A gyémántcserép
A gyémántcserép
Mire kiértünk a télből, én már annyira előhaladtam a tudományokban, hogy úgy olvastam a kalendáriumot, mint a vízfolyás. Persze addig olvastam, hogy utoljára valami újat kívántam. Piacról, boltból ha újságpapírban hoztunk valamit, arra én mindjárt rávetettem magam. Ha az ablakon keresztül megláttam, hogy nyomtatott papirost visz a szél az utcán, az után én addig szaladtam, míg meg nem fogtam.
Szülém nagyon örült a dolognak, és most már egész biztosra vette, hogy pap lesz belőlem. Az édesapámnak azonban nem nagyon tetszett ez a nagy mohóság.
— Nem való az, fiam, hogy te minden tücsköt-bogarat összeolvasol. Őszre, ha Isten éltet, beadlak a városi nagy iskolába, ott majd megtanítanak rá, mi való neked, mi nem. Addig pedig majd szétnézünk egyszer a padláson, valamelyik sarokban vannak ottan mindenféle szép tudományos könyvek, azokat olvasgassad.
Szaladtam én a padlásra mindjárt, s olyan nyaláb könyvvel másztam le, hogy csak úgy nyögtem bele. Kergetett is vissza velük édesapám:
— Csak egyesével, fiamuram! A levest se keverjük össze az uborkasalátával meg a mákos csíkkal, hanem külön-külön esszük, nem ronthatjuk el a gyomrunkat.
Elszomorodva hurcoltam vissza a könyveket, csak a legvastagabbat hagytam odalent. Az legalább a magyarok történelme volt. Míg abból tartott, addig mindig hadakoztam meszelőnyélből faragott kardommal, s a konyhapárkányon szülém minden virágos tányérját halálra sújtottam mint gömbölyű képű török basát.
Aztán jöttek a többi okos könyvek, de azok nekem nagyon is okosak voltak, számtan, mértan meg más efféle. Szülém mesélte, hogy valamikor egy vándorló deák felejtette őket nálunk, aki a malomházban hált meg egyszer. Persze egy szót sem értettem belőlük, de azért fönnhangon olvastam őket az udvar közepén. A galambok a bugból odaszálltak a palánkra, és halk turbékolással nevetgéltek rajtam. Öreg kakasunk azonban méltóságos léptekkel odaállt elém, kissé balra konyította a fejét, és fél szemét lefogva hunyorított rám a másikkal.
— Mi lelt téged, te kisfiú? — vágott a lábam szárához, miután hiába várta, hogy abbahagyjam a silabizálást.
Odatartottam eléje a könyvet, csípett rajta egyet-kettőt, azután hirtelen hátat fordított, hogy csak úgy lobogott fekete tolla fölött vérvörös taraja és roppant hosszú szakálla. Aztán világgá kürtölte a szemétdombról, hogy milyen ostoba teremtés a kisgyerek, aki könyvből tanulja a kukorékolást.
Így viaskodtam az okos könyvekkel mindaddig, míg szülém egy reggel, amikor a piacról hazajött, oda nem intett magához.
— Nézd, mit hoztam neked, cselédem — húzott elő a kötője alól egy szép tarkabarka könyvet. — Csak apádnak most nem kell mutatni, lelkem, mert ez nem nagyon tanulságos könyv, tudod, csak szép kitalálások vannak benne.
Sietve az ingderékba bújtattam a könyvet, és csak a sövény tövében mertem kinyitni.
— E-ze-re-gyéj — olvastam az aranyos tábláján a címét, nemcsak a számmal, hanem az ujjammal is, és azóta se örültem úgy könyvnek, mint ennek. Csak nagyon szerettem volna eldicsekedni vele valakinek. Az ám, de kinek?
Eszembe jutott az öreg fekete kakas, kerestem is, de sehol se lehetett megtalálni. Szaladok szülémhez, újságolom neki, de egyszerre csak befogja a számat a kezével.
— Hallgass, te! Eladtam a kakast, ennek az árán vettem neked ezt a szép könyvet. Egy kukkot se kell róla szólni. Majd nekem is olvasol belőle valami szépet.
Bújtam aztán a könyvvel föl a padlásra, ott szerettem legjobban olvasgatni, a rendes helyemen, az ecetfa alatt, lábamat lelógatva a semmibe. Fejem fölött az ég kék mezeje, kerek felhőboglyákkal, alattam a halottak csöndes városa, távolabb a napsugárral elöntött házak, a folyó aranypántlikájával átkötött erdők csokra, mögöttem a padlás félhomálya, tele megrezzenő árnyékokkal és titkos neszekkel.
Egyszer éppen az Aladdin történetét olvasgattam, a bagdadi varga fiáét a csodalámpával. Le is voltak rajzolva, ahogy tömögeti a kincseket egy tarsolyba. Erről jutott eszembe, hogy meg kellene keresni a mi kincsestarsolyunkat is, hátha felejtettek benne az ősök egy marék gyöngyöt.
A tarsolyt csakugyan meg is találtam egy szelemenfa végére akasztva. Kihurcoltam a napvilágra, és belemarkoltam.
Hát tele volt régi, molyos korpával, amit az isten tudja, mikor felejtettek benne. Bizonyos pedig, hogy nem erre csinálták ezt a tarsolyt. Piros bőrből volt, zöld szironnyal beszegve, mindenféle cifraságokkal telehímezve, amik azonban lefoszlottak, ahogy hozzájuk értem.
Partifecskék csiripeltek körülöttem, ahogy ott mozgolódtam a nyílásban, kiöntöttem nekik a korpát, hadd szedegessék ki belőle a hernyócskákat.
Hát ahogy hull kifelé a korpa, egyszer csak csendül, koppan valami a téglán. Utánakapok, fölemelem — úgy tündöklik, hogy majd kiveri a szememet.
— Nini, gyémánt! — sikoltottam el magamat, s beletörülgettem a kincsemet az ingecském ujjába.
Közelről nem ragyogott úgy, de ha napnak tartottam, gyönyörűen szórta a szikrát. Azért mégis azt hiszem, más ember nem tartotta volna kincsnek. Ma már én is azt mondanám az ilyesmire, hogy valami vastag pohárfenéknek a darabja. De ahogy akkor a szemem rávetettem, mindjárt tudtam, hogy gyémánt. Még abban is bizonyos voltam, hogy csakugyan ősök felejtették a tarsolyban. Ilyenből lehet a vén Küsmödinek zsákszámra.
Ész nélkül futottam le a padlásról a malomház elé, s a gilicetövisbokrok mögé bújva, a szememhez emeltem a gyémántcserepet.
— Hiszen ez Tündérország, ami ezen keresztül látszik — hebegtem elámulva.
A kutyatejvirágokat szivárványszínű fáknak mutatta. A sívó homok csillogott-villogott, mint a porrá tört igazgyöngy. Kékek voltak a hangyácskák, amik rajta mászkáltak, és a legyek úgy villantak el előttem, mintha röpülő rubintcsöppek lettek volna.
Azt hiszem, nem volt még olyan boldog gyerek a világon, mint én voltam akkoriban. Annyiszor jártam Tündérországban, amennyiszer akartam, nem kellett féltenem senkitől a kincsem. Üvegdarabnak nézte mindenki.
Egyszer rám is szólt édesapám, ahogy az ünneplő kabátkámban észrevette a kincset:
— Hát te, Gergő, mit hurcolod mindenfelé azt a rossz üvegcserepet? Már látom, nem nyughatsz addig, míg meg nem vágod vele magadat.
Én csak lesütöttem a szememet, és nevettem magamban. Dehogy mondtam volna ki, mekkora kincs ez a rossz üvegdarab, amit én senkinek a világon oda nem adnék.
Pedig utoljára mégiscsak odaadtam biz én. Mégpedig a jó Istennek adtam oda egy napsugaras, orgonaszagú, szép májusi vasárnapon. Úgy volt az, hogy délebéd után bementem egy kicsit nézelődni a városba, és bevetődtem a templomba, éppen vecsernye idején. Nagyon szerettem nézni a nagy szakállú kőszenteket, akik kőkönyveket, kőkardokat és görbe kőbotokat tartottak a kezükben, és mind az oltár felé fordították arcukat. Bizonyosan onnan várták a parancsot, hogy mikor lehet nekik már megmozdulni és merev tagjaikat kinyújtóztatni egy kicsit.
Én is oda néztem, ahová a szobrok, a gyertyafüstös, régi oltárképre. A jó Isten ült ott a felhők felett hosszú kék palástban, aranykorona volt a fején, rózsakoszorús angyalkák röpködtek körülötte, és nézett, nézett maga elé szomorúan. Pedig abban a mi kis templomunkban minden olyan vidám volt. A nyitott ablakon bebújtak a virágos orgonagallyak, vadméhek döngicséltek a tömjénfüstben. Nevetett a napfény az anyókák fehér haján és a gyermekszemek tiszta tükrében; csak az Istenke nézett maga elé nagyon szomorúan.
Nem tudtam, hogy mi bánata lehet a jó Istennek ilyen szép vasárnap délután, de nagyon-nagyon megsajnáltam, és hirtelen rászántam magam, hogy nekiadom a gyémántot.
— Attól a sok szépségtől, amit azon keresztül látni, mindjárt megvidámodsz, Istenkém — néztem biztatva a képre, ahogy odasompolyogtam az oltár elé.
Kis ezüsttányérka volt az oltár sarkán, jó emberek abba rakták, amit Isten dicsőségére, szegények gyámolítására szántak.
Én is abba tettem a gyémántomat, a kopott krajcárkák, a fényes ezüsthúszasok fölé.
Ám Gáspár apó, a mindig mord öreg harangozó, aki alacsony szalmaszéken az oltár mögött szundikált, föltekintett a csörrenésre, és bosszúsan dörmögte el magát:
— Mit akarsz, te fiú, azzal az üvegcseréppel? Nem tudod, hogy az Isten házában nincs helye a játéknak?
Utánam hajította a kincsemet, és az nekem jobban fájt, mintha fülemet húzta volna meg. Szepegve bújtam el egy magas padban, amelyikből a fejem se látszott ki, és addig keseregtem, míg utoljára magam maradtam a templomban.
Már leborult az este, elhallgatott a vadméhek zsongása, csak a Gáspár apó lassú horkolása hallatszott az oltár mögül. Az Istenke képe a lobogó gyertyafénynél még szomorúbbnak tetszett, mint a napvilágnál.
— Mégiscsak a tiéd lesz! — mutattam feléje a gyémántot, és lábujjhegyen odaóvakodtam az oltár elé. Szép lassan tettem le a kincset, az öreg Gáspár nem ébredt fel, és én elégedetten surrantam ki a templomból.
De ahogy a küszöbhöz értem, visszarettentem. Két nagyfejű békácska éppen oda telepedett mindenféle bogárnépséggel vacsorázgatni, és nem mertem tőlük kimenni.
„Megvárom, míg elmennek" — gondoltam magamban, és behúzódtam a legutolsó padba.
Ott bóbiskoltam egy darabig, mikor egyszer csak szárnysuhogást hallok az oltár felől. Odatekintek: hát az angyalkák repültek le az oltárképről. Az egyik éppen az ezüsttányérkát tette az Úristen ölébe.
— Lásd, Uram, mégiscsak jószívűek az emberek — muzsikált a szava, ahogy kifordította a tányérkát.
Az angyal aztán visszatette a tányért az oltárra, a jó Isten pedig fölszedte a pénzeket, és egyenként visszadobta őket. Csak azt csodálom, hogy egyik se csengett, mikor leesett.
„Ez bizonyosan azért van, hogy az a haragos Gáspár apó föl ne ébredjen, és rá ne kiabáljon az angyalkákra" — gondoltam magamban.
És szórta, szórta az Istenke a pénzeket, és egyre csak szomorúan nézett maga elé, csak akkor kezdett el mosolyogni, mikor az én gyémántom a kezébe került.
— Tudtam én ezt! — csattantottam tapsra két tenyeremet, de csak csendesen, mint mikor a liliomok szirma összeütődik a szélben.
— Ezt elteszem — mondta mosolyogva az Úr, és elrejtette az ajándékomat a kék palástja alá.
És attól a mosolytól egyszerre szivárványszíne lett az éjszakának, egészen olyan, mint amilyent az én gyémántom szokott mutatni. És elmosolyodott az egész templom, mosolyogtak a kőszobrok is, és megcsóválták a mindig merev fejüket, és láttam, hogy még Gáspár harangozó is mosolyog álmában. És mosolyogtak az angyalkák is, mikor megszólaltak:
— Hiszen csak hitvány üvegdarab az, Urunk!
— De gyémántszív adta! — csengett az Isten szava, és egyszerre olyan világos lett az egész templom az Úr kebelén nyugvó üvegdarabtól, hogy be kellett hunyni a szememet.
Mikor fölnyitottam, bepiroslott a hajnal az ablakon, imádkoztak odakint a fülemülék, és Gáspár apó ráncigálta a zekém ujját.
— Ejnye, de itt aludtunk a templomban, te üveges kisgyerek mondta olyan szelíden, amilyen szelíden ez a mogorva vénember sohasem szokott a gyerekekhez beszélni.
Kidörzsöltem a szememből az álmot, és ijedten pillantottam oda az oltárra. De mindjárt megnyugodtam, mert a pénzek ott voltak a tányéron, de a gyémántom nem volt ott.
