1817
1817
Május vége (...)
Utazásom minden kaland nélkül folyt. - Joseph kocsim magas bakjáról lezuhant s majdnem nyakát szegte; ez a véletlen egynéhány pillanatra megtörette eltökélt hallgatásomat, hogy, miután az égből zuhant komornyik helyreigazíttatott és bekenetett, a karthauziak teljesen veszélytelen szokását újra magamévá tegyem. - Klagenfurtban éjszakáztam, ahol láttam, amint egy német sorezred tisztje tizenhárom csésze kávét ivott meg, mely intézkedés nélkül őkelme - e szokásáról már híres férfiú - sohasem hajtja álomra fejét! (állítása szerint) - és így utaztam tovább Pontafelen át, mialatt R. unalmas Éji írásainak és több párizsi röpiratnak olvasásán kívül más egyébbel nem is foglalkoztam. - Veronától néhány állomásnyira láttam két páros hámú postalovat visszajönni, fogat nélkül, és szívem nagyot dobbant, arcom lángba borult, mert éreztem, s tudtam, mely angyal lebeg előttem. - Ahogy ott egész jövendőmet, s e nagyszerű nő lényével összefonódott sorsomat, és lelkemet, ámbár őtőle örökre távol, mégis az ő létezése szerint a jövő számára átalakulva - előre megsejtettem - egy hang, mint mentőangyalé, felém kiáltott, midőn az ő képe, szinte szólítva, magához hívott, s ahogy messze az árnyékban annyi rémkép mutatkozott - s ahogy így, félig az álmok szférájában hosszúgaloppban üldöztem a kocsit magam előtt: mindez valamely szépséges, pompás álomként tűnt fel nekem, keblem szüntelen szorongása közben - Veronába érve megálltam a városkapunál, és oly remegéssel, amilyent soha életemben nem észleltem, megkérdeztem, kicsoda hajtott be a városba az imént, mert még nem tudtam bizonyossággal, hogy ő-e csakugyan. Mikor a nevét mondták, megijedtem, valami magasabb erő uralmát éreztem magam fölött, mert hisz a szívem árulta el, hogy ő az, elvégre ezen az utazásomon vagy száz postaló jött velem szemben, anélkül, hogy feltűntek volna nekem, s elvégre Bécsben nem is tudtam, mikor megy Itáliába, és oly sok akadály miatt utazásomat képtelen voltam az övé szerint igazítani - és most az első itáliai városban, ahol útjaink keresztezték egymást - találkoztam vele. - Feledhetetlen!
Mint valami zavarodott, ugyanabba a fogadóba szálltam, és egyszerre megpillantottam a komornáját s a férjét az udvaron, - és őt, amint kecsesen felém szökellt, de hogy eközben még mit éreztem, már nem tudom. - Minden szenvedély átcikázott keblemen, és szinte belepusztultam az erőfeszítésbe, amelyre szükségem volt, hogy el ne áruljam, s amennyire lehet, összeszedjem magam. - Egyébként oly szép volt, amilyennek még sohasem láttam, és e látvány magát a halálomat is meg tudta volna édesíteni. - Jaj, mi lesz belőlem? - Mennél többször látom őt, annál ijesztőbbé válik a helyzetem, azt hiszem, beleőrülök, ez az egész csak szerencsétlenül végződhetik. - Külseje olyan, hogy már az elállítja a lélegzetet, nem is kell e nő lelkébe pillantani ahhoz, hogy az ember örökre nyomorult legyen. Van egy könyve, melybe olykor beír valamit. Hogy milyen szépnek, érzőnek mutatkozik a szíve abban, ahogyan ezeket kiválasztja, hadd bizonyítsa ez apróság, melyet ki kel másolnom: "Ah, egymást nézni, egymást így bámulni, szívből, minden pillantással kölcsönös dús gyönyört meríteni - nem, az égben bizonyosan nem beszélnek." (...)
