2. A basa sólyma
2. A basa sólyma
Nem is volt egészen bolondság, amit a fejedelem álmodott.
Olyan világ járt akkor szép Erdélyországban, hogy mikor este lefeküdt a fejedelem, sose tudhatta bizonyosan, hogy fejedelem lesz-e még reggel, mire felébred. A német volt annak a megmondhatója, meg a török. Hol az egyik, hol a másik ültetett gazdát az erdélyi fejedelmi székbe, s akit az egyik beleültetett, azt a másik letaszította.
Apafi Mihály uram a török árnyékában nyugodott, de bizony gonosz nyugodalom is volt az. Mint mikor valami szegény kis bokor megbújik a terebély fa tövében, aki nem ereszti ugyan hozzá a szelet, de elfogja tőle a napot is.
Ha híre szaladt, hogy gyülekeznek a német hadak az ország szélén, hol az egyik, hol a másik török basa sietett fölbátorítani Apafit:
- Sose félj te, jámbor fejedelem, majd ellátjuk mi a németnek a baját! Te csak oltogasd szép bátorságosan a rózsafáidat a görbe kertészbicskáddal, a kardforgatást csak bízd mireánk.
Mikor aztán a németnek a hátát végigcirógatták a karddal a basa urak, akkor az Apafi orra alatt hadonásztak vele.
- No, most már tedd le a kertészbicskát, jámbor fejedelem, s vedd elő az ország pénzesládájának a kulcsát. Mert azt csak nem kívánhatjátok, hogy ingyen hajkurásszuk a németet ebben a nagy melegben?
Az ország ládájának meg olyan rossz természete volt, hogy fenékig is kotorászhatott benne az ember, mégis üresen húzta ki a kezét. Olyankor aztán azt mondta a török:
- Sebaj, fejedelem, majd találunk mink magunknakvalót ebben a szép országban!
Akkor aztán végigrabolta a török az országot szép barátságosan, Brassótól Kolozsvárig. Nem volt válogatós: ha pénzt nem talált, elhajtotta a barmot, s hogy olyan is legyen, aki vigyázzon rá, tízezrével vitte rabszolgának a székelyt meg a szászt. S hogy ne sajnálja otthagyni üres, kifosztott hajlékát az istenadta nép, fölgyújtották a falvakat, városokat egymás után, úgyhogy kormos lett bele az ég Erdély fölött.
Hát ilyen gonosz mulatság volt az a törökbarátság háborús időben.
De nem volt ám különb a békességes idő se. Mert volt esze a töröknek, hogy az ilyen nagy garázdálkodások után csendességben maradjon egy kicsit. Addig, míg összeszedi magát a nyomorult ország; míg fölépítik a leégett városokat, míg a kövér gulya nevelkedik a letiport legelőkön, míg betakarítják az új gabonát. Így békesség idején megint más mulatságot eszeltek ki maguknak a basa urak.
- Szépen tiszteltetem a fejedelmet, holtig való jó barátjává tenne, ha kisegítene egy kis aprópénzzel - üzente a temesvári basa.
A jenői basának meg az volt a panasza, hogy az ő környékükön nem tudnak takaros csizmát szabni a vargák a török katonáknak. Nagyon örülne tehát, ha a fejedelem küldene neki vagy száz vargát. De mindjárt vigyék magukkal a csizmának való bőrt is. Legalkalmasabb lészen pedig azt borjú képében elhajtani.
A lippai basa már sokkal emberségesebb férfiú volt. Az világért se fosztotta volna ki ilyen nyilvánosan a fejedelmet.
Hanem küldött neki egy rozsdás, girbegurba kardot s a mellé ilyen üzenetet:
- A kegyelmes basa tudja, hogy a nagyságos fejedelem mennyire él-hal a régiségekért. Azért küldi neki szíves barátsággal ezt az öreg kardot, amivel Attila hadakozott valamikor. Testvérek közt is megérne ezer aranyat, de a fejedelemtől nem kér érte a basa többet, csak ötszázat meg egy hátaslovat.
A fejedelem pedig, noha tudván tudta, hogy az az ócska vas vadonatúj korában se ért öt garast, sietett elküldeni az árát a kegyelmes basának. S még meg is köszönte a nagy jóakaratát, ámbátor - üzente a követtől - egész padlásra való Attila-kardot vétettek már vele a basa urak.
De történt ennél még cifrább dolog is, éppen aznap pedig, mikor olyan rosszat álmodott a fejedelem.
Még föl se kelt az asztal mellől, mikor nagy ijedten esik be az ajtón Buzáth Gáspár, a sárvári kapitány.
- Nagyságos uram, követ érkezett a váradi basától! A váradi basától érkezett követ, nagyságos uram!
Az a szép szokása volt a jó Buzáth Gáspárnak, hogy minden mondatát megkettőztette, mintha nagy öröme telt volna a maga hangjában. Pedig a fejedelem első hallásra is kiérezte a hírből a veszedelmet.
- Úgy, tán már megint elveszejtette Attila a kardját? Vezettesse kegyelmed a követet a tanácsterembe. Magam is mindjárt ott leszek.
Ment is a fejedelem, csak éppen a kardját kötötte fel, de nem az Attila-félét, hanem fényes dömöcki acélpengét, amivel rá lehetne ijeszteni a pogányra, ha úgy kívánná a szükség. Mert nagy elbizakodottságában néha olyan orcátlanul feleselt ám egyik-másik török követ Erdély fejedelmével, hogy kikívánkozott a kardja a hüvelyéből.
No, a váradi basa követe nagyon emberségtudó szerzet volt. Ahogy Apafi belépett a tanácsterembe, a követ mindjárt hasra vágta magát, s úgy csúszott a fejedelem elé, mint valami nagy teknősbéka. S mikor odaért elé, nagy fekete kezével elkezdett a fejedelem lába után kapkodni.
- Mit akarsz, atyámfia? - hüledezett Apafi. - Csak nem akarsz a lábamba harapni?
Esze ágában se volt az a jámbornak, csak azon mesterkedett, hogy hogy dughatná turbános fejét a fejedelem talpa alá. Mikor aztán elérte célját, akkor megszólalt nagy alázatosan:
- Tündöklő ábrázatú fejedelem! Hatalmas császárom szeme fénye! Haragos tekintetű oroszlán! Engedd meg, hogy a te alázatos szolgád, Cselebi bég talpad alatt nyugtathassa hitvány fejét.
A tündöklő ábrázatú fejedelem majd sóbálvánnyá változott, szegény. Sose látott még ő ilyen alázatos török követet. Aztán hogy ő haragos tekintetű oroszlán volna? Örvendezve emelte föl a törököt a földről.
- Miben lehetünk segítségedre, emberséges Cselebi bég?
- Ó, kegyelmes uram, világnak ékessége - jajgatott a török -, kimondhatatlan kár érte az én uramat, parancsolómat, a páratlan vitézségű Hajdár basát. Tegnapelőtt elszökött a sólyommadara, akivel vadászni szokott járni.
- A sólyommadara? - rezzent össze a fejedelem.
Eszébe jutott az álma arról a másik sólyomról, amelyik a fejedelmi süvegét elrabolta.
- Igen, a legkedvesebb sólyma. S a bölcs Musztafa, a váradi basa udvari tudósa azt olvasta ki a csillagok járásából, hogy az álnok sólyom ideszökött Kolozsvárra.
- Hm, az bizony megtörténhetett - hagyta rá Apafi.
- Jól mondod, kimondhatatlan bölcsességű fejedelem. Éppen ezért arra kéret Hajdár basa, kerestesd meg az ő kedves sólyommadarát, és ne terheltessél neki visszaküldeni.
- Hogyne, hogyne - készségeskedett a fejedelem -, mindjárt szétszalajtom a sólyom után az udvari vadászokat. Nyugtasd meg a basát, jó ember: holnap ilyenkor otthon lesz a sólyma.
Egyik sólyom olyan, mint a másik sólyom - gondolta magában Apafi -, s ha egyéb kívánsága nincs a váradi basának, kaphat sólymot egész erdőre valót. S ez a gondolat olyan jókedvre derítette, hogy egész az ajtóig kísérte a hajlongó követet, s már azon gondolkozott, hogy tán valamivel meg is kellene ajándékozni a nagy tisztesség tudásért, mikor a követ egyszerre elvigyorogta magát.
- Az ám, majd el is felejtem mondani, hogy a basa sólymának aranyos volt a szárnya. Ezt jól eszedbe vedd, uram!
Azzal kitotyogott az ajtón, a fejedelem pedig haragosan csengette be a főtanácsosát, Teleki Mihály uramat.
- Nézze már kegyelmed, micsoda gonosz tréfát űz velünk megint ez a tarka hitű Hajdár basa! Olyan sólymot kerestet rajtam, aminek aranyos a szárnya. Mit gondol kegyelmed, futja-e a ládafia?
- Benne van az a vadonatúj veretű kétszáz arany, amit tegnap szállítottak be mutatóba Zalatnáról. Elég lesz az éhét elverni annak a telhetetlen pogánynak.
- Elégnek elég lesz - sóhajtott a fejedelem -, de nagyon sajnálom azokat a szép új aranyakat.
- Sose sajnálja, nagyságos uram - vigasztalta Teleki -, úgyis egy kis hiba esett azokon a pénzeken. Nagyságodnak a képe volna rájuk verve, de a pénzverő kifelejtette róla a bajuszt.
Ezen aztán elmosolyogta magát a fejedelem is, s már egész nekividámodva kérdezte:
- Aztán kitől küldenénk el azt az aranyszárnyú madarat?
- Szitáry Kristóf uram lesz arra a legalkalmasabb ember; ügyes is, hűséges is, háládatos is nagyságodhoz, amiért a két fiát idevette maga mellé.
- Nosza, szaladjon hát valaki Szitáry Kristóf uramért a Cseperke utcába!
Mire Szitáry Kristófot előhívták, akkorra már ott tollászkodott a fejedelem karján egy betanított vadászsólyom, Teleki uram meg a szárnya alatt motoszkált a madárnak.
- No, Szitáry uram, látott-e már aranyos szárnyú sólymot - kérdezte a fejedelem -, mert kelmed már csak világlátott ember.
- Olyant azért mégse láttam, nagyságos fejedelem.
- No, most lesz része benne - mondta Teleki, s elővett két kis selyemerszényt. - Ebben az erszényben száz arany van, emebben is annyi, s ezeket idekötöm a madár szárnya alá. Hát ilyen az aranyszárnyú sólyom. S ezt viszi kelmed Hajdár basának Nagyváradra ebben a drótkalitkában.
- Mégpedig ma, uram teremtőm, de mindjárt - tette hozzá a fejedelem.
- Boldog vagyok, ha nagyságod szolgálatára állhatok - hajtotta meg magát Szitáry -, csak arra kérnék engedelmet, hogy előbb búcsút vehessek a két fiamtól.
- Sose búcsúzkodjál, barátom - nyújtotta kezét a fejedelem -, mert az is időbe kerül, s attól tartok, meggondolja magát a török, és sólyom helyett majd gólyát keres rajtunk. Annak pedig akkora szárnya van, hogy egy mázsa arannyal se lehet kibélelni.
Szitáry Kristóf a kezébe vette a kalitkát, és szomorodott szívvel indult kifelé. Bántotta, hogy meg sem ölelheti a két fiát. Pedig hiába az ajándék, aki a törökhöz viszi a fejét, sose tudhatja, hogy visszahozza-e.
Valami ilyesfélét gondolhatott a fejedelem is, mert utánakiáltott Szitárynak:
- Tudod mit, Kristóf? Kísérjen el egy darabon a két fiad is, reggelre aztán hazalovagolhatnak.
