5. A rab ember fiai
5. A rab ember fiai
A két Szitáry gyerek valami megkésett rókapillét hajszolt a palota kertjében a kis herceggel, mikor Cselebi bég napáldozat táján megérkezett egy szürke szamáron. A csacsi, úgy látszik, nagyon tudta már a járást az erdélyi fejedelem udvarán, mert minden igazgatás nélkül befordult a kapun, mikor egy hosszú dárda orron ütötte.
A dárda végében pedig valami sárga dolmányos hajdú ágaskodott, aki viszont a szürke szamárról tudhatta jól, hogy mi járatban van, mert kegyetlenül ráförmedt a gazdájára.
- Hé, atyafi, nem csárda ám ez a ház, hogy minden csavargó töröknek szállást adjon éjszakára!
- Nono - mondta csendesen Cselebi -, nem is vagyok ám én afféle csavargó török! A fejedelemmel volna egy kis beszédem.
- Beszélj vele holnap.
- De nagyon sürgős ám a dolgom!
- Az a te bajod, a fejedelemnek nem sürgős.
- De éppen annak sürgős, te sárgarigó! - pattant föl a török. - S bizony mondom neked, hogy olyan hírt hoztam, ami elrontja a gazdád éjszakai álmát.
- De akkor meg már végképp be nem eresztelek, te tar varjú! - csúfolta a hajdú a kopasz törököt, s aligha meg nem kocogtatja a fejét a dárdanyéllel, ha a kis herceg oda nem ugrik.
- Ereszd be a törököt, a fejedelem kapuját nem szabad bezárni senki előtt!
A hajdú engedelmesen bocsátotta le a keresztbe tett dárdát, s a szürke csacsi vidáman baktatott be a kapun. Odaugrott a két Szitáry gyerek is: hátha hírt hall az édesapjáról. Jön-e már, hozza-e már a rubintos kardot, az aranyos citerát?
De nem maradt idejük a kérdezősködésre, mert Tamás észrevette, miben töri a fejét a kis herceg. Kemény bőrlabdájával kontyon akarta találni a törököt, s ha Tamás el nem kapja a kezét, bizony búbon köszönti az Apafi fia a Hajdár basa követét.
- Ne bántsd azt az öregembert, hercegem, ő se bánt minket.
Cselebi bég ezenközben lecihelődött a szamárról, s már a tornác küszöbén törülgette le a port a papucsairól a kaftánja sarkával. A Tamás szavára visszafordult, és áldást hányt felé a két kezével.
- Növesszen nagyra az ég, ifjú pálmafa! Erősítse meg a szárnyaidat, szilaj sasmadár! S ha valamikor téged akarna a balsors fejbe puffantani az ő kőlabdájával, jusson eszedbe a te legkisebb szolgád, az öreg Cselebi.
A gyerekek olyan jóízűt kacagtak, hogy belefájdult az oldaluk.
- Bolond török, mért szorulnánk mint a te segítségedre? Attól mentsen meg az Isten minden jóravaló magyart!
Többet aztán nem törődtek az öreggel, aki nagy nyögve cammogott föl a széles márványlépcsőkön. A kis fejedelemfit estéli imádkozásra hívta meg Magyari László uram, a fejedelem udvari papja, a két Szitáry gyerek meg kiballagott a város szélére, a váradi útra, s a sárguló fűbe heveredve lesték a barnuló alkonyatban: veri-e már a port hazafelé az édesapjuk fakója?
Hiába lesték biz azt, nem jött.
Ádámka félénken emelte szemét a bátyjára.
- Nem érte valami baj édesapánkat?
- A mi apánkat? - kérdezte vissza Tamás kevélyen. - Tanuld meg, öcsém, hogy az olyan embert nem érheti veszedelem, mint Szitáry Kristóf.
Az estéli csendben fölharsogott a városi hajdúk kürtszava. Azt jelenti ez, hogy nyolc az óra.
- Siessünk haza, mert bezárják a város kapuját, és idekint rekedünk - kapta karon Tamás az öccsét.
Az utcákon nagy volt a nyüzsgés, a fejedelem palotája előtt is sok volt a szájtátó, bent a palotában is ijedt lótás-futás.
- Mért szalad kend, András bácsi - szólítottak meg a fiúk egy öreg székely hadnagyot -, tán a török van a sarkunkban?
- Az ám - mordult vissza az öreg -, a nyakunkra hozta az a jó apátok!
A két fiú értetlenül meredt egymásra.
- A mi apánk? - rebegték elkékült ajakkal, aztán rohantak az apródok szobájába.
No, oda egészen jó helyre mentek! Olyan zsibongás volt ott, mint mikor az odvas fából kifüstölik a vadméheket, s a sok nekibőszült méhecske mind a két Szitáry szívébe eresztette a fullánkját.
- Nini, megjött a szép két madár!
- Az ám, a két csóka!
- Akik megették aranyszárnyáért a sólymot!
- Nem a sólymot, csak az aranyszárnyát!
- Mennyit juttatott nektek apátok a kétszáz aranyból?
- Vigyázzatok, fiúk, éjszakára jól bezárjátok a fiókjaitokat, mert a csókák szeretik, ami fényes!
- De ne féljetek, majd elszedik a csókáknak a körmét mentül előbb!
Ádámkával forgott a világ, lefogta a szemét, és szédelegve kapaszkodott a bátyja karjába. Ennek is olyan volt az arca, mint a sárga viasz, de a szeme úgy égett, mint a parázs. Egyik karjával magához szorította az öccsét, másikkal megforgatta feje fölött a kardját.
- Hadd nézzek a szemébe annak, aki hitványul meri a szájára venni a Szitáryak becsületes nevét!
Erre a mennydörgő hangra mind elhallgatott a sok mérges méhecske. Örült, aki úgy behúzódhatott az ablakmélyedésbe, mintha ott se volna. Szitáry Tamásnak pedig egyre jobban szikrázott a szeme, ahogy egyenként végigmérte őket tetőtől talpig. Őróla már csakugyan elmondhatta volna az öreg Cselebi, aminek a jó Apafi olyan nagyon nekiörült, hogy: haragos oroszlán.
Hanem ahogy a folyosóra kiléptek, elszállt haragos fölindultsága, s repülni készült a lelkiereje is. Támolyogva dőlt neki a falnak, odaszorította égő homlokát a hűs márványhoz, s megint összeszedte magát.
- Gyerünk a fejedelemhez!
A tanácsterem ajtajában azonban ötösével álltak az őrök. Olyankor volt ez szokásban, ha valami nagy veszedelem ijesztgette az országot, s együtt ült az egész országtanács.
- Nem lehet a fejedelemhez bemenni - tették keresztbe dárdájukat a darabontok.
- Jó, majd megvárjuk idekint! - sóhajtott Tamás, lekuporodott egy szögletbe. Az ölébe húzta Ádámka fejét, s végig-végigcirógatta puha fürtjét. - Ne félj, testvérkém, jó az Isten!
A tanácsteremben nagy civódással lehettek az ország urai. Néha kihallott egy hang, s végigbömbölte az egész folyosót:
- Gyalázat!
- Halál a fejére!
Ilyenkor a két testvér, maga se tudta, miért, egyre szorosabban ölelte egymást. Most egyszerre kipattant az ajtó, s lehajtott fejjel, kuszált hajjal kilépett a fejedelem. A két gyerek térdre esett előtte.
- Igazságot keresünk, nagyságos fejedelem!
- Igazságot, lelkeim? - sóhajtott Apafi. - Azt magam is szeretném tudni, hol lakik. Kik vagytok különben?
- Rab ember fiai - zokogta Ádámka.
- Szitáry Tamás és Szitáry Ádám - tette hozzá méltósággal a nagyobbik.
- Úgy - csattant fel haragosan a fejedelem, - s még ti kerestek igazságot?! No, a ti számotokra talán lesz még igazság Erdélyország tanácsházában!
Azzal visszafordult, s mérgesen becsapta maga után az ajtót. Ki se jött többet, de azért a két gyerek el nem mozdult onnan. Ádámkát, szegényt elnyomta az álom, de álmában is egyre pisszegett, Tamás csak a szája szélét harapdálta dacosan.
A hajnal piros fénye hidegen világította be a folyosót, mire a tanácsurak elvégezték a dolgukat. A fejedelem fázósan húzta össze magán a köntöst, mikor kilépett az urak kíséretében. Odaintette magához a két Szitáryt.
- Ide hallgassatok, rab ember fiai! Apátok eltékozolta az ország pénzét, csúfot űzött a mi fejedelmi személyünkből, s megcsúfolta a váradi basa őkegyelmét. Ő majd elveszi méltó büntetését ott, ahol van; tinektek mi szolgáltatunk igazságot, amiképpen kértétek vala. Adjátok ide a kardotokat!
A két fiú lecsatolta kardját, és átnyújtotta a fejedelemnek.
- Nem illik a kard amaz ember fiainak a kezébe, akinek gyalázatos vétke veszedelembe sodorta az országot. Vessétek le az én címeremmel ékes apródköntöst! Nem lehet bizodalmam annak ivadékaiban, aki rútul visszaélt fejedelme bizalmával.
Ádámka reszketve kapcsolta, Tamás dacosan rázta le válláról a fekete bársonyköpönyeget, amelyen ezüsttel volt kihímezve az Apafiak ősi címere: a karddal átfúrt sisak.
S a nagyobb fiú most már kipirult orcával, fölemelt homlokkal állt oda a fejedelem elé, kézen fogva az öccsét. megszólalt, s hangja bátran és tisztán csengett, mint az ezüst.
- Fejedelem! Míg címeredet viseltem, hallgattam, mint szolgához illik. Most már szabad székely nemes vagyok én, Szitáry Tamás. S én mondom neked, fejedelem, s nektek, főméltóságú urak, hogy egy sincs köztetek, aki olyan becsületes szívvel és tiszta lélekkel szeretné szegény Erdélyországot, mint Szitáry Kristóf. Adja Isten, hogy a mai végezéstek meg ne bánjátok. Mi pedig, ha élünk, ha halunk, többet addig elétek nem kerülünk, míg szerencsétlen apánkurunkat meg nem szabadítjuk. Isten minket úgy segéljen!
A tanácsurak egyike-másika nem tudta mosolygás nélkül megállni a gyerek fogadkozását, de a fejedelem kedvetlenül legyintett a kezével, szobájába távozván.
- Az már a ti dolgotok, rab ember gyerekei...
