FELEBARÁTUNK SZERETÉSÉRŰL
FELEBARÁTUNK SZERETÉSÉRŰL
Igyenes egy-ügyűségben teremtette Isten az embert: ő pedig végetlen kérdésekbe elegyítette magát. Mert mihent amaz első kérdésbe bocsátkozott: miért hadta Isten, hogy egy fa gyümölcséből se egyenek? ottan, Verba plurima, multam in disputando habentia vanitatem, számtalan heábavaló kérdések támadtak, és, Mundus traditus est disputationibus, az egész világ kérdezésben és vetekedésben merűlt. Azért a bőlcsek közöt tudósbnak itéltetik, a ki töb új kérdéseket gondol. De jaj, ki sokan sokat tudakoznak a világi jókrúl és azok nyerésérűl? ki kevesen kérdezkednek arrúl, mint kel Meny-országba jutni? noha ennek a kérdésnek fejtéséből füg az üdvösség.
Mivel azért hasznosb tudakozás nem lehet, mint az üdvösség úttyárúl: sokszor és sokan terjesztették azt a kérdést Christus-eleibe: mint és hogy hogy juthassanak az örök életre? Egyszer, a mái Evangéliomban az írás-tudó, mászor egy fejedelem ember, az-után egy gazdag, ki ugyan Genuflexo, térden álva kérdette, mit cselekedgyék, hogy az örök életet elnyerje? Szent Pál-túl-is azon tudakozott a tömlöcz-tartó: mit kel mivelni, hogy üdvözűllyön?
Minden ember, Beatus esse vult, bóldog akar lenni. Azt-is próbálva tudta Salamon, hogy a világi jók senkit meg nem bóldogítnak. Mert soha tudománnyal és bőlcseséggel mindeneket megelőzött; ezüste oly béven vólt, mint a kő; istállójában negyven-ezer szekeres-lova, tizenkét-ezer hátas-lova vólt; asztalára minden-nap harmincz ökröt, száz ürűt vágtak, vadak, madarak és halak sokasága-nélkül; feleségi és ágyasi ezeren vóltak; és a mint maga írja, valamint elméje feltalált gondolattyával, valamire vágyódott kívánsága, mindenekben eleget tett magának; de utóllyára azt mongya, hogy hiuságnál és nyughatatlan búsulásnál egyebet nem talált a világ javaiban. Nem lévén tehát nyugodalmas bóldogság a világi dolgokban: méltán tudakozunk arrúl, mint juthatunk a tekélletes bóldogságba?
De ezt heában kérdezed a világ bőlcseitűl, kik nem-csak az istenek sokaságát harmincz-ezer számban foglalták, a mint Eusebius írja, hanem az ember fő javárúl és utolsó bóldogságárúl két-száz nyólczvan nyólcz külömböző vélekedésekre szakadtak; noha bizonyos, hogy ezek mind hamissak lehetnek, igaz pedig egynél töb nem lehet közzűllök. Azért ha ezektűl kérded a bóldogság úttyát, viszsza-vonó ellenkezésnél egyebet nem felelnek.
A Christus eljövetele után, Abundanter ministratur introitus in aternum regnum, bévségesen előnkbe adatott az örök bóldogság úttya de főképpen a mái Evangéliomban világos szókkal által-útat és rövid ösvényt mutat Christus; két szóban foglalván az üdvösség-nyerő eszközt, tudni-illik, hogy szeressük Istenünket és felebarátunkat.
Szóllottunk másut az isteni szeretet méltóságárúl, hasznárúl és gerjesztésének esztenirűl; a régi szentek óhajtását-is, mellyel a Christus jövetelét szorgalmaztatták, ez-előt feljegyzettük: azért a jelen-való órában Isten segítsége velem lévén, felebarátunk szeretésérűl lészen tanuságunk. És elsőben hogy ércsük, mire kötelez Isten, mikor azt parancsollya, hogy szeressük felebarátunkat: megmagyarázom, nem-csak ennek a parancsolatnak felséges méltóságát, hanem azt-is, miben ál és minémü cselekedeteket kiván az atyafi-szeretet. Másodszor, rövid sommában foglalom, mennyi sok serkentő okok izgatnak felebarátunk szeretésére. Imádom Istenemet, nyissa-fel lelki szemeinket, hogy ércsük kötelességünket, és szent akarattya-szerént gyökereztesse és nevellye bennünk az atyafi-szeretetet.
Nagy okkal írja Szent János, hogy nem új parancsolatot hirdet, mikor egy-más szeretésre kötelez, hanem Quod habuimus ab initio, a mit eleitűl-fogva hagyott Isten, azt jutattya eszünkbe. Mert a törvény kiadásban meg vólt hagyva, hogy senki felebaráttya-ellen idegenséget és szű-béli gyűlölséget ne visellyen, senki boszszút ne űzzön, senki meg ne emlékezzék bántódásárúl, hanem, Diliges amicum tuum, sicut teipsum, úgy szeresse ki-ki felebaráttyát, mint magát.
A kit a deákok proximus-nak, közel-valónak mondanak, a sidók azt oly szóval nevezik, mely, amicum et proximum, mind jó-akaró barátot, mind közel-valót jegyez. Azért a sidók csak barátságos jó-akarókrúl értették a szeretetrűl adatott parancsolatot, és (a mint Christus mongya) azt hirdették, hogy szeressük barátunkat, gyűlőllyük ellenségünket. Noha ezt Isten nem mondotta, sőt világos szókkal parancsolta, hogy, ha éhezik ellenségünk, enni adgyunk; ha marháját veszendőben láttyuk, kisegítcsük és kártúl óltalmazzuk gonosz-akarónkat.
Azért felebarátunk és közel-valók nevén nem csak szüléinket, vér-szerént való atyafiakat, jó-akaró barátokat, polgártársokat kel érteni, hanem valakik az emberi természetben hozzánk hasonlók; valakik azon Istentűl, azon sárból teremtettek; azon világon, azon ég-alat, azon nyavalyák-közöt élnek; valakik azon Christus Vérével megváltattak; azon hitre, keresztségre mennyei bóldogságra hívattak; azon Anyaszentegyházban, azon Christus tagjai lehetnek: mind azok, proximi, közel-valóink; testi és lelki, földi és mennyei jókban közösek velünk, és, mint mennyei Atyánktúl reánk szállott köz örökséggel, velünk egyaránt élhetnek, ha akarják. Mert a végre említi a samaritánus példáját, hogy abból megtanúllyuk, kicsoda a mi felebarátunk és mint kel felebarátunkal bánnunk. Oly idegenség volt a sidók- és samaritánusok-közöt, hogy egy edényből nem ettek, ittak; sőt szállást sem adtak Samáriá-ban a jerusalemi úton-járóknak; és a mint a Szent Irás mongya, a Samaria lakosi az igaz Istennel-eggyütt pogány bálványokat imádtak. Noha ily nagy idegenség vólt közöttök, mindaz-által azt mongya Christus, hogy az út-félen hagyatott és halálos sebek fájdalmival nyomorodott sidónak felebaráttya vólt a samaritánus, a ki idegen földön, úttyában, isméretlen és rútúl vagdaltatott embert, kit a maga nemzetségéből-való egyházi személyek vesztében hadtak, megszánt; maga dolgát félben hagyván érette, úttyából kitért; a tolvajos helyek félelmét hátra-vetvén, orvoslotta, a mint lehetett, borral és olajjal; maga gyalog szálván, barmára tette, szállásra vitte, ot gongyát viselte. Más nap úttya lévén, költő pénzt hagyott a gazdának, és kezes lett, hogy valamit azon-fellyűl kőlt a sebesre, megtéríti. Egy szóval: valamit édes atya gyermekével, valamit atyafi báttyával cselekedhetett illyen állapatban, azt tekélletesen megcselekedte a samaritánus.
Arra tanít tehát ez a példa, hogy ha a samaritánus a sidónak, az ellenség ellenségnek felebaráttya: nem kel sem atyafiságot és barátságot, sem isméretet és nemzetséget, sem állapatot és hívatalt nézni a felebarátságban, mert minden ember, proximus, közel-való mindennek, valaki ollyan ember, mint ő. És, mikor minnyájunknak azt parancsollya Christus, Fac et tu similiter, hogy mí-is eképpen cselekedgyünk: arra kötelez, hogy személyválogatás-nélkül minden szűkölködőt, még ellenséget-is felebarát-gyanánt segítcsünk. Mert noha gyűlölhettyük az ember gonoszságát; kívánhattyuk, hogy Isten a gonosz embert megzabolázza; hogy az ártatlanokat tőlle óltalmazza; hogy egyebek példájára és maga jobbúlására bűntetődgyék a gonosztévő: de magát az embert, bár Proximus nocens, ártalmas felebarátunk légyen-is, nem szabad gyűlölni, hanem mint azon Isten fiát, azon Ádám maradékát, tartozunk szeretni; mivel Isten személy-válogatás-nélkül minden közel-valóinkat parancsolta, hogy szeressük.
Ezt a parancsolatot böcsültetni akarván Isten, azt mongya, hogy valaki Meny-országba akar jutni, tudva légyen nálla, hogy más út arra nincsen, hanem hogy szeresse felebaráttyát, mint magát; és valaki ezt az útat elvéti, a mennyei bóldogságból kireked. Másut, Legem regalem, a törvények-közöt királynak, az-az főbnak és méltóságosbnak nevezi a Szent Lélek az atyafi-szeretetrűl adott parancsolatot. Christus Urunk első és legnagyobb parancsolatnak mongya, hogy Istent szeressük, de utánna-veti: Secundum simile huic, hogy az atyafi-szeretés törvénye mindgyárt második és az elsőhöz hasonló, kötelezéssel, haszonnal, böcsűlettel és utolsó czéllyal. Az-is Isten szava, hogy az egész törvény tellyesítése ebben az egy dologban ál, hogy szeressük felebarátunkat, mint magunkat. Mert noha sok parancsolati vannak Istennek, de mind azok egybe-foglaltattak az atyafi-szeretésrűl adott törvényben.
Mint fő orvosok künnyen és hamar akarván a beteget gyógyítani, nem adnak sok orvosságot, hanem egy extractum-ban, egy quinta essentiá-ban sok-féle orvosságok erejét kivészik és egy kis italban csinállyák: úgy Isten a sok külömböző leki betegségek-ellen rendelt parancsolatok velejét és erejét két rövid szóban foglalta: Diliges proximum, szeressed felebarátodat; és ha valaki ezt cselekeszi, bizonyoson kigyógyúl minden betegségéből és bátran mondhattya: Scimus, quoniam translati sumus, de morte ad vitam, quoniam diligimus gratres; tudom immár, hogy halálos betegségemből kigyógyúltam, mert szeretem atyámfiait.
Jó Recipe és egésséges orvosság, hogy, ne öly, ne lopj, hamissan ne esküdgyél; de egy oly orvosság vagyon az Isten patikájában, mely mind ezek hasznát és erejét magában foglallya, és valamit azok az Isten rendelésinek külömböző parancsolati végbevihetnek, azt egyedűl az atyafi-szeretet megszerzi. Mert ha igaz, hogy, Fater dictus, quod sit fere alter, más magunk az atyafi: valamely kárt magunknak nem cselekednénk, annak sem cselekszünk, a kit magunknak tartunk.
Végezetre, hogy ennek az atyafi-szeretetrűl adott parancsolatnak méltóságát nyilvábban értenők, világos szókkal olvassuk ez Evangéliomban hogy Diligere proximum, majus est omnibus holocaustis et sacrificus, nagyob és kedvesb Isten-előt mindenféle áldozatoknál az atyafi-szeretet. Erre-nézve parancsolta Christus, hogy ha az Oltár-előt lévén áldozatunk eszünkbe jut, hogy felebarátunkat megsértettük, hadgyuk ot az áldozatot és felkeresvén felebarátunkat, eléb megbékéllyünk vélle és azután áldozzunk. Mert Isten, Misericordiam vult, et non sacrificium, örömesben láttya, ha felebarátunkat segíttyük szeretetből, hogy-sem ha áldozatokat mutatunk az ő tiszteletire.
Keresztyények, állyunk-meg it és gondollyuk-meg, minémü kegyelmes jó-voltát és gond-viselő szeretetit mutatta Isten hozzánk, mikor az egész emberi nemzetnek parancsolatot adott, hogy szeresse felebaráttyát? Ah: ki kevesen tudgyák ezt megfontolni és böcsülleni? Ennek a parancsolatnak ereje az, hogy a széles világon valamennyi emberek vannak, mind azokat eggyenként, örökös decretom-mal és parancsolattal kötelezi Isten, hogy engemet, tégedet, mást akár-kit szeressenek, szükségemben segítcsenek, veszedelmemben óltalmazzanak, fogyatkozott állapatomat gyámolítcsák. Ennek-felette, hogy én-ellenem és te-ellened ne vétcsen senki, ne báncson, ne háborgasson senki, törvénytelen. Mind ezeket parancsollya Isten, mikor azt parancsollya, hogy felebarátunkat szeressük. És, Unicuique mandavit de proximo suo, nincs oly nyomorúlt szegény ember, kirűl Isten nem parancsolt a legnagyobb fejedelmeknek, hogy azt ne báncsák, hanem szeressék, segítcsék, óltalmazzák. Ezt pedig, a mivel ki-ki tartozik felebarátytyának, soha senki úgy meg nem fizetheti, hogy adósága fenn ne maradgyon, hanem akár-ki menyit adgyon, fenn-marad kötelessége és attúl, míg él, senki meg nem menekedhetik. A szegény nem tartozik alamisnát adni, a beteg nem tartozik bőjtölni, a vén ember nem köteles sok vigyázásra és nagy munkára, az egy-ügyű tudatlan nem tartozik másokat tanítani, de az atyafi-szeretetre mind szegény, bóldog, mind vén, ifju, mind túdós, tudatlan, egy-aránt köteles, halál-óráig fennmarad ez a kötelesség.
Ezért az Istennek szerelmes gond-viseléseért háláadók légyünk és gyakran meggondollyuk, mely méltó azt szeretünk, a ki megelőzött minket és nem elégedvén, hogy maga szeret, azt parancsolta minden embernek, hogy szeressen minket és a maga tiszteletinél kedvesben vészi, ha minket szeret felebarátunk.
Az atyafi-szeretet módgyát és cselekedetit Isten az Ó Törvényben kinyilatkoztatta és az Uj Törvényben megújítván, arra kötelezett, hogy Sicut te ipsum, mint mí-magunkat, úgy szeressük felebarátunkat. Azért azzal tartozunk, hogy, Intelligas, quae sunt proximi, ex te ipso; magunkba szállyunk, régulát és rendet magunkból vegyünk, mint kel felebarátunkal bánnunk, Quod ab alio oderis tibi fieri, alteri ne facias. Quod vultis, ut faciant vobis et vos facite illis, és a mit másoktúl nem örömest szenvedünk, másnak azt ne cselekedgyük, a mit kívánunk másoktúl, azt cselekedgyük véllek. Sommában az a kötelesség, hogy senkinek gonoszt ne kívánnyunk, kárral, boszszúval, gyalázattal senkit ne illessünk, életét, tisztességét, javait felebarátunknak óltalmazzuk, fogyatkozásit segítcsük, mikor kárunk- és veszedelmünk-nélkül segíthettyük.
Továb vetette határát és czéllyát az atyafi-szeretetnek Christus, mikor azt mondotta: Mandatum novum do vobis, ut diligatis invicem, sicut dilexi vos, hogy új parancsolatot ád, új sinórt vonszon, melyhez igazítcsuk felebarátunk szeretését. Szabad és böcsülletes, szüléinket, vér-szerént-való atyafiakat, hozzánk hasonló természetü embereket a vér és természet köz-vóltáért szeretni: illendő és tisztességes azokat-is hála-adással és böcsülettel szeretni, kiktűl jót vettünk: de ez testen és véren éppűlt jóakarat, nem új szeretet, mivel a természet oktalan-állatokba-is azt óltotta, hogy, Omne animal diligit sibi simile, minden barom magához hasonló barmot szeret; a pogányok-is szeretik azokat, kik vagy vérrel, vagy jó cselekedettel kötelezik őket.
A Christus parancsolattyával előnkbe-adatott új törvény abban ál, hogy úgy szeressük egy-mást, Sicut dilexit nos, a mint Christus szeretett minket. Ez a czél, melyre kel arányoznunk az a szeretetnek felséges magasságra, melyre kel igyekeznűnk. De ki tudná megérteni, ki győzné elő-számlálni a Christus szeretetinek méltóságát? Nékem úgy tetczik, hogy a Christus szerelmének számtalan felségi-közöt fő-képpen öt tulajdonságok vannak, mellyekben a mi atyafi-szeretetünk hasonlatossága kívántatik.
Első az, hogy Dilexit nos, minket szeretett, nem a mi javainkat, mellyekre néki szüksége nem vólt. Szent Pál azzal dicsekszik. Non quaero, quae vestra sunt, sed vos; hogy magokat keresi a Corintus-bélieket, nem, a miek vagyon. Christus sem szerette a mi értékünket, mert így a fogyatkozott-szegényeket nem szerette vólna. Nem szerette a mí bőlcsességünket és tudományunkat, mert így a tudatlanokat kirekesztette vólna szerelméből. Nem szerette szépségünket, méltóságos tísztünket, böcsülletes állapatunkat, mert így a sennyedékes rútak, az alávaló nyomorúltak az ő szeretetiben részesek nem lehettek vólna. Hanem, Dilexitnos, magunkat szeretett, kik szegények, tudatlanok, rútak, gyalázatosok vóltunk, hogy szegényekből gazdagok, tudatlanokból bőlcsek, ocsmányokból szépek, alacsony rendekből böcsülletesek lennénk.
Ebben kívánnya Christus, hogy kövessük őtet: és felebarátunkat, nem szerencséjét, nemességét, értékét, tudományát, szépségét, nyájasságát szeressük: mert a ki ezeket szereti, nem felebaráttyát, hanem magát szereti, magának vár segítséget, kedvet, gyönörüséget, és mihent ezektűl megfosztatik, elolvad a szeretet. Ah! ki sokan megcsallyák magokat és atyafi-szeretetnek álítytyák, a mi csak világi kívánság? Valaki felebaráttyát szereti és nem az ő javait, egyenlő szűvel és fáradtsággal igyekezik a szolga-legént vagy kúldúst segéteni, mint a maga-viselő nagy urat vagy királyt: mert noha külömbség vagyon ezekben, a körül-álló értékben és tisztben, de magok természetiben, lelkek váltságában, bóldogságok dücsösségében semmivel nem nagyob a király akár-mely nyomorúltnál.
Másik, a Christus szeretésében az, hogy Prior dilexit nos, ő szeretett eléb minket. Sem érdemünk, sem méltóságunk nem vólt arra, hogy szeressen minket Christus, semmit bennünk nem talált szeretetre méltót, hanem ő megszeretvén minket irgalmason, méltóvá tett a maga szeretésére. Nem csak szeretetre-való jót nem talált bennünk, de sokat talált gyűlölségre méltót. Mert minnyájan eredendő bűnben születtünk és számtalan bűnök gonoszságival ocsmányítottuk lelkünket; ennek-felette jövendő háládatlanságunkat-is látta, mindaz-által, Cum adhuc inimici essemus, mikor ellenségi vóltunk akkor szeretett, akkor adta magát halálra érettünk. Ezt a szeretetet kívánnya Christus mitőllünk. Nem akarja, hogy csak azokat szeressük, a kik szeretnek, kedvünket keresik a javokban részeltetnek, hanem azt kívánnya, hogy ingyen szeressük azokat is, a kiktűl soha semmi jót nem vettünk, semmit nem reménlünk, sőt a kiktűl sok károkat és boszszúságokat szenvedtünk. Mert azt szeretni, a ki téged szeret, oly dolog, mellyet a pogányok-is gyakorolnak.
Harmadik a Christus szeretésében az, hogy tellyes oka hozzánk-való szeretetinek az ő Szent Attyának kedve-keresése. Okát adván, miért megyen halálra érettünk, így szóllott tanítványainak: azt akarom, hogy világ-előt nyilván légyen, hogy szeretem az Atyát és a mint parancsot, úgy cselekeszem, azért Surgite camus, kellyetek-fel, jer mennyünk a halálra. Im hallod, hogy Attyához-való szeretetbűl adta életét váltságunkért. Mikor a maga dücsöítését kívánta, azt sem magáért, hanem Attyához-való szerelemből kívánta: Clarifica Filium tuum, ut Filius clarificet te, Atyám (úgymond), azért böcsültes engem, hogy a te dücsösséged terjedgyen, mikor én-átalam az emberek megismérnek téged és méltó szolgálattal tisztelnek.
Illyen szeretetet kíván a Christus tőllünk az új parancsolattal: Sicut dilexi vos; mert az atyafi-szeretet tekélletessége abban ál, hogy ember, maga hasznát és gyönyörűségét hátra-hagyván, Una eademque charitate, DEUM proximumque diligamus; sed DEUM, propter Deum; nos autem et proximum, propetr Deum, azon szeretettel, mellyel Isten maga jóvoltáért szereti, felebaráttyát Istenért szeresse, mint Isten fiát, mint Christus attya-fiát, mint Isten képét, hasonlatosságát, pecsétét, mint a mennyei bóldogság örökösét. A képet és pecsétet nem azért böcsüllyük, hogy aranyon vagy ezüstön vagyon; hanem, hogy a királyt ábrázza, annak nevét viseli és akarattyát erőssíti. Felebarátunkat sem azért kel szeretnünk, hogy nemes, gazdag, túdós, nyájas; hanem hogy Isten képe.
Tehát mikor közel-valónkal jót cselekszünk, azért cselekedgyük, mert felebarátunk java, Isten java; ki arrúl tudósított, hogy úgy vészi, mint magával tett jót, ha segíttyük felebarátunkat. Mikor jót kívánunk felebarátunknak, azért kívánnyuk, hogy Istennek tekélletesben szolgállyon és üdvössége nyerésében job alkalmatossága légyen, hogy mi-is Istenünket tisztelylyük engedelmességünkel, mivel ő parancsolta a szeretetet; így tellyesedik, a mit Szent János mondott: Si diligimus invicem, charitas Dei in nobis est; hogyha egy-mást szerettyük, Istent szerettyük.
Negyedik tulajdonsága a Christus szeretésének az, hogy természet-felet-való, lelki és mennyei jókat kiván és ád azoknak, a kiket szeret; Amare, est velle bonum, a szeretés nem egyéb, hanem jó-kivánás, azért csak azt szerettyük, akinek jót akarunk, és a jót-is, mellyet kívánunk, mert minden szeretésben jó kívánunk valakinek. És ha nem hiuságos a szeretet, nem elégszik azzal, hogy jót kíván, hanem jót cselekszik azzal, a kit szeret, mivel a szeretet, mit a tűz, rejtve nem maradhat; lángot vét és kimutattya magát. A Christus szeretése sem vólt hivolkodó és erőtlen, mert Pertransiit bene faciendo et sanando omnes opprissos a diabolo; szerén-szerte járt, keresve kereste a szűkülködőket és mindeneket megmentett az ördög rabságátúl. Valakit Christus szeret, annak azt kivánnya, és ha az emberi gyarlóság nem ellenzi, ajándékozza: hogy bűneiből felkellyen, világi kivánságoktúl üressedgyék, tekélletes erkőlcsökben gyarapodgyék, szent Életet visellyen: mennyei világosságok és vigasztalások bévségével gazdagodgyék. A mi nagyob, Animam posuit, életét letette, hogy üdvösségre vigye szerelmesit.
Hogy pedig hiveit édesdedben indítcsa a mennyei jókra, világi áldomásokkal-is látogattya őket, mert az egész Evangeliom folyása teli azzal, hogy Christus az éhezőket táplálta, a halottakat feltámasztotta, a betegek gyógyításában úgy nyughatatlankodott, hogy sokszor arra-való üdőt és ürességet sem talált, melyben eledellel vastagítaná fáradott testét. De valamit cselekedett, valamit szenvedett, mind arra czélozott. Ut sanctificaret, et exhiberet gloriosum; hogy lelki jókkal szentellye és örök dücsösségre vigye szerelmes fiait és tanítványit.
Ennek a szeretésnek követését parancsollya Christus: Hoc est praeceptum meum, ut diligatis invicem, sicut dilexi vos. Mert nem elég azt kivánni felebarátunknak, a mivel testi élete tápláltatik, óltalmaztatik, egésségben tartatik; nem elég világi tisztet és értéket szerezni néki, hogy alkalmatoson és kedvére éllyen: hanem elsőbe és fő-képpen lelki jókat kiván az igazi szeretet. Azt akarja, hogy felebaráttya bűneiből kitérjen, Istennel megbékéllyék, ezentúl éllyen, örök bóldogságra jusson. De azért nem oly sovány és fösvény az atyafi-szeretet, hogy szóval és hivalkodó kivánással megelégedvén, csak eléb mutasson; Ite calefacimini, saturamini, eredgyetek, egyetek, és melegedgyetek, hanem, Opere et veritate, valósággal és cselekedettel segíti szűkölködő attyafiát; noha mikor világi jókat kíván és ád, oly móddal és mértékkel kivánnya és osztogattya ezeket, a mennyire szükséges és hasznos a lelki jókra; a mennyire segítik és nem tartóztattyák a mennyei bóldogság elnyerését. Mert, Qui amat homines, amare debet, aut guia justi sunt, aut ut sint justi: sic enim et seipsum quisque amare debet, aut quia justus est, aut ut sit justus, azért kel szeretnünk felebarátunkat, hogy igaz, vagy azért, hogy igaz légyen.
Ötödik tulajdona Christus szeretésének az, hogy kegyes, irgalmas, nagy-tűrhető. Természetes mi-vólta az igaz szeretetnek az, hogy, Patiens est, omnia suffert, non irritatur, non aemulatur; sokat tűr békeségesen, haragra nem indúl, irigységet és egymásra-törést kirekeszt. Ezek a Christus életében leginkább tűndöklöttek. Bár ne szóllyunk arrúl, mely nagy szelídséggel ment a halálra és iszonyú szenvedésekre, nem zúgolódván, nem panaszolkodván, nem háborogván: csak az jusson eszünkbe, mit mivelt, mikor Samariá-ban szállást nem adának néki. Szent Jakab és Szent János, megháborodván embertelen gonoszságán a várasiaknak azt mondák: Uram, ha akarod szállítcsunk tüzet az égből és égessük-fel ezeket. Christus megfeddé őket: nem tudgyátok (úgy-mond) ki fiai vattok: Filius hominis non venit animas perdere, sed salvare; nem azért jöttem én, hogy valakit elveszessek, hanem hogy üdvözítcsem a lelkeket.
Ezt, a szeretetnek minden idegenség-, gyűlőlség, irígység-nélkül-való tisztaságát kívánnya Christus, hogy kövessük. Azért mi-képpen láttyuk, hogy az anyák és jámbor feleségek fiok- és urok-körűl főképpen betegségben, nagy kedvel és maradhatatlan tűréssel forgódnak: minden munkát, minden törődést és nyughatatlanságot elviselnek; ha zúgolódik, ha szitkozódik, ha kedvetlenkedik a beteg, azzal tűrhetetlenségre nem indúlnak, hanem szánakodásra: mert a szeretet minden tűrést édessé tészen: azon-képpen a hol igaz atyai-szeretet vagyon, künyűk a felebarátunk terhei; de a hol szeretet nincsen, akármely kis vétek-is halálos tűrhetetlenséget szerez. Dáxid-nak a Jerusálem leányi azt éneklék, hogy tízezert vágott le az ellenségben. A dícsíret hiuságos szél-szó; annál hiuságosb, ha aszszony dícsír, mert künnyen szóllanak és nem igen mélyen gondolkodnak az aszszonyok: ha pedig hadakozó dologrúl dícsír az aszszony, annál-is csekélyeb dícsírése, mert ahoz ő semmit nem ért. De mivel Saul nem szerette Dávidot, úgy tetczett néki, hogy ezzel a dícsírettel kivonták fejéből coronáját, és halálra itílte Dávidot érette. Ennél csudálatosb, a mit cselekedett Salamon: mikor édes annya kérte vólna, hogy Adonias-nak adgya feleségűl Abiságot: úgy megháborodék Salamon, mint-ha országából ki akarnák űzni; és mingyárt megöleté a báttyát Adoniast, ezért a kérésért; mert a hol szeretet nincsen, akár-mely kis dolog-is, szenvedhetetlen terh. Aman-nak halál vólt, hogy Mardochaeus a király házában ült; a sidóknak úgy tetczett, hogy az egész világ Christus-után tódúlt, mivel tizen-két halászt láttak utánna. Egy szóval: teli irígységgel, a kiben szeretet nincsen.
Az irígység ingyenesen ellenkezik az atyafi-szeretettel, és mint a moly vagy szúféreg, minden szépségét és erejét felbonttya a keresztyéni tekélletességnek. Azért mongya a Bőlcs, hogy az irígy, Non est particeps sapientiae, nem részes az isteni bőlcseségben, hanem ördögi erkőlcsben őltözik: mivel az ördög irígysége hozott minden veszedelmet a világra, és Omnis peccator invidus; minden bűnnek fészke vagyon, a hol irígység vagyon. Megöli lelkét az irígy ember: maga testét és velejét fogyattya, mivel annak nem árt, a kire irígykedik, magát pedig szomorúsággal emészti. Számlálván Szent Pál a bűnöket mellyek kirekesztenek. Meny-országból, gyilkosság és bálványozás-mellé veti az irígységet.
Igazán írja Szent Tamás, hogy nem irígy, a ki bánnya másnak előmentit; ha csak azért bánnya, mert attúl tart, hogy gonoszúl élvén szerencséjével, magának veszedelmet, másoknak bút és gondot szerez. A ki így bánkódik, nem felebaráttya javán bánkódik, hanem azokon a galyibákon, mellyektűl nem ok nélkül retteg. Az sem irígy, a ki csak a maga fogyatkozásán bánkódik: látván, hogy nincsenek ő-benne azok a testi lelki jók, mellyek felebaráttyában találtatnak.
Az irígység tehát akkor vagyon, mikor valaki felebaráttya javát bánnya és azért szomorkodik, hogy eléri vagy megelőzi őtet jósággal vagy külső böcsülletes állapatokkal, mert maga kissebbségének és kárának tartya ha valaki nagyob vagy egyenlő hozzája.
Ennek a véteknek eggyik gyökere a kevélység és világi dücsösség-kívánás, úgy-mond Szent Pál. Mert a kik értékből és tisztekből emberi dícsíretet és csudálkozást keresnek, azok esnek irígységbe. Másik gyökere a bolondság. Mert azt akarná az irígy, hogy csak neki világoskodnék a nap, csak ő-reá terjedne az Isten irgalma. És eszébe nem vészi, a mit Keresztelő János mondott, mikor őtet Christus-ellen irígységre akarták indítani: hogy senki magának többet nem vehet, hanem a mit Isten ád. Azért kinek-kinek meg kel az ő mértékével elégedni.
Kirekeszti azért a tekélletes szeretet az irígységet, sőt, Congaudet veritati, örűl felebaráttya javán és áldással mongya a mindeneknek: Frater noster es, crescas in millia; én atyámfia vagy, ezer ennyit nevekedgyél. A mit pedig illyen jó akarattal kedvel felebaráttyában, azt magáévá tészi: Nostra sunt, quae amamus in aliis, et amantium fiunt, quaecunque amantur in nobis. Mert ha egyebek bűnét és bűntetését magáévá tészi, a ki javallya, mivel Isten hajlandób a jutalmazásra, hogy-sem a bűntetés-re; bizonyos, hogy a mely jóságot másban javallunk, annak érdemét és jutalmát miénké tészük. És ha a világi szeretet azt cselekedheti, a mit Josafát mondott Jóram-nak: Qui meus est, tuus est, equi mei, equi tui; tiéd, a mi enyim: sokkal inkáb a mennyei igaz szeretet miénké tészi annak javait, akiket szeretünk.
Meghallátok nem-csak kötelezését és méltóságát az atyafi-szeretetnek, hanem azt-is, minémű cselekedeteket kíván Christus ennek tekélletességére. Lássuk immár, mely sok és nagy okok indítnak az atyafi-szeretésre. És mivel vége nem lenne, ha eggyenként elő-számlálnók azokat a fontos okokat, mellyek felebarátunk szeretésére izgatnak és gerjesztenek: rövideden csak háromrúl emlékezem.
ELSŐ esztenünk felebarátunk szeretésére az, hogy a mint hallók, nem-csak sokszor és sok-képpen parancsolta Isten az atyafi-szeretetet, hanem ennek nagy jutalmit mutogatta: nagy bűntetésekkel fenyegette, a kik ettűl üressek.
Legtekintetesb és üdvösségesb haszna az atyafi-szeretetnek az, hogy Isten kedvébe és szerelmébe külömben nem juthatunk, hanem ha atyánkfiát szerettyük. Azért, valaki felebaráttyát nem szereti, hazud, ha azt mongya, hogy Istent szereti; mert a láthatatlan Istent nem szeretheti, a ki nem szereti a szeme-előt forgó attyafiát. És valaki Istent szereti, bizonyos, hogy az Isten fiait-is szereti. Eggyütt jár tehát az Isten szeretetivel és hozzánk-való jó akarattyával felebarátunk szeretése, mivel úgy, és nem külömben lehetünk Isten kedvében, ha atyafi-szeretet lészen bennünk.
E mellett, okát adván Isten miért kel, Super omnia, ante omnia; mindenek-felet és mindenek-előt az atyafi-szeretetet gyakorolnunk, azt mongya: Charitas operit multitudinem peccatorum; hogy a bűnök sokaságát elóltya a szeretet. Universa delicta operit charitas; nem lehet annyi vétek, hogy a szeretet el ne fedezze; mivel Isten ígérte, hogy valaki felebaráttyát szereti, Translatus est de morte ad vitam, a bűnök halálából lelki életre vitetett és megbocsátva vannak bűnei; Quia dilexit multum, mert szeretet vagyon benne. Lehetetlen azért, hogy az atyafi-szeretettel eggyütt-maradgyon a halálos vétek: hanem, Si diligimus invicem, Deus in nobis manet; mihent felebarátunkat szerettyük, mingyárt belénk kőltözik Isten és kirekeszt minden bűnöket.
Igéretekkel-is édesít Isten a szeretetre, mikor egy ital hideg vízért, mellyet szeretetből adunk, Meny-országot igérte; mikor az utolsó itélet sentenciájá-ban, mellyel az igazakat jutalmazza, egyéb okát nem számlállya az üdvözítésnak, hanem az atyafi-szeretet cselekedetit, mivel azok hatalmason foganatosok üdvösségünkre.
Hogy a kik igéretekkel nem hajolnak, félelemmel lágyúllyanak, azt mongya Isten, hogy: Qui non diligit, manet in morte; qui odit fratrem, homicida est: non habet vitam aeternam, non est justus, non novit Deum; halálban vagyon, a ki felebaráttyát nem szereti, gyilkos, a ki gyűlöli: mind eggyik, mind másik örök bóldogságból kirekesztetik. Szörnyű ostor, rettenetes fenyíték ez, mivel kétszeresen halálra itíltetnek, a kik felebaráttyokat nem szeretik: e világon Istennek lelkek-elevenítő malasztyátúl megfosztatnak, a más világon Isten színe-látásából kirekesztetnek.
MÁSODIK dolog, mely minden kemény szíveket szeretetre indíthat, az, hogy a mely jó akaratot felebarátunkhoz mutatunk, Christus azt úgy vészi, mint-ha magával cselekednők. Úgy bánik Isten velünk, mint a gazdag áros, ki azt írja adóssának, hogy ezt a kéz-írást látván, adgyon elégséges kőltséget a czédula-mutatónak, és valamit ád, úgy bé-vészi adósságába, mint-ha magának adná. Minnyájan sok javait vettük Istenünknek, sokkal vagyunk adósok néki. De mivel ő, Nullus indiget, nem szűkölködik javaink-nélkül, decrétomot adott, hogy felebarátainknak fizessük, a mivel néki tartozunk: és arra kötötte magát, hogy Quod uni ex fratribus meis minimis fecistis, mihi fecistis; valami jót cselekszünk legkissebb atyafival, ő-vélle cselekeszünk. Mert miképpen felebarátunk bántását Isten úgy vészi, mint-ha Pupillam oculi, szeme fényét sértegetnők, mint-ha magát háborgatnók: sőt maga adósságit künnyebben megengedte a gonosz szolgának, hogy-sem felebaráttya bolygatását: azon-képpen maga javának tartya, a mit felebarátunkal cselekeszünk. És azt akarja, hogy ne nézzük, ha érdemes javaink vételére felebarátunk, hanem azt gondollyuk, hogy ezzel és sokkal többel tartozunk Christusnak, a kinek adgyuk, valamit felebarátunknak nyújtunk.
Továb: hogy a Christus tanítványi az ördög csordáitúl az Isten fiai az ördög fattyaitúl kiismértessenek: jelt és bélyeget adott Isten, mely kimutattya fiait, juhait és tanítványit, mikor azt mondotta: In hoc cognoscent omnes quia discipuli mei estis, si dilectionem habueritis ad invicem; édes tanítványim, noha csudákat cselekesztek, noha mennyei bőlcsességgel tellyesek lésztek, de nem ezek a bélyegek, mellyekből megismértettek, hogy én tanítványim vattok: hanem csak az, hogy egymást szeretitek. In hoc manifesti sunt filii Dei, et filii diaboli: non est ex Deo, qui non diligit fratrem; abban külömböznek az Isten és ördög fiai, hogy a ki attyafiát nem szereti, nem Istentűl-való. Mert miképpen a keresztyénség sengéjében egy szívök és lelkek vólta a híveknek, úgy a töb igazakon tellyesedett, a mit Christus buzgó szűvel kért Szent Attyátúl, és egy akarat vagyon bennek.
Ha azért Christus tanítványi, fiai és örökösi akarunk lenni, szeressük felebarátunkat. És mikor az ördög haragra indít, vagy arra izgat, hogy kíméllyük javainkat felebarátunk szükségében: jusson eszűnkbe, hogy Christusra haragszunk, ha felebarátunkra haragszunk; meggondollyuk, mely gyalázatos háladatlanság, ha kíméllyük Christustúl javainkat, ki mítőllünk Vérét nem kíméllette.
HARMADIK dolog, mellyel felebarátunk szeretésére hatalmason vonatik akaratunk, az, a mivel Malachias serkegette a sidókat egy-más szeretésre. Azt mongya azért a Próféta: vallyon nem minnyájan egy első Atyátúl származtatok-e? Vallyon nem azon Isten teremtett-é fejenként titeket? Quare ergo despicit unusquisque fratrem suum vilans pactum patrum? Miért útállya tehát valaki attyafiát? miért bontya-fel a vér kötelességét, az atyák szövetségét? Minden királyok; császárok azt mondhattyák, a mit Salamon: Sum homo, similis omnibus; ex genere illius qui prior factus est; hasonló ember vagyok mindenekhez; nemzetségemből, vér-szerént atyám-fiai, valakik azon-egy első atyátúl származtak.
Ennek-felette egy lelki és mennyei Atyánk vagyon, ki az égben lakik: Unus est Pater vester, vos autem omnes fratres estis; mi pedig minnyájan atyafiak vagyunk; Nati Dei, Isten szülötti vagyunk; Fratres Christi; Christus attyafiai vagyunk. Illyen hatalmas Úr fiával, a Júda neméből származott győzhetetlen Oroszlány attyafiával ki mér gyűlölködni? Ki nem szeretné, a kit Isten úgy szeretett, hogy fiává fogadta; a kit Christus annyira böcsüllött, hogy atyafiságába bocsátotta, Szent Vérével megváltotta, mennyei királyság bóldogságára rendelte? Si Deus dilexit nos, et nos debemus alterutrum diligere; a kit Isten méltónak itílt szeretésére, miért nem kel azt szeretnünk? A kinek szerelmes fia vagy kedves attyafia vagyon, gondollya meg, mint tetczenék, ha fiát vagy attyafiát tapodná, gyalázná valaki szeme előt? és eszébe jusson, hogy oly szemmel és szűvel nézi az Isten, a ki bántogattya felebaráttyát: Quasi, qui victimat filium in conspectu patris; mint nézi az atya, mikor fiát mészárolná előtte.
VÉGEZETRE: minek-utánna Christus minket megvett Szent Vérével és a Keresztség-által magába őltött, minnyájan Christus tagjai vagyunk: Estis corpus Christi, membra de membro: Corpus ejus, de carne ejus, et de ossibus ejus: az ő Testéből és nemzetségéből vagyunk: egy másnak Invicem membra, tagjai vagyunk. Ha Christus tagja minden felebarátunk: tehát úgy böcsüllyük őtet, mint Christus tagját; úgy kerüllyük, hogy meg ne sércsük, mint távoztatnók a Christus Teste sérelmét. Ha mi tagunk minden felebarátunk: tehát, mivel senki maga testét nem gyűlöli, hanem óltalmazza, szeressük és segítcsük felebarátunkat. Nézd, az ember testében menyi külömböző tagok vannak? ki felsőb, ki alsób; ki nagyob, ki kisseb; eggyik sem itíli másikát haszontalannak, mert minden tag minden tagnak szükséges: mindenik segíti a másikát. A szem a lábnak lát, hogy járhasson; a láb a kéznek fárad, hogy munkára mehessen; a gyomor minden tagoknak főz. Azért eggyik rész a másikat segíti, fájdalmit érzi, nyavalyáit orvosollya. Ha megsérszik a láb, a nyelv kiált, a szem megnézi, a kéz kivonnya a tövisset. Illyen szeretetet és segítséget kíván Szent Pál felebarátunkhoz. Christus sem akarja, hogy senki csak magának földi vagy mennyei jókat kérjen Istentűl, hanem egyenlő-képpen a töb szűkölködő tagoknak; nem akarja, hogy a minden-napi könyörgésben azt mongyuk: én Atyám, adgy nékem kenyeret, bocsásd-meg bűneimet: hanem a mi jót kérünk, azt akarja, hogy közönségesen minden tagoknak kérjük, hogy így, Participes simus omnium timentium Deum, minden tagnak haszna légyen minden jókban, és Unusquisque auxilietur fratri suo, eggyik kéz másikat mossa, eggyik tag másikat segítcse. Mert, Glutino bonum est, a szeretettel jól egybeenyveztetnek a külömböző tagok, erőssödnek a gyenge részek; mivel igazán mondotta és az egybe-kötött nyólczvan nyilak példájával ismértette Scylúrus király, hogy a hol eggyesség vagyon az atyafiak-közöt, senki véllek nem bír: szakadozva mindeniket eggyenként megronthatni.
Mind ezeket értvén, keresztyének: szeressük egy-mást, mint Isten fiait, mint Christus attyafiait, mint magunk saját tagjait: Honore invicem praeveniamus; abban légyen versengés közöttünk, ki győzheti-meg felebaráttyát böcsülléssel, segítséggel. És, Subjecti invicem, Superiores arbitremur invicem; ki-ki közzűlünk felebaráttyát magánál Isten-előt kedvesbnek itílvén, egy-másnak engedgyünk, egy-más terhét visellyük, egy-más javát keressük, hogy az atyafi-szeretőknek ígért bóldogságot elnyerhessük. Melyre segítcsen az Atya, Fiú, Szent Lélek Isten. Ámen.
