7. Török becsület
7. Török becsület
Nem telt bele egy jó hét, már a váradi határban jártak a mi rabszabadítóink.
A vándorlás egy kicsit elcsigázta őket, máskülönben egész úton nem történt velük semmi nevezetes. Mindenki láthatta rajtuk, hogy bujdosó szegény emberek, s éppen ezért senki se vette őket szemügyre. Olyan mindennapos dolog volt akkoriban hazátlan bujdosó csapatokat látni, mint varjúsereget a búzavetésben vagy verebeket a sövényen. Az volt akkor az egész magyar föld: bujdosók országa.
Egész Váradig senki meg nem kérdezte tőlük, hogy: kik vagytok, mi járatban vagytok? Ők se mondták senkinek. Egyszer akarták, akkor is pórul jártak vele.
Hídalmáson Ádámka nagyon szeretett volna beköszönni a Piszliczár-kastélyba.
Elpanaszolni nagy keservüket a becsületes Piszliczárnak, vigasztalást kérni rája a tündérkert legszebb liliomától, a fehér orcájú Ilucitól.
De a kastély olyan csendes volt, mintha el volna hagyatva. Ajtó, kapu zárva, az ablaktáblák becsukdosva, még csak a környéken sincs senki. A kerítésen kilátszottak a ciprusok fekete csúcsai: még csak azok se bólingattak istenhozottat.
Ádámka mégis elszánta magát, s jól belekapaszkodott az ezüsttel futtatott ajtókopogtatóba, de hiába várta: senki se mutatkozott.
- Itt bizonyosan nincsenek itthon, de tán még a kulcsot is elvitték - vélekedett az öreg Pipitér.
- Hátha én tennék próbát - ajánlkozott Tamás, s akkorát rántott az ajtókopogtatón, hogy beleroppant a feje az érckalapácsnak.
Ennek aztán lett is foganatja. Az emeleten kinyílt egy ablak, s megjelent benne Piszliczár uram füstös képe. De még a kezét is kinyújtotta, csakhogy nem a kapukulcsot forgatta benne, hanem egy hajlós mogyorófavesszőt. S hogy kétség ne férjen a szándékához, azt is megmondta, hogy mire való az a mogyorófavessző:
- Eleblábulj innentul, te hárum csavárgu, mert ha in kilépik, leszun masodik futamulása tatáruknak!
- Csend abban a rossz gúnyában, nagy jó uram - vette föl a szót Pipitér -, mert ha én kirántom kelmedet abbul a cserzett bűribül, nem tudom, hogy búvik bele vissza!
Ádámka nagyon elszégyellte magát, Tamás azonban mindjárt kitalálta, mi a hiba. Hát az, hogy Piszliczár uram nem ismert rájuk ebben az ágrólszakadt gúnyában, amit még csak rossz néven se lehet neki venni. Fölkiáltott hát neki magyarázatképpen:
- Nem vagyunk mi csavargók, Piszliczár bátyám! Hanem igenis vagyunk a Szitáry Kristóf gyerekei, akik múltkoriban itt virradtunk föl a kelmed barátságos födele alatt.
No, egyéb se kellett a görögnek! Akkorát kurjantott, mintha azt akarta volna, hogy Kolozsváron is meghallják.
- Micsuda? A Szitáry orfiuk? A Kristóf ór fiai? Azi az urszágháburítóé? Azi a sólyomkoppasztué? Mit? Az enyim fedil alatt vernyaduztatuk? Suha nem látultalak titeket, nevetek se nem halluttam. Aj-jaj, Adamku, aj-jaj Tamásku, eltisztulkodjatok innen, mert ha kieriszelem Murmucot, fületek leharapolja, hajatuk megrángatulja, szemetek kikaparulja!
Ebben a percben a másik ablakon csakugyan kidugta fejét a Murmuc. Valami pirosat szorongatott a markában, azzal integetett kifelé, s rettentő jókedvvel vigyorgott mellé.
- Teremtő isten, de förtelmes úriember! - szörnyűködött el Pipitér. - Bátyja vagy öccse annak a cserzett képű úrnak?
Azzal ugyancsak elhordta a ködmönt, alig érték utol a fiúk.
- Ejnye, öreg, de rád ijesztett az a jámbor majom! - pirongatta Tamás.
- Micsoda, hát majom volt az az úr? Nem hiszem én azt, szolgám. Ember az, csak tetteti magát, mintha majom volna, hogy ne kelljen neki dolgozni.
Pipitér ezen töprengett egész úton. Tamás meg azon törte a fejét, hogy tudta meg Piszliczár olyan hamar, mivel vádolják Szitáry Kristófot.
Ádámka bizonyozott, hogy akármilyen haszontalan ember Piszliczár uram, Iluci nem oka semminek se. Látta ő, mikor visszatekintett, hogy valami fehérség lobog ki a kastélypadlás szelelőjén. Nem lehetett az egyéb, csak selyemkeszkenő. Nem lengethette azt egyéb, csak az Iluci kis keze. Nem akart az egyebet jelenteni, mint azt, hogy: segítsen meg az Isten benneteket, rab ember fiai!
- No, most rátok férne Isten őfelsége segedelme - mondta nekik Pipitér, ahogy a váradi vár tövébe értek -, mert én ugyan nem segíthetlek most benneteket. Én be nem mehetek a várba, mert ha engem meglát a basa, úgy belém szeret, hogy sose ereszt többet vissza. A fenesi csatában három fogát kiütém őkegyelmének, s attól tartok, hogy ha rám ösmer, a lábam elé téteti a fejemet.
Ádámka ijedten tekintett körül: hátha jön is már az a rettenetes basa a Pipitér fejéért. De az öreg elnevette magát.
- Ne félts engem, fiam: száz lelke legyen annak, aki idekint el akar énvelem bánni, s azon is keresztülgázolok mind a százon. Csak éppen az oroszlán torkába nem akarom szántszándékkal beledugni a fejemet. Majd elhúzódom itt a nyíresbe valahová, ti csak menjetek bátran, és járjatok szerencsével. Kinek volna lelke bántani két ilyen ártatlan madárfiókát?
Hanem azért akárhogy bátorítgatta őket, öreg szíve majd megszakadt értük, mikor látta, hogy a nagy szál szerecsen katona beeresztette őket a várkapun. Süveglevéve sóhajtott föl az égre:
- Én uram, én Istenem: hármukat hozd vissza, ha lehet; de kettejüket minden okvetetlen.
A két Szitáry pedig azalatt a várudvaron mindenfelé azt leste, nem látná-e meg valahol a harmadikat. Hátha abban a toronyban epeszti magát? Hátha itt a lábuk alatt csörgeti a láncát valami sötét veremben? Hátha az ő lehelete csapja meg az arcukat annál a fordulónál?
Mindegy az, akárhol van, de itt van valahol az ő közelükben. S ez a gondolat meg-megdobogtatta a rab ember fiainak szívét. A két gyönge gyerekét, akik rongyosan, sanyarogva, fegyver nélkül, puszta kézzel akartak egy nehéz rabot elvinni a hatalmas váradi basától.
Az ám, de hogy fogjanak hozzá?
- Be kell mennünk a basához; gondoltam valamit - mondta Tamás. Ádámka helybenhagyta:
- Keressük meg. Én is gondoltam valamit.
Keresnék ám, ha tudnák hol keresni. De akármerre kóvályogtak a nagy, üres várudvaron, senki sem akart szóba állni a két kis koldussal. A török nem valami beszédes nép. Egy órában egyet ha szól, azt is magának mondja. Az is csak annyi, hogy:
- Jujuj!
Mert szitálni kezdett a hó, s azt nem állhatja a török katona, aki a maga napsugaras hazájában hírből se ismeri a telet. A csukott ajtók előtt le s fel járkáltak a hosszú lándzsás őrök, a bő köpenyegükkel még az orrukat is eltakarták a fehér és hideg égi pihék elől.
Szomorú kép volt ez nagyon, s mentül tovább nézelődött rajta a két gyerek, annál elhagyatottabbnak érezte magát. Egyszerre azonban Ádámka vígan mutatott oda egy kerek ablakra, amelyiknek kristályüvegén egy nagy piros virág integetett ki:
- Nini, basarózsa!
Tamás haragosan vállat vont. Bánja is ő, hogy basarózsának hívják azt a nagy piros virágot, amelyikből egy szál is egész bokréta, s amit úgy szeretnek a török urak, hogy még télre is nyílatják melegházban. Hiszen szép virág, de mit segít őrajtuk a nagy szépségivel?
- Ugyan, Ádámka, hogy járhat ilyenkor is ilyen hiábavalóságokon az eszed?
- Várj csak, bátya! Ugyan ne haragudj meg mindjárt a te gyámoltalan öcsédre. Azt gondoltam, hogy ahol virág van, ott emberek is vannak. Zörgessünk rájuk, Tamás bátyám!
Azzal se szó, se beszéd, odaugrott az ablak alá, s elkezdett dalolni halkan, bánatosan:
Hollómadár, mért jársz
talpig feketében? -
azt kérdezem tőled.
Mi bánatod neked,
sötét hollómadár? -
azt kérdezem tőled.
Hollómadár, vesd le
fekete gyászruhád,
nem illet az téged:
erdők hűvös árnyán,
ahová hazaszállj,
van teneked fészked!
Talpig fekete gyászt
kerek e világon
csak mi hordozhatjuk:
hazátlan bujdosók,
akik anyánk sírján
rab apánk siratjuk,
rab apánk siratjuk!
A basarózsás ablakban megjelent egy hosszú fehér szakállas arc. Ádámka reménykedve másik dalba fogott. Olyan volt az, mint a gerlicezokogás:
Te kevély sasmadár,
szálltodba, röptödbe
láttad-e valahol
a mi jó apánkat?
Nem láttam sehol se,
én csak arra járok,
ahol jó vitézek
éles kardja csattog,
nem láttam sehol se!
Sebes szárnyú fecske,
szálltodba, röptödbe
láttad-e valahol
a mi jó apánkat?
Nem láttam sehol se,
én csak arra járok,
ahol jó emberek
vadszőlős tornácon
vígan nevetgélnek,
nem láttam sehol se!
Hát te, sánta varjú,
merre elbicegtél,
láttad-e valahol
a mi jó apánkat?
Láttam jó apátok:
basa udvarában
talpig nehéz vasban
titeket siratgat,
láttam jó apátok!
A szakállas fej visszahúzódott az ablakból, s kisvártatva csikorogva nyílt ki egy rézkilincses ajtó, s kivigyorgott rajta egy hasított fülű szerecsen.
- Gyerszün, oglán, gyerszün!
Abban a világban divat volt az ilyen felemás magyarság. S ha a szó nem lett volna világos, az a hangos mosolygás, amivel mind a harminckét fogát kimutatta a fekete legény, nem jelenthetett mást, csak azt, hogy: gyertek, gyertek, gyertek!
A két testvér belépett, és egyszerre szembe találta magát Hajdár basával. Violaszín selyempalástja, villogó tekintete, drágaköves kardja mutatta, hogy ez a veres képű ember nem lehet más, mint a basa. Nyájasan intett a két gyereknek.
- Énekeljetek még valami szépet, ti kis emberek. Kellemes az orcátok, mint a tubafa virágja, és édes a szavatok, mint a bülbülmadáré.
Ádámka lehajtotta szöszke fejét, s tátogatta a száját, de torkán akadt a szó. Egyszerre aztán megcsuklott a térde, leborult a basa előtt. Tamás is melléje térdepelt, akármilyen nehezére esett, s ő vette át a szót:
- Kegyelmes urunk, nem kenyerünk nekünk az éneklés. Nem vagyunk mi vándordalnokok. Hanem vagyunk a Szitáry Kristóf bujdosó fiai, akit te ártatlanul láncra verettél. Nagy urunk, add vissza nékünk az édesapánkat!
- Bajos lesz az, fiam - csóválta a fejét Hajdár basa. - Nem olyan tücski-hajcsi ember a ti apátok, hogy így füttyszóra megajándékozhatnám a szabadságával.
Tamás fölegyenesedett, és szemébe nézett a basának.
- Kegyelmes urunk, aranyunk, ezüstünk nekünk nincsen, amivel kiválthatnánk az apánkat. Amink volt is, elszedte a fejedelem. Még ez a testi gúnyánk se miénk, hanem egy hű öreg cselédünké. De nekem van izmos két karom. Az öcsémnek van szép szava, könnyű kedve, játékos elméje. Ha beéred a cserével: ereszd szabadon az apánkat, fogj itt helyette mi kettőnket. Veress engem láncra, küldj követ vágni, küldj a legmélyebb tömlöcbe, ha hasznom nem akarod venni; tedd az öcsémet udvari mulattatóddá, rabszolgáddá, legutolsó inasoddá; vagy vedd el mindkettőnk életét: csak az apánkat ereszd szabadon!
A basa ámulva sodorgatta a szakállát, aztán vállára ütött a gyereknek.
- Ember vagy, öcsém! Kár, hogy nem török vagy! Ne beszéljünk most a rab emberről, mást mondok én nektek. Legyetek az én kis apródjaim, különb gazdátok leszek én, mint a régi volt.
Mind a két gyerek egyszerre akart felelni, de Hajdár leintette őket a fölemelt ujjával.
- Csitt, gyerekek! Először nézzetek körül a Hajdár basa portáján. De jól kinyissátok a szemeteket!
A basa tapsolt, s mély meghajlással két piros köntösű tatár katona lépett a szobába. Nagy ezüst fülönfüggőjük volt, az Apafi palotájában az órakörte nincs akkora.
- Majd ez a két szolga keresztülvezet a kincsesházon. Válasszatok, ami jólesik: amit megkívántok, a tietek - foglalóba.
Kilenc szobán vezette keresztül a két tatár a rab ember fiait. Mennyi volt ott a szem nem látta, fül nem hallotta drágaság, nem lehet azt kimondani. Garmadával a sok ékkő, mázsaszámra az arany, ezüst csecsebecse. Borsónyi karbunkulusok, mogyorónyi rubintok, galambtojásnyi gránátok. Drágakövekkel és elefántcsonttal kirakott fegyverek, amikre ha ránézett, káprázott a szem. Végszámra a drága bársony és selymek, kazallal a belőlük készült ékes művű köntösök.
- Ilyenekben járatja a kegyelmes basa azokat, akiket a kegyébe fogad!
- Innen halmozza el drágaságokkal, akiket szeret!
- Innen fegyverzi föl a kegyelt apródjait!
- Könnyű neki: három világrészből rabolta össze őkegyelme ezt a töméntelen drágaságot! Bizony hírből sem ismerne ilyes dolgokat, ha kapával keresné a kenyerét! - Bizonyosra vehetjük, hogy ezt mondta volna az öreg Pipitér.
A két fiú azonban nem szólt semmit. Hogy is szólt volna, mikor nem láttak ők semmit abból a vakító pompából! Búsan, lehajtott fejjel ballagtak át a kincses termek hosszú során. Nincs az itt úgyse, akit ők keresnek.
Azután bevezették őket az istállókba, noha vétek istállónak mondani ezt a márványpalotát, amelyikben a Hajdár basa ménese legelt. Éjszínfekete paripák, kényes arab mének, Kisázsia füves mezeiről került hófehér csikók, szélnél sebesebb berber lovak nyihároztak a rézveretű jászlak előtt.
- Innen válogatnak maguknak paripát, akikre a basa rásütteti kegyelme napját!
Bizony nem bánta a két gyerek azt se. Csakolyan elszontyolodott képpel került a két testvér Hajdár elé, mint amilyennel távoztak tőle.
- No, mézes ajkú fülemüléim, mit választottatok magatoknak Hajdár basa kincseiből?
- Mit választottunk volna, ó, nagy úr - rázta meg Tamás a fejét -, hiszen nem vezettek el bennünket az édesapánk tömlöcébe!
- Arra is ráérünk még - intett vissza a basa -, majd vacsora után beszéljünk arról. Meg kell azt nekem gondolni kétszer is.
Belépett a hasított fülű szerecsen, s megint rávigyorgott a két gyerekre.
- Gyerszün, oglán!
Amit most mutatott nekik a szerecsen, az bizonyosan többet ért még a Hajdár basa kincseinél is. Aranycsíkos abrosszal beterített hosszú asztalon ínycsiklandoztató ételek nagy sokasága. Pecsenyék, pástétomok, mindenféle csemegével koronázva; nádmézes édességek, déligyümölcsök, torták, marcipánok - csak úgy kínálták magukat az embernek. Hát még olyan kiéhezett két kis legénynek, aki hetek óta avas szalonnán élt kukoricakenyérrel!
- Edzsél, dzsermek! - kínálkozott a szerecsen is nagy nyájasan, s ő is előhúzta lebernyege alól a vacsoráját: akkora darab fekete kenyeret, hogy ha a lábára ejti, eljajdul bele.
- Addsza csak, jó ember! - mondta neki Tamás, s elvette tőle a nagy karéj fekete kenyeret, kétfelé törte, s a felét odaadta Ádámkának. - Nekünk ez is jó, éhes embernek kalács a zabkenyér is.
De még azt se ette meg, hanem belecsúsztatta a zsebébe. Ádámka beleharapott a magáéba, de mindjárt eleredt a könnye.
- Hát a mi szegény rab apánk mit eszik most?
Nem is nyúltak többet semmihez, elbámészkodtak a szagosítókkal kevert fáklyák lobogó lángjába.
Öreg este volt már, mikor a basa megint magához hívatta őket, s elküldte aludni.
- Álmodjatok szépet, szegény kis bujdosók, a Hajdár basa födele alatt! Ne féljetek, jóra fordul most már a sorotok!
Hej, de egymás nyakába borult ám a két testvér, amikor elvezették őket szobájukba!
Még Tamás is táncolt örömében.
- Holnap meglátjuk az apánkat! Megmondta a basa, hogy jóra fordul most már a sorunk. Hej, mégiscsak derék ember ez a Hajdár basa!
Megjött most már az étvágyuk is. Megették a fekete kenyeret az utolsó falatig, s éppen a morzsáit szedegették össze a drága perzsaszőnyegről, mikor hogy, hogy se: besuhant hozzájuk valami fekete köpönyeges alak. Ki volt, mi volt, nem tudhatták, mert a köpönyeg csuklyája úgy a fejére volt húzva, hogy az orra se látszott ki belőle.
Halkan súgta oda a két megrettent gyereknek:
- Szaladjatok innen, ifjú szarvasok! Ha ma nem mentek, holnap már nem ereszt a basa, mert nagyon megkedvelt benneteket.
- De még ha küld, se megyünk az apánk nélkül - felelt neki Tamás, magához ölelve a reszkető Ádámkát.
Az éjszakai vendég egy kicsit följebb tolta az arcán a csuklyát.
- Szitáry Kristóf nincs már Váradon. Ma délután jártak itt Apafi követei. Ötszáz aranyat hoztak a basának engesztelésképpen. A basa megengesztelődött, s elküldte az apátokat Apafi Mihálynak: tegyen vele, amit akar. Akkor vitték el, mikor nektek a kincseket mutogatták.
A két gyereknek még a szíve dobogása is elállt, de a csuklyás ember karon fogta őket.
- Siessetek, ifjú sólymok, míg meg nincs kötve a szárnyatok!
Keskeny lépcsőkön, csavargós folyosókon vezette le őket a várudvarra, annak a legelhagyatottabb részén kinyitott nekik egy kisajtót, s gyöngéden kitaszította őket.
- Menjetek, amerre láttok, most már szabadok vagytok.
- Jó ember - fordult vissza Tamás -, legalább azt mondd meg, kinek köszönhetjük a szabadságunkat. Ki vagy te?
Az ember egészen kibújt a csuklyából: az öreg Cselebi bég volt. Kopasz feje búbjára odasütött a holdsugár: éppen oda, ahova a kis Mihály célozott a labdájával, amikor Szitáry Tamás megfogta a kezét: "Ne bántsd azt az öregembert, hercegem, ő se bánt minket."
Amire azt mondta akkor a vén török:
"Ha valamikor téged akarna a balsors fejbe puffantani az ő kőlabdájával, jusson eszedbe a te legkisebb szolgád, az öreg Cselebi."
Úristen, micsoda rég volt már ez! Elmúlt már annak egy hete is. De a rab ember fiainak úgy tetszett, mintha hétszáz esztendő telt volna el azóta.
