10. Isten szigete
10. Isten szigete
A láp téli álma mély és hosszú. Későn alszik el, de nehezen is ébred. Odakint már tavaszi ruhába öltözködnek a cseresznyefák, mikor a láp még csak a pilláit nyitogatja: a nádkórókon a száraz leveleket kiszorítják helyükből az elevenzöld, friss hajtások.
Hanem mikor aztán kimegy az álom a szeméből, egyszerre minden íze megelevenedik a tömérdek testű óriásnak, a lápnak. Forrnak, zubognak a vizek, sejtelmes hangokkal telik meg a levegő, csudálatos színeket lát a szem égen-földön: a láp lelke elárad mindenen.
Ádámkának eleinte egyesével hozta az örömet minden nap. A láp virágoskertje kezdett nyiladozni.
- Pipitér, hányja már a barkáját a kecskefűz!
- Meg is gallyazzuk nemsokára. Az ő piros vesszeiből fonunk halfogó varsát.
- Pipitér, micsoda aranycsillagok úszkálnak ott a vízen?
- Az a vízicsorbóka virágja. Nincs a mocsárláznak jobb orvossága, mint annak a levele.
- Pipitér, ki terígette a zöld gyékény közé azokat a lila bársonydarabokat?
- A jó Isten keze, úrfi. Ingoványi menták azok, nincs azoknál jobb szagú füstölő a világon.
- Nézd csak, Pipitér, micsoda tűz lobog ott a nádban!
- Nem tűz az, csak tüzike. Hosszú piros füzérét lengeti a szél, s elijesztgeti vele a szúnyogot.
- Nini, micsoda éles levelek, úgy vágnak, mint a kard!
- Úgy is hívják azt, kígyókardnak. Párja neki ez a gömbölyű fejű, ez meg a békabuzogány. Édes a gyökere, mint a nádméz.
- Hát ezek a bíborszínű kis pillangók micsodák?
- Földimogyoró virágjai azok, az csak a fölséges eledel!
- Hát ezt a sok gyöngyszemet ki szórta el a földön?
- Tyű, gyerekek, nagy ünnep van ma: főzhetünk már levest is, mert érik a harmatkása. Annak a magja ez a sok gyöngyszem.
Tamásnak a madarakra volt nagy gondja. Fák hegyén, káka tövén, nád sűrűjén csak azokat kereste. Megösmerte már őket a szavukról, a röpülésükről. Tudta, hogy a nádirigó azt mondja: te-ri, te-ri, amire a nádiposzáta azt feleli: gye-re, gye-re, gye-re! Tudta, hogy szipákol a zsezse, hogy kopácsol a csencsege, hogy citteg a szakállas cinege. Amelyik madár azt kiáltja: kölyök, kölyök! - az a cerkő; amelyik úgy tesz: mér-mér - az a széki csér. Tudta, hogy köhög a libuc, hogy sípol a gyöngyvér, hogy fütyül a csörgőréce. Amelyik szalad az ingoványon: az a zöld lábú vízityúk; amelyik nehézkesen tappog: az a vöcsök; amelyik ügyetlenül ugrik: az a szárcsa; amelyik bohókásan bukdácsol: az a vakvarjú. Ahol nagy, fehér felhők lebegnek, mintha valami óriási lisztes zsákokat rázogatna valami láthatatlan kéz: ott a sirályok repülnek, a halászkák úgy cikáznak, mint a fecskék; fejüket, hosszú nyakukat előre-, lábukat hátrafeszítve, méltóságosan húznak a darvak. A kanálorrú gémek akkor is kelepelnek, mikor röpülnek, a gólyák úgy úsznak a kék magasban, hogy a tolluk se lebben.
- Lám, lám - nevetett az öreg Pipitér -, micsoda tudós ember kerekedik belőled ebben a vadonban. Meglásd, hogy Apafi terád bízza a madarasházát, ha valamikor elszabadulunk Lápországból.
- Mikor lesz az, Pipitér, mikor? - sóhajtottak a gyerekek.
- Ne féljetek, mikor az Isten szigete megindul, akkor mi is megindulunk - biztatta őket az öreg.
Ha az Isten szigete megindul? De hiszen az a láppart, amit Pipitér így szokott nevezni, soha meg nem indul. Ki hallott még olyat, hogy a föld elkezdene járni-kelni?
A tavasz utója felé Tamás egyszer nagy lelkendezve szaladt oda Pipitérhez, aki éppen vadkacsatojást szedegetett a süvegébe a sás közt.
- Jaj, Pipitér, gyere hamar, mit láttam én a nádban!
- Mit, szolgám, csak nem a hétfejű sárkányt vagy a koronás kígyót?
- Nem ám, hanem kócsagot! Éppen ott tollászkodik ennek a nagy makkfának az irányában.
- No, azt már csak megnézzük. Jó lenne a tolla a süvegünk mellé. Nem nagyon kell rajta keresni a lyukat, amibe beletűzhessük.
De biz azt nem nézték meg, mert hármat se léphettek, s olyan szél kerekedett, hogy leverte őket a lábukról. Szemük-szájuk tele lett porral.
- Szaladjunk a gunyhóba, gyerekek! Megjött a jászeső.
- Hát az miféle szerzet? Soha hírét se hallottam.
- Nagy úr pedig az, fiaim, oly nagy úr, hogy nem lehet a szemébe nézni.
Nem is lehetett, mert négykézláb kellett a gunyhóba bemászni. Ott mondta el Pipitér, mi az a jászeső. Mikor megindul a szél valahonnan a Mátrából, a hajdúrónák szikes homokját a szárnyára szedi, s mind rázúdítja a lápra: az a jászeső. Erdőket elborít, falvakat eltemet: a szem megvakul, a fül megsiketül bele.
- Ki nem mozdulhatunk a gunyhóból, míg ki nem adja a mérgét. Az pedig, úgy lehet, három nap is eltart. Lehet aludni, gyerekek, mert addig mindig éjszaka lesz.
Csakugyan lett is fényes nappal olyan sötétség, hogy alig lehetett benne látni. Hanem aludni nem lehetett. A szél üvöltött, bőgött, borzalom volt hallgatni, mikor belekapaszkodott a fák koronájába, s suhogtatta a homokot a sikoltozó nádra. Recsegett-ropogott minden, a két gyermek reszketve bújt oda az öreg Pipitérhez. Mintha rab apjuk lánca csörgését hallották volna ebben az ítéletidőben.
Utoljára mégis elnyomta őket féltükben az álom.
Mikor nagy sokára fölneszelt Tamás, már akkor elcsendesedett a szél. Csak a bölömbika búgása hallatszott messziről, s valahol a nádi farkas kurrogott.
A gunyhó tetején, ahol szétcibálta a szél, betündökölt az esthajnali csillag.
"Ejnye, megnézem, meddig aludtunk: este van-e, vagy hajnallik már?" - gondolta, s kibújt a gunyhó száján.
Hajnallott. A nap felső karimája kipiroslott az ég alján, s első sugárcsomója véres kard gyanánt feküdt végig a vizeken.
A vizeken? Tamás csodálkozva dörzsölte meg a szemét. Álmodnék talán? Akármerre néz, mindenfelé csak sík vizet lát, csak a szemhatár alját szegik be a ködbe borult nádasok. Az ám, és a nagy makkfa sincsen sehol se!
- Pipitér, Ádámka! Gyertek csak ki! Hová jutottunk mi az éjszaka?
Kirohantak mind a ketten, Pipitér körülnézett, s áhítatosan tekintett föl az égre.
- Megindult az Isten szigete, fiam! A szél elsuhintotta az éjszaka
a parttól. Most már az Isten kezében vagyunk; visz bennünket ezen az óriás lápon, amerre neki tetszik.
Pipitér igazat beszélt: az Isten szigete úgy úszott a láp szabad tükrén, mint valami mesebeli nagy, zöld madár. Az ilyen úszó láp nem ismeretlen tünemény a nádi emberek előtt. Úgy keletkezik, hogy az állóvíz szélén az ezerféle vízinövény élő és elkorhadt gyökere összefonódik. Olyan sűrű háló lesz belőlük, hogy azt emberi hatalom szét nem tépheti, s ez a háló ing, lebeg a víz színe alatt, míg a szél tele nem hordja földdel. Az új földön nemsokára kidugják fejüket a mohák, mohák fölött a füvek, s akkor a háló már olyan sűrű, a föld olyan vastag, hogy elbírja a bokrokat is, növekednek rajta fák is. S ez az új telep minden szellőlebbenésre inog, lebeg a vízen, megrebben a gólya lába nyomán is, s megtáncoltatja minden kis szellő. Végre aztán nekitámad valami hatalmasabb szél, belekapaszkodik a fák koronájába, elszakítja a parttól, s viszi befelé a lápon. S úszkál a vándorláp, amerre hajtja a szél, egészen addig, míg be nem köszönt a tél, s jégbilincsekkel oda nem kötözi valamelyik parthoz. Ott aztán alszik az úszó sziget tavaszig, míg a langyos szelek ki nem szabadítják, és meg nem indítják a ringó hullámokon:
- Eredj, amerre a Teremtő keze vezérel!
