AZ PÁPISTÁK BÁLVÁNYOZÁSÁRÚL

Teljes szövegű keresés

AZ PÁPISTÁK BÁLVÁNYOZÁSÁRÚL
AZ ÉKESEN SZÓLLÓ ÉS SZOKATLAN BÖLCSESSÉGGEL TÜNDÖKLŐ; BÖCSÜLLETES ALVINCZI PÉTER URAMNAK, ADASSÉK
Az Jehova Istentűl az ő szerelmes szent fia, az egy üdvözítő Jesus Christus által, kegyelmednek Szent Lelket kívánok.
Továbbá, mivelhogy ez háború üdő állapattyának tartóztatása miat személyem-szerént meg nem kereshettem kegyelmedet, kételeníttetém levelem által megtalálnom Méltóságodat, kit hogy jó néven végyen Uraságod, ugyan az Adonai nagy Istenre-is kénszerítlek, mivelhogy ez írásra semmi egyéb okból nem indíttattam, hanem csak az igaz isteni tiszteletnek gyarapodásának és az útálatos bálványozásoknak gyökerestül való kigyomláltatásának buzgó szűvel való kívánságából.
Az elmúlt napokba azért, sok böcsülletes emberekkel való nyájas beszédek-közöt, hozák-elő azokat az kívánságokat, mellyeket az hajdú vitézek az ő fő tanítójokkal és hív tanácsokkal, Foktői Mátéval egyetembe az Nemzetes, Tekíntetes és Nagyságos Báthori Gáborhoz, az nyomorult magyar nemzetnek fínyes és tündöklő csillagához, Debreczenből küldöttek vólt ez elmúlt napokban. Mellyekbe az töb dolgok-közöt, az pápisták ennihányszor bálványozóknak neveztetnek. Történetből egy pápista ember-is vala ot jelen, ki mikor az bálványozók nevét hallotta vólna, mingyárt megváltozék a színe, és keserves tekintettel szemét az égre fordítván, nagy fohászkodással azt mondá: Úr Isten, te tudod hogy méltatlan és lelki isméretek-ellen gyaláznak illyen útálatos nével minket. Mert az csak calumnia, gyalázatos és gyűlölségből reánk kenetett név, mellyel módnélkűl terhelnek minket, mind személyünkbe, mind tudományunkba, és az mi nemzetségünknél gyűlölségben akarnak ejteni.
Azután arczul fordúlván hozzám, monda: Predikátor Uram, tudod-é, mely iszonyú gyalázatos név az bálványozó név? Tudod-é, hogy az emberek nagyob gyalázatba nem keverhetik nyelvekkel felebaráttyokat, mint ha őket bálványozóknak nevezik? Kinek én azt felelém: Jó Uram, én-nállam tudva vagyon, hogy az bálványozás az leg-első és leg-főb parancsolattal ellenkezik; mert az Istennek újjával a két kő-táblára írattatott tíz parancsolatba, az első táblába, leg-elől tíltatik-meg az bálványozás, mivelhogy ez directe, igyenesen, az Istent őmagát fosztya-meg tiszteletitűl és, tehetsége-szerént, dücsősségének székiből kitaszítván ő Felségét, mást ültet helyébe, kinek isteni tiszteletet és tehetsége-szerént ugyan istenséget-is tulajdoníjt. Annak-okáért miképpen az országba Crimen laesae majestatis humanae az, mikor valaki az igaz fejedelem-kívűl mást valakit akar fejedelemmé tenni: azonképpen az bálványozás ugyan nem egyéb, hanem Crimen laesae majestatis divinae. És ennekokáért az tellyes Szent Irásnak folyásából nyilván kiteczik, hogy semmit gyakrabban meg nem tíltott, sem keményben meg nem ostorozott az Ó törvénybe-is az Úr Isten, az bálványozásnál; melyrűl ilyen-formán ír Tertulliánus, amennyére magyarúl bötű-szerént hozzá férünk.
Leg-főb, úgymond, az emberi nemzetnek vétkei közt az bálványozás. Mert az bálványozó ugyan gyilkos vérszopó-is. Ha kérded, kit öl-meg? azt mondom hogy nem valamely idegent, nem ellenséget hanem tulajdon őmagát. De minémű csalárdsággal öli-meg? Az tévelygéssel. Micsoda fegyverrel? Az Istennek megbántásával. Az paráznaságot és házasság törést-is megtapasztalod az bálványozóba. Mert a ki hamis Istennek szolgál, lelki paráznája az igasságnak; és ez-okon az szent írás, pírongatván az bálványozókat, paráznáknak nevezi őket. Végezetre, lopó az, a ki a másét elkapja, vagy meg nem aggya adósságát. És bizonyára nagy rettenetes vétek az emberek-ellen-való hamisság; de az bálványozás az Istent lopja-meg, az ő tiszteletit meg nem aggya néki, sőt ezeket másnak tulajdoníttya, hogy az lopással-együt gyalázattal-is illesse az Istent. És kerek szóval: Minden vétkek az bálványozásba vannak rekesztve.
Ihon hallod, minémü festékekkel aggya előnkbe a bálványozást ez az régi túdós ember, ki Urunk születése után két száz esztendőben élt. Azért jó Uram, méltán iszonyodol ettűl az bálványozó névtűl. De nem elég ez hozzá, hanem szükség, azon mesterkeggyél, hogy ezt az nevet méltán ne visellyed, hanem minden bálványokat megútálván, az Úr Jesus Christushoz és az ő-tőlle kinyilatkoztatott igaz tudományhoz ragaszkoggyál.
Ezeket nagy szomorú szível és feje mozgatásával végig hallá az pápista ember, és imígyen szólla: Mivelhogy jól érted az bálványozásnak iszonyú rútságát, temagad itíletire hagyom, mely nagy számadással tartoztok az élő Istennek igaz itílő széki-elöt, ha minket méltatlan és érdemünk-nékűl ilyen iszonyú káromlással és gyalázattal illettek. Kire én így felelék:
Bezzeg ha méltatlan kennénk illyen rút bűzben titeket, nem csak az más világon, de még ezen-is nagy büntetést érdemlenék. Mert ha nyelvével megöli, a ki bűzbe kever egy jámbor asszont, mit érdemlene tehát, a ki méltatlanúl bálványozónak nevezne egy egész gyöleközetet? De, bár úgy vólna, hogy tí pápisták ezt az nevet méltatlan viselnétek; igen künyü vólna minékünk letennünk ezt az gyalázatos nevet, ha tí elhadnátok azokat, mellyekért mi ezt a rút nevet fejetekhez sújtyuk.
Ezeket halván, mintha ugyan megposdult vólna az vér benne, egy kevéssé megpirossodván, így felele az pápista ember: Szerető Uram, kérlek az Istenért-is, tégy fél-felé minden praejudiciomot és üdő nap-elöt tött itíletet, és csendesz keresztyéni szeretettel tekíncs-meg, ha lehetséges-é, hogy az római hiten való keresztyének oly iszonyú bálványozók légyenek, az mint ti itílitek.
Leg-először: Az Szent Irásban én azt olvasom, hogy az mi édes Üdvözítőnknek ez világra jövetele-után úgy kigyomláltatik az bálványozás, hogy azok-közt, kik Christusba hisznek, nem találtatik semmi bálványozás. Ezt Isaiás nyilván írá. Mikor, úgymond, amaz hegy felnevelkedik minden hegyek-fölöt és minden nemzetek ő-hozzá folyamnak, akkor az bálványok tellyességgel elrontatnak. Holott Isaiás amaz hegyrűl szól, melyrűl írja Dániel, hogy a kéz-nékűl elmeczetett kövecskéből nevekedék és béfogá ez világot, Zachariás pedig azt mongya, hogy mikor az Dávidnak élő kúttyát felnyitangya az Úr az bűnöknek elmosására, akkor az bálványok neve elrontatik és csak ingyen emlekezetbe sem lészen, és ugyan ezent mongya Oseás proféta-is. Ezechiel proféta-által pedig így szól az Úr Isten: Akkoron tiszta vizet öntök ti-reátok, megtisztíttattok minden álnokságtúl, minden bálványtúl megtisztítlak titeket. Ihon hallod, hogy a kikre az Úr Isten a keresztségnek tiszta vizét és az Christusba-való hitnek tisztaságos folyamját kiönti, az igíri, hogy minden bálványozástúl megmenti azokat. Ha pedig oly iszonyú bálványozók vóltak ezer esztendőtül-fogva az római gyöleközetbe, hogy a mint tí mongyátok, ugyan megelőzi és meghalaggya az pogányok bálványozásit, hová lésznek-el ezek az Istennek szép igíreti? Nem de nem hamisíttatnak-é meg, ha most-is azok-közt, a kikre kiöntetett az keresztségnek tiszta vize, a kik Christusba hisznek, oly nagy oktalan bálványozók vannak, a mint tí kiáltyátok?
Másodszor: Tagadhatatlan dolog az, hogy ez-elöt ennehány száz esztendővel, sőt, még az ti vallástok-szerént-is, ez-elöt egész ezer esztendővel Luther Márton-elöt, annyira elterjedett és hatalmat vött vala ez az vallás, mellyel ti most iszonyú bálványozásnak itíltek, hogy a mint ő maga írja Calvinus, minden királyokat, nemzetségeket, kicsintül-fogva nagyig, megszédített. És ugyan ezen Calvinus azt írja másut, hogy Ezer esztendőtül-fogva úgy elhatalmazott az pápa tudománya, hogy minden igaz tudomány ledőlne. Luther Márton-is nyilván írja, hogy ő vólt első, a ki elszakadott az római vallástúl: És hogy mikor az szakadást kezdé, akkor csak egyedűl vólt. És hogy egyéb országokrúl ne emlekezzem: Magyar országban, miuta az keresztyén hitre tértek az mi eleink, egyéb hit nem vólt, egész 1530. esztendeig, az római hitnél, a mint megteczik az magyarországi articulusokból, historiákból; az régi templomokból, clastromokból, apátúrságoknak, káptalanoknak, püspökségeknek, érsekségeknek fondálásából, és az élemetes régi jámboroknak nyilvánvaló bizonyságokból.
Ez azért így lévén: Ha illyen oktalan bálványozás az római tudomány, két dolog követközik nyilván.
Eggyik az, hogy valakik ezer esztendőtül-fogva Luther Márton-elöt éltek, mind bálványozók vóltak, és igy elkárhoztak, mivelhogy az Irásba nyilván és igen gyakor helyen olvassuk, hogy az bálványozók elkárhoznak. Még eddig nem találkozott senki oly szemptelen ember, a ki az régi szenteket mind pokolra igyekezett vólna hánni, sőt az Augustána Confessio Apologiája, articulo 4. szent Bernárdot, noha barát vólt, de ugyan szentnek nevezi. És ugyan ottan szent Domokost-is szentnek híja. Sőt Luther Libro de votis Monasticis sz. Ferenczet szentnek, csodálatos, és lelki buzgósággal gerjedezőnek mongya, és ugyan ezen szent Ferenczet Vithakérus-is Quast. 5. de Eccles. cap. 14. folio 583. szentnek nevezi. Illyricus pedig in Catalogo Testium Veritatis sz. Bernárdot, ki barát vólt, Sénásbéli sz. Katalint, ki apácza vólt, szent Brigittát etc. szenteknek írja. Nem vóltak tehát bálványozók, noha pápisták, sőt barátok és apáczák vóltak.
Második dolog, mely nyilván követközik, ha az pápista vallás bálványozás, emez: Tudni illik, hogy az Istennek amaz igen szép fogadási meghamisíttatnak, mellyekbe azt fogadá, hogy az Christustúl fondáltatott anyaszentegyház-ellen az pokol ereje diadalmat soha nem vehet, hanem mint az igasságnak erős kő oszlopa, győzhetetlen megmarad, és mint egy nagy hegyen építtetett váras, el nem rejtetik, hanem a mint Isajás mongya, ő-benne szüntelen megmarad az igasságnak predikállása, mivelhogy, a mint szent Pál írja, mind világ végezetig Doctorok és Pásztorok lésznek az Christus jegyessébe, az anyaszentegyházba, kik tanícsák az juhokat, legeltessék az nyájat, mellyet Isten ő-reájok bízott. Ezek azért, és töb efféle igíretek mind cserbe maradnak, ha az pápisták bálványozók. Mert, a mint mondám, egész ezer esztendővel Luther-elöt úgy elhatalmazott vólt az pápista tudomány, hogy sohúlt ez világon csak hírrel sem hallotta senki az ti hiteteknek gyöleközetit. Egy templomotok, egy doctorotok nem vólt, a ki veletek egy értelembe lött vólna. És életemet kötöm mellé, hogy sem Illyricus in Catalogo Testium Veritatis nem nevezett, sem senki nem nevezhet az apostolok halálátul-fogva Luther Mártonig csak egy tanítót, csak egy embert-is, a ki azt hitte és tanította vólna, a mit tí. Mert noha némellyek, a kiket sok egyéb tévelygő tudományokét timagatok-is eretnekeknek itíltek, egy avagy két dologba veletek egyeznek, úgy mint Hus János, Wicleph, Waldenses; noha némellyek azok-közzűl, a kiket Illyricus említ, szidalmazták és gyalázták az pápák feslett erkölcsét: de ezt az corpus doctrinae-t. az ti vallástoknak ép testét, a szent irásnak illyen értelmét és magyarázattyát, a minéműt tí forgattok, soha senki hírrel sem hallotta régenten. Ha az pápista vallás bálványozás, és ez úgy lenyomotta egész ezer esztendeig a ti tudománytokat, hogy ennek csak hírét sem hallották az keresztyének: nyilván kiteczik, hogy az fellyűl elő-számlált isteni igíretekbe semmi sem költ, hanem az pokol kapuja meggyőzte és lenyomta az Christus országát, elrejtette az hegyen éppített várast, megfosztotta az Isten igíjének szengésétűl és az igaz pásztoroktúl az anyaszentegyházat.
De mi szükség errűl többet szólni? Nem de nem azt írja-é az Augustána Confessio, hogy az ti Ecclesiátok csak eggyetlen egy hit ágazattyába sem külömböz a római Ecclesiátúl, csak, úgymond ennihány kevés abususokat, gonosz szokásokat haggyanak-el. Hogy pedig ne itíllyed csak az Augustána Confessióra kent dolognak, ihon vagyon az könyv, olvasd mit mond:
Hac summa est doctrinae nostrae, in qua nihil inest quod discrepet a scripturis, vel ab Ecclesia Catholica, vel ab Ecclesia Romana, quatenus ex scriptoribus nota est. Dissensio est de quibusdam abusibus qui irrepserunt. És ismét: Ecclesiae apud nos, de nullo articulo fidei dissentiunt ab Ecclesia Chatolica, tantum paucos quosdam abusus omittant, qui novi sunt, et contra voluntatem Canonum, vitio temporum recepti. Nyilva ha az római Ecclésia bálványozó vólna, nem csak valami mód-nélkül-való rend-tartásokba, de ugyan az hitnek ágazattyába-is közbevetés vólna mi-közöttünk. Azért ha az Augustána Confessio (mellyet tí mind fejenként bévesztek) nem hazud, nyilván szemtelen hazugság az hogy az római Ecclésia bálványozó vólna.
Végezetre, két dolgot tanít Calvinus, mellyek ha igazak, lehetetlen dolog, hogy az mi vallásunk bálványozás légyen. Elsőt azt, hogy Urunk születése-után öt száz esztendeig virágzott az igaz tudomány az Ecclésiába, és sz. Ágoston idejéig semmit az apostoli tudományba el nem változtattak. Másodikat azt taníttya Calvinus, hogy a ki valamit igazán meg akar érteni az régi igaz vallásbúl, szent Ágostont tekíncse, ki igen hív bizonysága az régi igasságnak. Hogy ha ez így vagyon, nem lehet tehát bálványozás, a mit Urunk halála után öt száz esztendő-alat tanítottak az hívek és a mit szent Ágoston-is álhatatosan vallott. Az pedig tagadhatatlan dolog, hogy valamit tí most mi-bennünk kárhoztattok, azokat mind feltalállyuk azokba a szent Doctorok könyveibe, mellyeket szent Ágoston és az ő-elötte valók írtanak. És hogy ennek egyéb bizonyságit most félre tegyük, önnönmaga Calvinus eggyüt azt mongya, hogy az régiek minnyájan, valakiknek írási nállunk vannak megbotlottak. Okát azt aggya: Mert az ő vallása-ellen, mi-velünk eggyet értettek az bűnökért-való elég-tételbe. Másut nem tagaggya, hogy ezer három száz esztendővel ez-elöt szokott dolog volt, hogy az halottakért imádkoztak. Azonképpen szokott dolog vólt, úgymond, az anyaszentegyház kezdetitül-fogva, hogy szükségnek idején akár-ki-is megkeresztelte az gyermekeket. Az Úr vacsorájárúl-való tudománt-is, úgymond, az apostolok idejétül fogva megfogta az rosda. Szent Ágostont is ennihány helyen mardossa írásiba, hogy mi-mellettünk, ti-ellenetek támadott. És mind ezekkel tanúbizonyságunk minékünk, hogy a mely tudománt tí most mi-bennünk pöktök, azt javallották sz. Ágoston elöt-is az igaz keresztyények, kikbe (a mint Calvinus-is megvallya) nem az bálványozás, hanem az igaz apostoli tudomány tündöklött.
Ezeket, mikor elvégezte vólna az pápista ember, eggyik azok-közzűl, kik velünk eggyüt valának, mondta nagy felszóval: Esküszöm Istennek, mond valamit ez az jámbor, és bár amaz légyen az annya, valaki ennek-utánna bálványozóknak nevezné az pápistákat.
Én pedig, igazán mondom, egy kissé megháborottam vala. Mert hertelen nem jut vala eszembe, mint expédiállyam, mint fejcsem-ki magamat az gonosz embernek hálójából, és ugyanot eltekéllém magamba, hogy mentűl hamaréb lehet, ezeknek megfejtésére Te kegyelmedtűl kérjek segítséget, böcsülletes és tisztelendő Péter Uram. De azért, hogy ne láttatnám megnémulni és meggyőzetni, néki bátorítám magamat és mondék néki: Szerető Uram, sok dolgokat kerengetél öszve a te szemfíny-vesztő és teczés-szerént-való bizonyságidba és nyelvednek vitorláját megeresztvén, igen nyakunkba akarnád rándítani az hálót, ha szerét tehetnéd. De mind azokra rövid szóval csak egy az felelet: Est fallacia petitionis principii. Mert te azt akarnád, hogy mí titeket bálványozóknak ne mondanánk, kit mí ugyan még most sem akarunk cselekedni, hanem a kapát ugyan kapának híjuk és az fúrút fúrúnak, az bálványozókat-is bálványozóknak nevezzük. Valaki pedig az Irást, az Isten könyvét, melybe az Istennek elváltozhatatlan igasságának regulája kijelentetett, keresztyéni józansággal és alázatossággal olvassa, nap-fínynél világosban megláthattya, hogy az pápisták nyilván-való bálványozók. Mert ki vólna oly homloka feltörlött, alá-való értelmű ember, hogy csak tétovázó beszéddel-is merné tagadni, rejtegetni és födözni a ti lelki paráznaságtokat és bálványozástokat? Holot nyilván vagyon ez széles világnál, hogy tí az képeknek imátkoztok; az szenteket pedig, és leg-fő-képpen Szűz Mariát, üdvözítőnek, reménységteknek tartyátok és az Istennek ez világ vezérlésében és gongya viselésében-való méltóságos forgódását ezekre, ugy mint újonnan találtatott Istenekre osztottátok: maga az tellyes szent írásba azt olvassuk, hogy idegen Istenünk ne légyen, hanem csak egyedűl az mi Urunkat Istenünket tisztellyük, böcsűllyük, és imággyuk. Szed-bé azért bátor nyelvednek vitorláját, fald-bé a sípot, ráncsd-meg szájadnak zabláját e helyen, és az útkívűlvaló haszontalan csavargásoknak és heába-való csácsogásoknak békét hagyván, ha szerét teheted, kezd másut; az az, ha ugyan valóba méred és bízol emberségedhez, azt mutasd-meg, hogy bálványozók nem vattok.
Ezt mikor elvégeztem vólna, egy az jelen-való jámbor fő emberek-közzűl mondá: Bezzeg tisztességemre mondom, jó helyen vetéd it meg az hálót, Predikátor Uram, és nem csekély vízben tapogacz, hanem ugyan a derék szent írásból feszegeted-ki beszédedet.
Más egy fő-ember-is így szólla: Igazán mondom Predikátor Uram, az fellyűl elő-hozott bizonyosságoknak megfejtését eszembe nem vehetém. És jó lelki ismérettel mondom, hogy énnékem elegendő és győzhetetlen jelenségeknek teczenek, mellyekből elhitessem magammal, hogy ez-után soha bálványozóknak ne nevezzem az pápistákat.
Kinek én csak azt felelém: Nem csuda jó uram, ha te meg nem értetted az én feleletemet, mert deákul sem tucz és az dialecticát sem tanúltad melyben szépen megmagyaráztatik, micsoda légyen az Fallacia petitionis principii.
Az mely pápista ember jelen vala, alattomba, róka móggyára mosolyogván, így szólla: Predikátor uram, mind az tennen saját lelki isméretedre, mind pedig az egész világ itíletire hagyom annak meglátását, ha elégséges feleletet attál-é az elő-számlált győzhetetlen bizonyságokra, mellyeket, látom, csak füled mellől akarsz elbocsátani és ugyan semmit nem akarsz, avagy nem tucz reá felelni, és abban bizonyos vagyok, hogy ez-utánnis patvarkodó beszédekkel tétovázhattok ezek-előt, de úgy meg nem fejthetitek, hogy az Isten-félő embernek lelke megnyughassék rajta.
Én pedig erre csak azt mondám: Jó uram, mi szükség errűl szót szaporítani és az ti elhanyatlott, sőt elesett igyeteket támogatni, holot az Isten könyvéből nyilván reátok rakám és nagy fen megmutatám, hogy az képek és az halottak tiszteletibe nyilvánvaló bálványozásba hevertek.
Az pápista ember viszontag így felele: Bizonyára nem hitván renden kaszálnál szerető Uram, ha a mit ily bátran mondasz, reánk-is rakhatnád. De félek rajta, hogy szinte úgy jársz, mint sokan a ti rendeteken-való tanítók, kik mentűl tudatlambak, annál bátrabban kiáltnak akár-mitis mi-ellenünk, ugy hogy szabadon gondolhattyuk felőllök, hogy ugyan jól feltörlötték homlokokat arra, ut loquerentur grandia, hogy az igasság-ellen szörnyűségeket és minden méltatlan hamisságokat, vádlásokat és káromlásokat szórjanak reánk. De mikor az bizonyításra jutnak, csak füstbe mégyen minden csácsogások. Mert csakhamar reteszt vetnek, megnémulnak, és semmit reánk nem rakhatnak, hanem róka módra a kert-alat kullogván, oly dólgokat forgatnak, mellyek nem csak az derék dologhoz ingyenesen semmit nem szolgálnak, de sőt szinte úgy illenek hozzá, mint amaz a te Fallaca petitionis principii az fellyű elő-hozott bizonyságokhoz, az az mint az bot az tegezhez, az aranyos kantár a szamár fejéhez. És azért az jelen-való fő emberek kedvéért, semmi halasztást nem tévén a dologba, mingyárt nyilván, minden tétovázás és kerengő beszéd-nélkűl megfelelek, és ha szerét tehetem, nap-világnál fínyesben megmutatom, hogy az te-tőlled előszámlált bálványozásokban nincs nékünk semmi részünk, kiből reménlem, hogy ti mind testében lelkébe nem vak, eszébe veheti az igasságot; ez légyen azért bátor fondamentom, ez légyen az kő vár, mellyen először-is megvíjjunk. De minek-előtte az dologhoz fogjunk, egy dologra kérlek Predikátor Uram.
Gyakorta történik az, hogy ti az tinnen fejetek találmányával és tulajdon elmétek alkotmányával és chimerájával hadakoztok, mikor azt alíttyátok, hogy az mi tudományunk-ellen vitézkedtek. Mert az tagadhatatlan dolog, hogy sok hamisságokat kennek mireánk az ti pártos társaitok, mellyeket gyakor kiáltásokkal úgy belé óltyák az emberek szívébe, hogy tellyességgel gyökeret vét bennek és semmiképen el nem hitethetni véllek, hogy külömb az mi vallásunk. Mert az mi rendünkön-való tanítók írásit nem akarják olvasni, hogy abból értenék-meg a mi vallásunkat, hanem a mint az ő tanítójok vagy tudatlanságból vagy álnokságból eleikbe adgyák a római tudománt, azt hiszik, hogy ugyan ollyan. Oly dólgokat írnak pedig és hirdetnek ők az pápista vallásrúl, hogy enmagam-is gyakran, mikor olvastam írásokat az ti-féléteknek, azt mondottam, hogy nem csudálom ha gyűlöli az római hitet a ki ezeket elhiszi, mert ha azt tanítaná az római gyöleközet, a mit a ti tanítótok írnak hogy tanít, igazán mondom, én-is megátkoznám és útálnám az római tudománt. Azért, hogy az heába-való versengésnek véget vessünk és az keresztyéni szeretet és tekélletesség-ellen hamissat mi-reánk senki se foghasson: azt kívánom kegyelmedtűl, hogy ne az ti vélekedéstekbűl, hanem mi-tőlünk ércsed, mit hiszünk és mit tanítunk mi azokrúl a dolgokrúl, mellyekbe mondád, hogy mí bálványozók vagyunk; és ha szinte ez-elöt elhitették vólna-is véled, hogy külömb az mi vallásunk ánnál, az mit éntőllem hallasz: inkább elhiggyed az én vallás-tételemet, ki jobban tudom mit hiszek, hogy-sem más valaki.
Erre én azt felelém: Hogy méltó kívánság ez, mert az Írás mongya, hogy senki jobban nem tuggya mi légyen az emberbe, önnönmagánál. És az keresztyéni szeretet-is azt kívánnya, hogy szűnek visgálójává ne tégyük magunkat. Azt-is tudom, hogy a hit dolgában senkinek nem szabad hazudni, a mint Tertulliánus írja. Mert a szent Ágoston mondásaként: Fides a nobis of ficium exigit et cordis et linguae, Az hit azt kivánnya, hogy mind szűvel, mind szájjal igazak légyünk a hit dolgaiba; és az pápák-is azt írják: Proditor est veritatis, qui pro veritate mendacium loquitor, Árulója az igasságnak, a ki az igasságért hazugságot mond. És tudom, hogy tí-is mint nyilván-való eretnekeket kárhoztattyátok Basilidest, Priscilliánust és a Helceseitákat, mivelhogy azt tanították, hogy szabad embernek hitit megtagadni. Ugyan nincs-is pedig okom, miért akarnék valamit erővel reátok fogni, holot inkáb azon örvendöznék, ha oly vallásba találtatnátok, mely tiszta vólna minden bálványozástúl. És ha szinte ez-elöt valamibe tévelygettetek vólna-is, gyönyörködném benne, ha most annak ellene mondanátok és az igassághoz ragaszkodnátok.
Az pápista ember megköszönvén, hogy emberségesen és okosan szóllanék az dologhoz, monda: It, az úczán alkolmatlan helyen vagyunk; ha teczik, jer lépjünk-bé a házba, holot csendeszben-is beszélhetünk és könyveket-is találunk, mellyeket mondásimnak bizonyságira mingyárt reá-forgathatunk.
Ezt minnyájan, a ki jelen valának jóváhagyák, és bémenvén az házba, így kezdé-el beszédét az pápista ember:
Leg-először-is azért azon egyenesedgyünk-meg: Mi légyen az bálványozás és az bálvány? Ezt pedig előnkbe adgya a szent írás. Mert szent Pál apostol a Rómabélieknek cap. 1. v. 23. et 25. azt mongya, hogy azok az bálványozók, a kik az Istennek tiszteletit teremptett állatoknak atták és inkáb szolgáltak ezeknek, hogy-sem az Teremptőnek. És a mint Salamon írja, az Istennek elcserélhetetlen nevét a kőnek és fának atták: A tüzet és éltető eget Istennek ítílték. És rövid szóval megmondván, valahol az Írás emlekezik az tulajdon bálványozásrúl, azt mongya, hogy a bálványozók elhagyván az Istent, teremptett állatnak adgyák az isteni tiszteletet. Ezt olvassuk Hier. 2. v. 11. Cap. 44 v. 18. Psalm. 105. v. 20. és szántalan egyéb helyekennis: kiből az követközik, hogy az bálvány nem egyéb, hanem oly teremptett állat, mellyet a bálványozó Istennek itíl és isteni tisztelettel illet. És annak-okáért mongya az Írás 1. Corinth. 8. v. 4. Cap. 10. v. 19. Isaie 41. v. 24., hogy az bálvány semmi, és az sidó bötű-szerént-is a bálvánnak neve ELIL, hoc est, vanitas inane, nihil minus quam quod putatur, hívság és csak az ember agyának alkotmánya, holot az emberi gondolat-kívül sohúlt nincs oly teremptett állat, mely Isten vólna.
Igen szépen megmagyarázza, pedig szent Ágoston, minémű vólt az régi pogányok bálványozása; elő-hozván az régi Mercurius Trismegistus írását. Azt itílték, úgymond, az pogányok, hogy az látható ábrázatok nem egyebek, hanem a láthatatlan isteneknek testi. Ezekbe azért az testekbe oly lelki állatokat ismértek, mellyek mind árthatnak s mind használhatnak azoknak, kik isteni tisztelettel illetik őket. Ezeket pedig úgymond, az láthatatlan lelkes állatokat csuda mesterséggel az látható ábrázattal egybe csatollyák az túdós, fő emberek, ugy hogy mint valami lelkes testekké válnak az ábrázatok, mellyekhez köteleztetik az lelki állat. És ez, úgymond, amaz csudálatos tudomány és mesterség, mellyel isteneket csinálnak az emberek. Mert, úgymond, mivelhogy az emberi nemzetség lelki állatot nem terempthet, kiszólítván az ördögöt, az képbe béplántállya őtet szent és csudálatos titkok-által, és így az ördög lélekgyanánt vagyon az ábrázatba ugy mint testbe. Azt-is utánna véti sz. Ágoston, hogy a kik mesterségekkel az képekbe rekesztették az ördögöt, azoknak nevekre nevezték a bálványokat.
Ez sommája annak, a mit ot bő beszéddel elő-hoz sz. Ágoston az Mercurius Trismegistus írásiból. Kiből nyilván megteczik, mely igaz légyen a mit szent Pál apostol és szent Dávid mond: Hogy valamit áldoztak a pogányok, az ördögnek áldozták azt, és a pogányok isteni mind ördögök vólak. Mivelhogy az ő bálványok nem csak az puszta külső ábrázat vólt, hanem az ördög-is, mellyet az ördöngösök az ördöggel való szövetségnek ereje-által az bálványhoz kötöznek vala; miképpen mostan-is hallyuk, hogy az ördöngösök gyűrűben avagy üvegbe hordozzák a sátánt.
Másut ugyan ezen szent Ágoston az bálványozóknak más illyen vélekedéseket hozza-elő, mellyet amaz bölcs Marcus Varro-is javallott: Tudni illik, hogy az Isten nem egyéb, hanem ez világi állatoknak lelke; mert miképpen, úgymond, az ember testből és lélekből ál, azon-képpen az világ-is az látható állatokból, ugy mint testből, és az láthatatlan Istenségből, ugy mint lélekből ál. És így minden teremptett állatot Istennek itíltek lenni.
Noha azért, a mint a Bőlcs írja, a bálványozásnak első kezdeti az vólt, hogy mikor valakinek szerelmes gyermeke meghólt, faragott ábrázatot csinált néki, és mint ha ebbe jelen vólna, avagy meg nem hólt, hanem az istenek-közibe vitetett vólna, az ő háza népével imádtattya vala őtet; azután pedig, a mint ezen Bőlcs írja, a napnak, csillagoknak, elementomoknak szépségét és hasznát látván, ezeket-is kezdék tisztelni: de mindazáltal, mivelhogy valamit az pogányok Isten-gyanánt imáttak, azoknak faragott ábrázatokat csináltak, mellyek ördögökkel valának rakva, és ezeket az ördögöket (kiket, a mint meghallok, az faragott ábrázatok lelkének itíltek lenni) imádták: az-okon méltán mongya az Írás, hogy az pogányok isteni mind ördögök vóltak és minden áldozatot az ördögnek attak az pogányok. Meg sem könnyebbíti vala pedig az ő vétkeket, hogy ők bolondúl vélték, hogy ezek igaz istenek és ezekbe az igaz Istent akarták tisztelni, szinte mint nem vólna az országba mentsége annak, a ki az király ellenségét elégséges okoknélkül királynak itílné és királyi tisztelettel illetné. Mert az pogány bálványozók szinte úgy cselekettek, mint ha valaki sine diligenti inquisitione, szorgalmatos tudakozás s visgálás-nélkűl, a kösségből egy paraszt embert elő-rántana és az ő-tőlle vött jótéteményekért őtet királyi tisztelettel illetné.
Azért mind ezeket egy csomóba kötvén és egy summába foglalván: nyilván megteczik, hogy noha a szent Írásba per metaphoram bálványozásnak neveztetik a fösvénység és az részegség; mivelhogy a ki valamely teremptett-állathoz úgy ragaszkodik, hogy ezért hátra-veti az Istent és az ő akarattyát, azt jelenti, hogy nagyobbra böcsűlli ezt az Istennél és annak-okáért Isten helyet választya a teremptett állatot: mindazonáltal az tulajdon bálványozó csak az, a ki teremptett állatot isteni tisztelettel illet és az isteni méltóságot az egy igaz Isten-kívül egyébnek tulajdoníttya. Az bálvány pedig nem egyéb, hanem oly teremptett állat, melynek az bálványozók isteni tiszteletet tésznek. És így nem nevezhetünk minden képet bálvánnak, holot az mi Üdvözítőnk-is az Atya Istennek képe, a mint sz. Pál írja Coloss. 1. v. 15. Hebr. 1. v. 3. Az Isten sátorába és templomába-is képek valának, a mint az Írásba olvassuk Exod. 25. v. 18. Num. 21. v. 8. 3. Reg. 6. v. 23. 29. 32. 35. et 3. Reg. 7. v. 35. 36. 2. Paralip. 3. v. 7. 11. De azért sem az mi Üdvözítőnket, sem az Isten templomába-való képeket bálvánnak nem nevezhettyük semmiképpen. Az Isten-is nem külömben tíltya az képeknek csinálását, hanem csak úgy a mint ő maga meg-magyarázza, hogy a végre ne csinállyunk képeket, hogy azokat imággyuk; noha az fellyül elő-számlált helyeken ugyan megparancsolá, hogy képeket csinállyanak az ő templomába.
Immár azért az első felvett czélnak bizonyításába nem fárasztom sok beszéddel magamat, hanem egy-általlyába azt mondom, hogy mí az isteni tiszteletnek semmi részét a képekre nem háríttyuk és így semmi okon bálványozóknak nem itíltethetünk. Hogy ezt nyilván és bizonyoson megércsed: ihon hallyad az Tridentombéli Conciliomból, mit higgyen és tanícson az római gyöleközet az képekrűl Session 25. Holot minek-utánna megparancsolá, hogy az kösségnek jól eleibe aggyák, hogy nem azért írattyuk képét a Szent Háromságnak, mint ha testi szemmel látható vólna az istenség, avagy festékkel az ő állattya kiábráztathatnék, hanem csak ollyan ábrázatit írattyuk, a minéműbe méltóztatott megjelenni, vagy az prófétáknak, vén embernek ábrázattyába; avagy a mí Urunk keresztelésekor, galamb képébe; avagy pedig az felvött emberi természetbe az megtestesűlésbe. Minek-utánna mondok ezt rövideden előnkbe atta vólna az Conciliom, így szól: A képeknek illendő böcsűllettet és tiszteletet kel adni, nem azért, mint ha ezekbe valami istenség, avagy erő vólna, mellyet böcsűlleni kellene, avagy tőllök valamit kérni: hanem csak azért, hogy a kit jegyeznek, azt tisztellyük ezek-által. És mikor ezek-elöt süveget vetünk, térdet hajtunk, Christust imággyuk, a kit jegyez az kép. Ez az igaz keresztyéni tudomány a képekrűl, mellyet magába foglal ama régi két vers-is:
Nam Deus est quod imago docet, sed non Deus ipsa,
          Hanc videas, sed mente colas, quod cernis in ipsa.
És ennek okáért egy poëta így felele nem régen azoknak, kik azt kiáltyák, hogy mí az képeket Isten-gyanánt tisztellyük:
Signa colunt, inquis, de ligno et marmore: falsum.
          His etiam credunt numen inesse: furis.
Mí azért az képekbe semmi isteni erőt, méltóságot, hatalmat nem ismérünk, semmit azoktúl nem várunk, sőt az minémü tiszteletet az képek-elöt tészünk, nem a fának, festéknek teszszük, hanem Christus Urunknak; avagy ha az a kép valamely szentet jegyez, a kép-elöt csak az szenthez illendő tiszteletet tészünk.
Nem külömben cselekszünk mí a képekkel, mint a régiek az Istennek szekrényével, mely-elöt olvassuk, hogy leborúltak a földre, noha ugyan nem imádtak egyebet, mint az egy élő Istent. Csak azt cselekesszük mí a képek-előt, a mit az sz. Pál parancsolattya-szerént minden keresztyén cselekszik, mikor az Jesus nevét említik előtte; mert süveget vetünk, térdet hajtunk az névnek emlekezetire, de nem azoknak az sonusoknak és szóknak hajtunk térdet, mellyeket füllel hallunk, hanem annak, a kit ez az szó jegyez. Végezetre, csak azt cselekeszszük mí a képek-előt-való tisztelettel, amit cselekvék Isaiás, Dániel és az töb proféták, mikor az Isten látható ábrázatba megjelenék nékik. Mert ők-is leborúlának az elöt az elementomokból formált látható ábrázat-elöt, de azért nem az látható ábrázatot, hanem az Istent imádák, a kit jegyez vala az ábrázat. Mí-is azért az képeket nem csak az egyházak ékességére, hanem arra-is tartyuk, hogy eszünkbe juttassák és ugyan szemeink-elöt hordoztassák szűntelen az mi Üdvözítőnk cselekedetit és a szentek életit. Mikor pedig ezek-elöt tisztességet tészünk, annak teszszük az böcsülletet, a kit az kép jegyez, mint mikor tí-is süveget vettek az Evangéliom olvasásakor, avagy az Jesus nevének említésére, nem az teremptett szózatot imádgyátok, hanem azt, az kit jegyez és az kitől származott ez az Evangéliom. Bizony mikor a sz. Péter árnyékát annyira böcsüllik vala az hívek, hogy erre kitennék az betegeket; és miképpen a sz. Pál térdkötője és kis keszkenője illetésével, úgy a sz. Péter árnyékával is meggyógulnak vala az kór betegek, nem tisztelik vala az árnyék képet Isten-gyanánt az hívek; szinte úgy mí sem tisztellyük az faragott képet Isten-gyanánt, noha ez-elöt Istennek könyörgünk.
Ihon hallyátok kerek és egy-általlyába-való magyarázattal az képek-felől-való tudományát az római gyöleközetnek; ennél különbet a ki fejünk fölött áll, az tuggya, hogy sem hitt, sem tanított soha az római Ecclésia. Akarnám azért érteni, ha ebbe találtok-é valami bálványozásnak árnyékát lenni?
A mely fő emberek jelen valának, azt kezdék mondani: Mi bizony ezt soha ennyire nem értettük, sőt mind külömben atták ezeket mi-előnkbe. De ha csak ebbe áll az pápisták vallása a képekfelől, erre semmi szín-alat nem kenhettyük az bálványozás nevét. Eggyik pedig ezek-közzűl ezt-is utánna veté: Ha ennél egyebet semmit nem tanítanak az pápisták az képekrűl, magamnak sem teczik ez bálványozásnak. Mert ha az ember nyelvével formált Jesus nevének hallására térdet hajtunk annak, a kit a szó jegyez, miért nem hajthatnánk térdet, mikor kézzel formált nevét avagy ábrázattyát láttyuk az mi Urunknak? Annak-okáért fogadást tészek, hogy ennek-utánna bálványozásnak nem nevezem az pápisták cselekedetit.
Ezeket én hallván, mondék: Úgy vagyon, ebbe az tudományba nincs afféle bálványozás, hogy a teremptett állat Isten-gyanánt imádtatnék. De a mint bölcsen taníttya Calvinus János: Mind bálványozás az, valamivel az ember tiszteli az Istent az ő parancsolattya-kívűl. A sidók-is mikor az pusztába imádák a borjút, nem valának oly bolondok, hogy ezt Istennek itíljenek, hanem a borjú kép által az Istent imádák. De mégis bálványozóknak neveztetnek: mivelhogy parancsolat-kívűl-való tisztelet vólt ez, mert nem hatta vala az Úr, hogy őtet képekbe tisztellyék. Hasonló-formán tehát a pápistákat-is ezen okból bálványozóknak nevezhettyük.
Az pápista ember it elmosolyodván, Tí, úgymond, szinte ollyanok vattok, mint amaz szolga, melynek az ő ura írásban adott vala instructiót, mihez tarcsa magát az ő szolgálattyába. Történék pedig egyszer, hogy az ura nagy sikeres sárba dőlne mind lovastul, és mikor a szolgáját híná segítségre, kikapá a szolga zsebéből az instructiót és sok forgatása-után azt felelé, hogy nincs instructiójában, hogy a sárból kivonnya az urát, és ot hagyá a nyavalyást. Tí-is semmit az Istennek tisztességére nem akartok cselekedni, valami írva nem adatott előtökbe. Soha még én oly ostoba, vad, barbarus urat nem láttam, a kinek semmi szolgálat nem lött volna kedves, valamellyet feje vesztébe nem parancsolt vólna szolgájának. Nyilva sz. Pál apostol azt mongya, hogy az Úr parancsolatot arrúl nem adott, hogy valamely özvegy, vagy leány férjhez ne mennyen, de azért azt írja, hogy jobban cselekszik a ki férhez nem mégyen, és bódog lészen. De errűl a harmadik beszélgetésünkbe többet szóllyunk.
A mit pedig a sidókrúl mond Calvinus, az nyilván-való hamisság, mert Deuter. 32. Psalm. 105. Actor. 7. v. 41. nyilván olvassuk, hogy akkor a sidók az ördögnek, nem az Istennek áldoztak, sőt az Istenrűl tellyességgel elfeletkeztek. És bizonyára, ha az Istennek akartak képet csinálni, nem látom, miért öntöttek borjú képet, holot az Isten soha borjú képbe meg nem jelent vala nékik, hanem tűz avagy felhő oszlopba. Annak-okáért, a sidók látván, hogy a Moyses késik vala a hegyen, és viszsza-kívánkozván Aegyptusba, az Aegyptombéliek fő istenét, Apist, akarták engesztelni, és mivelhogy ezt az Agyptiusok ökör képbe írták, a mint Herodotus és egyebek-is előnkbe aggyák, annak-okáért öntetének borjú képet néki.
Ha pedig mégis azt kérded: Hon vagyon parancsolat arrúl, hogy az képek-elöt is tisztességet tégyünk az mi Urunknak? Én-is azt kérdem: Hon vala Isaiásnak, Dánielnek etc. parancsolva, hogy az látható látható ábrázat-elöt leborúlván imádná az Istent? Hon vagyon néked-is parancsolva, hogy süveg vetve hallyad az Evangéliomot? Miképpen azért az Istennek tisztességét illeti, hogy mikor az Jesus nevét említtyük, térdet hajtunk, és ezzel bálványozók nem vagyunk: szinte azonképpen, mikor az képet látván, térdet hajtunk az Istennek, ugyan csak ő szent felségét tisztellyük és semmi bálványozást nem cselekszünk. Avagy ha úgy nincs, add okát, miért szabad süveget vetni és térdet hajtani, mikor az Jesus nevét hallyuk, és nem szabad térdet hajtani, mikor az Jesus képét láttyuk? Az apostolok tisztességét illette, hogy az keresztyének még az ő árnyékokat-is úgy böcsűllenék, hogy (a mint az Írás mongya) erre kitennék az betegeket; miért nem illetné tehát az Christus tisztességét a ő képének böcsűlleti? De errűl az harmadik levélbe többet szóllyunk.
Az apostoli Ecclésia-is cselekedetivel példát adott nékünk errűl. A mely aszszony-állatot Urunk a véri betegségből kigyógíta, egy réz képet csinála az mi Urunk emlékezetire, mely-alat egy füvecske szokott vala nőni, és mihelt annyira felnőtt, hogy az kép ruhájának prémit megilletné, az véri betegségekből kigyógította az embereket, a mint írja Euseb. 7. cap. 14. alias 18. Sozom. lib. 5. cap. 20. Niceph. lib. 6. cap. 15; lib. 10. c. 30. és egyebek-is. Szent Athanasius írja Lib. de Passione Imaginis Christi, hogy Nicodémus maga kezével egy feszületet csinált vala, mely mikor Szíriába a sidók kezébe akadott vólna, az sidók szinte úgy megpökdösék, rútíták, mint szinte Urunkat, és az feszület oldalát-is meglyukasztván, mingyárt bőséges vér folya-ki az oldalából és ennek oly ereje vala, hogy vakokat és egyéb rendbéli betegeket, megilletvén velle, meggyógítana, kit a sidók látván, megvallák bűnöket és minnyájan keresztények lőnek. Sz. Lukács evangelista-is önnön kezével mind az Urunk képét, mind az Bódog-Aszszonyét és az apostolokét szépen megírta, a mint bővön elő-hozza Nicephorus libro 2. cap. 43. Lib. 6. c. 16. Lib. 14. cap. 2. Lib. 15. c. 14. Sz. Ágoston-is tom. 4. lib. 1. de consensu Evangel. cap. 10., Tertulliánus lib. de pudicita cap. 7. et 10. és az töb régi Doctorok-is, böcsűlletes emlékezettel bizonyságot tésznek, hogy az apostoltia Ecclésiába elein böcsűlletesen tartották a képeket.
Ezek az pápista ember beszédi énnékem mind újságoknak teczenek vala, és annak-okáért így felelék néki: No jó Uram, ezt haggyuk ebbe; de a mi a szentek tiszteletit illeti, abba tellyességgel bálványozóknak itíllek titeket; mivelhogy semmi szín-alat nem menthettyük bálványozástúl azokat, a kik az teremptett állatba bíznak és ő-tőlle várnak minden testi lelki jókat, mellyeknek megadója nem egyéb az egy Jehova Istennél.
Alattomba it egybe-üték fejeket az jelen-való fő emberek és nagy nevetséget inditának, és eggyik mongya nékem: Predikátor Uram, igen künnyen elugrád az árkot. Ha ezt ebbe nem hagyod vala, nyilva megbotlol vala.
Az pápista ember-is mosolyogván, mondá:
Ez bezzeg az második felvett czélunk. De itt-is hatható és győzhetetlen feleletekkel megmutatom, hogy a szentek tiszteletibe nem bálványozó az római gyöleközet. Mert mi-is tuggyuk, hogy az Isten emésztő tűz, és valaki practicál, avagy társ akar lenni az ő tiszteletiben, megemésztetik ő felségétől. A ti szereteken-való tanítók pedig itt-is szántalan figmentomokat és az önnön agyok hívságos gondolatit, szántalan fabulákat, agg-nő beszédeket és csalárd hazugságokat fognak mi-reánk. Azért, hogy az igasság kitessék: igazán, Isten-szerént és lelkem-szerént megmondom, minémű vallásba légyünk mí a szentek tiszteletirűl és segítségűl hivásárúl.
Azt hisszük azért a megdücsőült szentekrűl, hogy ők önnön saját erejekből és tehetségekből sem az embernek szíve gondolattyát és kívánságát nem láthattyák, sem az mi bűnünk bocsánattyára, lelki és testi jóknak megadására nincs hatalmok; hanem a mit e világi dologba tudnak, az egy Istennek jelentéséből tuggyák, miképpen az régi proféták tutták az távoly-való dolgokat. Minket pedig nem külömben segítnek a szentek, hanem Istennek-való imátságok-által, úgy hogy valamit a szentek-által várunk, nem egyébtűl várjuk, hanem csak az egy élő Istentűl, az ő sz. Fia-által. A szentektűl pedig csak azt kérjük, hogy ők imátságok, könyörgések, esedezések-által nyerjék-meg az Úr Istentűl, a mit magok erejéből meg nem adhatnak.
Annak-okáért minden könyörgésünknek, mellyekkel a szentek segítségét kérjük, csak illyen értelme vagyon, a mint a mi doctorink nyilván taníttyák, hogy a szentek nem magok erejéből aggyák azt, a mit kívánunk, hanem könyörgések-által nyerjék-meg az Istentűl. És rövid szóval megmondván, csak szinte úgy, és nem külömben kérünk az megdücsőűlt szentektűl segítséget, ótalmat, vigasztalást, a mint az élő szenteket kéri sz. Pál. Rom, 15. vers. 30. 2. Corinth. 1. v. 11. Coloss. 4. v. 3. 1. Thessal, 5. v. 25. 2. Thessal, 3. v. 1. 1. Timoth. 2. 1. Hebr. 13. v. 18., hogy segítcsék őket Istennél könyörgésekkel; és mint tí-is minnyájan kéritek minden vasárnapi predikáczióba a kösséget, hogy imádkozzék az betegekért, rabokért, bűnben és hitetlenségbe heverő emberekért. És miképpen az élő embereket ezzel az Christus székibe nem ültettyük, hogy az ő imátságok által Istentűl a mi Üdvözítőnk érdeméért testi lelki jókat kívánunk: azonképpen a megdücsőült szenteknek sem tulajdonítunk azzal semmi isteni méltóságot, ha azon kérjük őket, hogy imátságokkal segéllyenek minket. És mikor az szenteket reménségeknek nevezik némellyek, csak ollyan értelemmel nevezik, minéművel sz. Pál az ő-tőlle Christushoz téríttetett híveket ő reménséginek nevezi. Mikor mediatrixnak, közbe-járónak nevezik Bódog-Aszszont, nem oly közbe-járónak nevezik a minéműnek csak egyedűl Christus Urunkat nevezi sz. Pál. 1. Timoth 2. v. 5., tudni illik a ki nem csak tiszti és hivatallya-szerént közbe-járó, de ugyan természetibe-is igaz Isten és igaz ember, és a ki minket az Istennek megbékéltet, nem csak könyörgése-által, hanem az mi váltságunkért bőséges elég-tételével és adósságunknak megfizetésével, kit a szentek semmiképpen nem mívelhetnek. Mert az nyilván megbizonyodik az Írásból, hogy semminémű teremptett állat eleget nem tehet Istennek az ő-ellene-való bűnért. Miképpen azért az Christus közbe-járásának böcsülletit meg nem rontja, hogy az Írás Moysest-is közbe-járónak nevezi: hogy az angyalok és az élő emberek imátkoznak mi-értünk: szinte azonképpen az bódogok könyörgése semmi kissebséget nem hoz az Christus közbe-járására, hanem inkább ennek méltóságát kinyilatkoztattya. Mert hogy az szentek könyörgése kedves és foganatos Isten-elöt, az nem egyebünnen vagyon, hanem az Christus érdeméből és közbe-járásából. Miképpen azért az Istennek mindenható ereje meg nem kissebedik azzal, hogy az teremptett állatoknak-is erőt adott, mellyel munkálkodhassanak az Istennel-együtt: azonképpen az Christus érdemének nagy vólta abból-is kiteczik, hogy még az ő tagjainak-is erőt adott, hogy Istentűl sok jót nyerhessenek az ő érdeme-által, mivelhogy ugyan valamit az bódogok avagy az világon vitézkedő hívek nyernek, az Christus érdeme által nyerik, és az fő ok az megnyerésbe, kit az anyaszentegyház jelenteni akar, mikor a szentekhez-való könyörgésit az misébe mindenkor illyen-képpen fejezi-bé: Per Christum Dominum nostrum, Az mi Urunk Jesus Christus által, Amen.
Végezetre, miképpen ez világi gyarló, bűnös szolga-társunkat nem azért kérjük, hogy az Istennek irgalmasságába és hozzánk való jó akarattyába kétesek volnánk: szinte azonképpen az dücsősséges szenteket-is nem azért fogjuk mellénk, hogy az Christusnak kegyelmességébe kétesek vólnánk, hanem csak azért, hogy az mi méltatlanságunkat meggondollyuk, és megismérvén, hogy nem vagyunk elégséges készűlettel az Isten ajándékinak elvételére, a szentekhez folyamván, ő-általok-is alázatos könyörgésünket bémutassuk az Istennek, és így a szenteket-is tisztellyük, magunkat is megalázzuk Isten-elöt.
Az jelen-való fő emberek-közzűl egy nagy fel-szóval kezdé mondani: Emberségemre mondom, hogy ha ez a pápisták vallása, egy mákszemnyi bálványozás sincs vallásokba. Mert nem csak az isteni méltóságot, hatalmat és böcsűlletet nem tulajdoníttyák a szenteknek, de sőt inkáb, ugyan nem-is könyöröghet ember ollyanformán az Istennek, a mint ők a szenteknek könyörgenek, tudni illik hogy Imággyon Istent érettünk. Annak-okáért, ha a szenteket csak azon kérik a pápisták, hogy Isten-elöt-való imátságokkal mellettek támaggyanak, ezzel semminémű isteni méltóságot nékik nem tulajdonítnak. És a minémű bolond vólna, a ki azt itílné, hogy az Istennek illyen-formán könyöröghessen az ember, Úr Isten könyörögj én-érettem: szinte ollyan eszefordult az-is, a ki azt itíli, hogy isteni tiszteletet tulajdonít a szenteknek, a ki azon kéri őket, hogy Isten elöt-való imádságival segícse őket.
Igazán mondom tisztelendő Alvinczi Péter Uram, magamat-is ugyan megtántoríta ez az felelet. És rövideden így szóllék: Ha csak ezt hiszik és taníttyák a pápisták a szentek-felől, igazán mondom, én magam sem ismérek semmi bálványozást ebben a tudományba. Mert látni való dolog, hogy ebbe semmi isteni méltóság nem tulajdoníttatik a szenteknek. El-is hittem pedig (noha ekkoráig más itíletbe vóltam), hogy ugyan valóba és minden kendőzés s állorczázás-nélkűl, ez légyen a pápisták vallása. Annak-okáért ez-után nem bálványozásnak, hanem bolondoskodásnak hívom ezt a pápisták vallását. Mert jóllehet bálvánt nem imádnék én, ha most erőssen esedezném annak, a ki száz mélyföldnyire távuly vagyon tőllem és azon kérném, hogy Isten-elöt-való imádságival segítene engem: de azért szinte oly eszesen cselekeném, mint ha valamely eszefodult ember a siketnek beszéllene. Mert a szentek meghóltak és nem hallyák a mi könyörgésinket.
Az pápista ember erre viszontag így felele: Megköszönöm, hogy az tennen itíleted-szerént-is csak káromló hazugság az, a mit teli torokkal reánk szórnak a te pártodon való tanítók, tudni illik, hogy mí az szentek tiszteletibe bálványozók vagyunk. Mert ha választanom kellenék kettő-közt, mégis inkább akarnék titőlletek bolondnak itíltetni, hogy-sem bálványozó lenni. A mi pedig ezt a fogást illeti, nem szükséges errűl most sokat szólnunk, mert csak eminap egy könyvet láték, melybe Gyarmathi Miklósnak a szentek tiszteleti és segítségül hivása ellen-való sok káromlásit, hazugságit, csélcsapásit délszinre hozta. Egy keresztény Atyánkfia, ki világosan megmutatta azt-is, hogy a szentek tuggyák az élő embernek dólgait és kívánságit, a mennyire az Istennek titkos tanácsa-szerént szükséges; és ezzel az ő bódogságok szintén úgy meg nem háboríttatik, mint az bódogságos angyaloknak Isten-után ez világi dolgokra-való gondviselésekkel az ő dücsősségeknek öröme meg nem csekélyedik. És az itílet napján, és annak-utánna is mind örökbe, láttyák és bódogok a kárhozottak kínnyát, de azért ugyan meg nem háborodnak az ő csudálatos nyugodalminak örömébe; mert a mint Béza szépen írja: Si quiete calesti frui et humana curare, inter se pugnant, nec. Deus, nec agneli, nec Christus ipse, censendi sunt humana curare. Ha, úgymond, ellenkezik az dücsősséggel az világi dolgokra-való gondviselés, sem az Isten és angyalok, sem Christus ő maga nem visel gondot mi-reánk. De a mint mondám, errűl nem szükség szólnunk; mert csak arrúl vólt most közbevetésünk: ha a szentek tiszteletibe bálványozó légyen az római gyöleközet. És a miképpen megértétek, hogy ez két dologba méltatlan itílnek minket bálványozóknak a ti tanítótok, szintén azonképpen csak módnélkűl akarnak gyűlöltetni minket, mikoron egyéb dologba-is bálványozóknak hínak, mert avagy ingyen sem értik, avagy szándékkal tettetik hogy nem értik a mi vallásunkat, mikoron sok heába-való patvarkodással ebbe bálványozást vizsgálnak.
Elő-szólván eggyik az jelen-valók-közzűl.
No, úgymond, látom én, hogy eszünkön kel járnunk a hit dólgaiba és egy félnek vádolására nem kel itíletet tenni, hanem a más félt-is meg kel érteni; mer künyű azt kiáltani, hogy bálványozók a pápisták, de nehéz megbizonyítani. Haggyuk ebbe azért ezt, mivelhogy az üdő elmúlt.
És így emberséggel elbúcsuzván, egymástúl elválánk.
Ihon Tisztelendő Alvinczi Péter Uram, igazán, minden czikkelyenként megírám kegyelmednek az mi beszélgetésinknek rendit és folyását, a végre, hogy a Te kegyelmed bölcs tanításával élvén ha lehet, reájok rakhassam a pápistákra, hogy az elő-hozott két dologba bálványozók légyenek; mert azt én magam látom, hogy ha a két articulust megmenthetik az bálványozásnak úndokságátúl, sokkal künnyebben megmenthetik egyéb rendbéli tudományokat-is, és így mind ez világ-elöt, mind az élő Istennek igaz itílő széki-elöt nagy gyalázat szál fejünkre, ha ekkoráig mód-nélkűl és hamissan híttuk őket bálványozóknak.
Mivelhogy azért az Úr Isten Te kegyelmedet ily igen elővitte és még az fejedelmeknél-is annyira böcsűlletessé tötte, hogy szép jószágokkal, sok drága marhákkal ugyan meg-is tisztelték Uraságodat: az Istenért-is kérem Uraságodat, tanícson és oktasson engemet, mint kellessék az pápista embernek elő-számlált bizonyságit és feleletit megrontani. Mert ha ezeket nyilván, bizonyosson, és mentűl hamaréb meg nem fejthettyük, bizonyos vagyok benne, sokan gonosz itéletet tésznek felőllünk, hogy ily mód-nélkűl bálványozóknak nevezzük a rómaiakat.
Az Úr Isten aggyon Szent Lelket és igaz isteni isméretet kegyelmednek, mind az kegyelmed halgatóival egyetembe.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages