EGY LEDŐLT DIÓFÁHOZ
Mint király, állasz vele társaid közt,
Tégedet látlak, gyönyörű diófa,
Földre terítve?
Csak kicsiny kéreg maradott kötésűl;
Ágaid csüggnek, levelid kivesznek,
Nedvek elhagyván.
Hasztalan szülvén, elereszti; hullnak
Ők, s nem is tudván rövid életekről,
Rendre kihalnak.
Nemtelen porban hever a nemes dísz?
Ezt leendőnek lehetett-e vajjon
Vélni felőled?
Hűvös árnyékkal feles hasznot hajtó,
S kedvek' étkeddel kereső kegyes fa!
Mondsza, ki bántott?
Gyilkosid. Nem vólt kül erőszak; ott benn,
Önmagadban volt megölő mirígyed
S titkos elejtőd.
Ím egész bélig gyökered kirágták
A gonosz férgek, s az elett odóba
Hangyabolyt híttak! Mi nyüzsögve járnak
Most is alattad!
Ah, szerencsétlen fa! - Hazánk, szelíd
Szűz virágjában tehetős karoddal
Tartsd meg örökké.