FOGSÁGOM NAPLÓJA • részletek
FOGSÁGOM NAPLÓJA • részletek
1794. december 14. Vasárnap. - Szombat és vasárnap közt egyszerre fagyott meg a sár, s oly keményen, mintha a fagy két hét előtt állott volna be. Szombaton még irtóimnál voltam, közel az 1791. épülni kezdett házamhoz a liget előtt; vasárnap egész nap írtam. Az anyám estve álmos volt, s sietteté a vacsorát, hogy lefekhessen. Én is lefekvém József öcsémmel.
Midőn az anyám már csaknem elszunnyada, két szobaleánya elijede, hallván, hogy ablaka rostélyát valaki megcsapta. Hallá a csattanást a szomszéd szobában az anyám is, s úgy hívén, hogy vendég jöve, parancsola, hívják elő a szakácsot, vacsoráljon a vendég, s feküdjék, mert maga nyugodni kívánt.
Az egyik leány ment a gyertyával megnyitni a pitvar ajtaját, s elsikoltá magát, midőn egy ulánus tiszt a Terebesen fekvő báró Mészáros János generális regementjéből, főhadnagy Ehrenstein linzi póstamester fia; a pitvarba belépett, két ulánus közlegény pedig kivont karddal az ajtónál megállott.
- Hol Kazinczy úr? - kérdé a tiszt. A leány azon szoba felé vezette, hol az öcsém feküdt. A leány vitte a gyertyát, s a tiszt utána.
- Herr von Kazinczy - mondá a tiszt az öcsémnek -, ich habe Befehl Sie nach Ofen zu begleiten. Kleiden Sie sich, wir müssen alsogleich fort.
- Wer? - kérdé az öcsém.
- Sie, Herr von K.
- Welcher Kazinczy?
- Herr Franz Kazinczy.
- Das bin ich nicht.
A tiszt majd lerogyott ijedtében; mert cassálás vala neki ígérve, ha elszalaszt vagy eltéveszt. - Harmadnap óta egy gubába burkolt embere a kapunk előtt álló korcsmában iddogált, tudakozódván, otthon vagyok és vasárnap otthon leszek-e, tartok-e töltött fegyvereket, s a feleleteket naponként megküldé Terebesre.
- Und wo ist denn Ihr Herr Bruder? er war ja heute noch zu Haus.
Az öcsém mutatta, hol fekszem, s a tiszt jött, s egész nyájassággal elmondá, amit az öcsémnek. (...) Midőn én öltözködni kezdék, az anyám a pitvarból a szomszéd szobába lép, úgy ordítván, mint az oroszlánanya, kinek kölykeit elszedték: - Fiam, Ferenc, az Istenért!...
- Édes asszonyám - mondám -, látja, hogy én nyugva vagyok, ne rettegjen asszonyám, nem telik bele két hét, s itthon leszek megint. - Szavam az anyámat elcsendesíté.
A szoba hidegecske volt, s a német örült, hogy magkapa; az neki elég volt. Így én alkalmat és időt kapék szerelmes leveleim csomóját író szekrényemből kivenni,-és az ablakon kitenni. Titkon megkérém az anyámat, hogy azokat vegye gondviselése alá, míg haza érkezem.
A tiszt megengedé, hogy némely barátaimtól búcsúzzam, de céduláimat elébb meg akará olvasni, amit én nem ellenzettem.
Tizenként dzsidás ulánus által kísérve így postakocsimon négy szép lovaimon Újhelybe beértem. Töretlen lévén az út, menésem lassan folyt, s éjfél vala, midőn Újhelybe a kispiac fogadójának felső szobáiba beszállíttatám. A hold oly tisztán világíta, mint ködös időben a nap: (...) (1795.) Május 20. - Reggel hét órakor egy tót katona jöve szobámba. Tudakozám tőle suttogó hangon, mi dolog, hogy az ablakommal általellent álló házak cserepjeit egy ölnyire leszedték, és hogy ott egy órával ezelőtt annyi ember gyűlt vala össze.
- Us su precs - mondá a katona.
- Az az öt.
- Micsoda öt?
- A pap, a viceispán, a kapitány, a szép ifjú és a vak gróf. - A pap alatt Martinovicsot értette; a viceispán alatt Hajnóczyt, ki viceispán vala Szerém vármegyében; a kapitány alatt Laczkovics Jánost; a szép ifjú alatt a szálas, sugárnövésű, szőke, s liliomfejérségű, rózsapirosságú, délceg járású Szentmarjayt, kinél Pesten és Budán nem igen volt szebb ifjú, és a vak gróf alatt Zsigrayt, Kinek arcát és egyik szemét a himlő elrontotta.
De minekelőtte elbeszélném, mint vesztek el, elő kell adnom, mit mívele Hajnóczy, visszavitetvén szobájába.
Ezen ötnek nem egy, hanem két katona állíttatott őrül; vagy azért, hogy annál bizonyosabban. tartassanak meg a hóhérpallos alá s magokat meg ne ölhessék; vagy hogy izeneteket ne tehessenek s egyik őr a másikat elárulhassa; talán azért is, hogy ha Laczkovics vagy Szentmarjay az egyik kezéből a kardot kikapná, a másik ezt védhesse.
Levétetvén, a szokás szerint, rólok a lánc, Hajnóczy felfogta azt s megcsörtetvén ajtajában, ezt kiáltá: Amici malo mori quam hoc vel tribus annis gestare. (...) Most folytatom a kezdett beszédet.
Zsigray annyira el vala gyengülve, hogy katonák emelték le a grádicson, s fel a szekérre.
Szentmarjay hangosan fütyülé a Marseille-i (marszejji) marsot s annyiszor, amennyi strófája az éneknek volt.
Laczkovics nem akara gyónni, de meggyónt azon ígéret alatt, hogy természeti gyermekeit megláthatja, s hagyománya az ő rendelése alatt fog kiosztatni. - Elfelejtém a gyónás ceremóniáit, tehát kérdjen atyaságod - mondá. Egyik vétkének azt vallotta, hogy papnak hitt.
Belépe a tiszt, jelentvén, hogy várja a szekér. Laczkovics paszományos világoskék nadrágba öltözve, kalapja után nyúlt, de a tiszt jelentette, hogy arra nem lesz szükség. - Jó - mondá Laczkovics -, de azt csak megengedi az úr, hogy mercurialis pilluláimból kettőt elnyeljek az útra? - Elnyelte, ment, felült a szekérre, maga erejével, bátran, de nem csendesen. - Servus Latinovics! - kiálta erre, meglátván a sokaságban. Latinovics elfordult. - Nézzétek, ez még szégyenli, hogy ismert engem! - Kratucsek kezébe tolá a crucifixust. Megcsókolta, mint a rhebarbarát, de visszaadta a papnak; tartsa azt ő.
Kivitetvén a Bécsi-kapun, meglátta, hogy egy német fattyú az ott keresztülvont gerendára felmászván, onnan nézte az alatta elmenő szerencsétleneket: - Du Kerl, schau zu, dass du herabfallst und mich todschlägst, ehe ich noch auf den Richtplatz komme.
A vérhelyre jutván, maghallá, hogy a sokaság valamin elnevette magát: - Was lachen sie? Hält man denn eine Krönung?
Visszatekinte a szekérből, s megpillantá Szentmarjayt: - Bon voyage mon ami! - kiálta reá.
Hajnóczy, mint pszichológus, utolsó három napja alatt limonádéval hűtögette vérét. Nyugatommal lépe a szekérhez. Fellépvén a hágóra, egy közember segíteni akart neki. Visszatekinte a katonára: - Ne fárassza kend magát; én saját erőmmel is fellépek. - Akkor meglátá a causar. regg. directort: - Domine, Magnifice, commendo sororem meam: faciat dn. vestra, ut quod ego meo servitio, et pater meus suo peperimus, ipsi maneat. - - Tantum tu curam animae tuae habeas, non sororis - felele a felfuvalkodott ember.
A megöregedett hóhér háromszor vága Zsigrayba, s ezt látván Martinovics, kit azért állítának kapitány Plecz mellé (így beszélé ezt nekem maga Plecz), ájulva dőlt el, s Plecz elébe álla, hogy többé semmit se láthasson. A többi egy ütésre veszett. A Laczkovics igen nagy teste, leüttetvén feje, feldönté székét. Hajnóczynak elébe mentek a hóhérlegények, s le akarák vonni ruháját. Nem engedte, hogy hozzányúljanak. Maga vetette le kabátját. Akkor megölelé Molnárt. Leült a székre csudált nyugalomban. Csak akkor borzada meg, midőn a hóhér ketté repeszté ingét, hogy két vállain lehullhasson, s midőn ollójával nyakán az apróbb hajakat elmetszé.
Martinovicsot bajjal vonták a székhez. Ott beköték szemeit, s a hóhérlegény tartotta a kendő végét. A kopasz koponyáról lesiklott a kendő, s Martinovics az öröm mosolyával pillanta körül. Gráciát reményle. De szemeit ismét beköték, s feje repült: Homokkal hintették be a vér helyét, s az öt testet kivitték a Buda megett emelkedő tetőkre. Senki sem tudja, hot fekszenek.
Másnap reggel a vérhelyen rózsa virított. Valaki rózsákat ása le ott csuprokban. (...)
