Szovjetunió: plénumtól plénumig
Szovjetunió: plénumtól plénumig
Erős szélben a Kreml többméteres, mázsás rubincsillagai elfordulnak aranyozott tengelyükön. Mozgásuk lassú, méltóságteljes, szemmel követhetetlen, mint az óra kismutatójáé. Mégis: már rövid Vörös téri séta is elegendő ahhoz, hogy észrevegyük, eltérő irányt jelölnek a néhány perccel korábbihoz képest.
Eseményekben, változásokban gazdag fél év telt el plénumtól plénumig, a demokratizálás programját meghirdető 1987 januári központi bizottsági üléstől a testület júniusi határozatáig, amely a gazdaságirányítás radikális reformjának elveit határozta meg. Korábban elképzelhetetlen lehetőségből mindennapos – bár még csak kísérleti – gyakorlattá vált nemcsak gazdasági és állami tisztségviselők, de pártvezetők választása is, többes jelölés, választási programok meghirdetése után. Kelet-nyugati vegyes vállalatok jöttek létre, magánéttermek nyíltak, a gazdaságról szóló, gyorsan radikalizálódó vitában új érvek, új igények fogalmazódtak meg. Smeljov közgazdász megpendítette, hogy talán nem is a munkanélküliség a legnagyobb rossz, ami a gazdaságot érheti; Bogomolov akadémikus a rubel konvertibilissé tételének kérdését vetette fel. A lapok a zseniális, de a szovjet hatalom iránt ellenséges Nabokov regényeinek részleteit közölték, s a munkatáborban elpusztult költő, Oszip Mandelstám verseit hozták részletes elemzéssel. Mi az, ami ezt a találomra kiragadott néhány példát egységes rendbe foglalja? A Szovjetunióban a legfelső pártvezetés irányításával radikalizálódott a sztálinista politikai és gazdasági rendszer leépítése. Mert a sztálinizmus nemcsak a törvénysértéseket jelentette, de olyan politikai struktúrát is, amely a centralizmus elvét a demokratizmus rovására érvényesítette; olyan gazdasági hierarchiát, amely nemcsak az egyes dolgozók anyagi érdekeltségét hagyta figyelmen kívül, de még a vezérigazgatók döntéseinek lehetőségét is papíráradatba fullasztotta.
„Több szocializmust” – ez a jelenlegi politika egyik legfőbb jelszava, egyben Gorbacsov főtitkár szenvedélyes válasza azok kétségeire, akik úgy vélik, hogy a korrupt pártvezetők leváltása és elítélése, a vállalati önállóság növelése, az árrendszer reformja, az egyéni munkatevékenység engedélyezése tulajdonképpen magát a rendszert ássa alá és a kapitalizmus újjászületésének árnyékát vetíti előre.
A XX. kongresszust követő időszak rövid pezsdülése, Hruscsovnak a kollektivizmus erősítése érdekében tett erőfeszítései önmagukban is ellentmondásosak voltak, és a gazdasági rendszer működésének alapelvein változtatni nem kívánó, voluntarista döntésekkel jártak együtt. A 60-as évek közepén nyilvánosságra hozott koszigini reformcsomag a jelenlegi változások több elemét tartalmazta már, ám megvalósítását eleve reménytelenné tette az, hogy a politikai intézményrendszer, az irányítás mechanizmusának megváltoztatása akkor nem került napirendre. Ilyen értelemben sem a politikában, sem a gazdaságban, sem az ideológiában nem teljesen előzmények nélkül való, ami most történik. Együtt azonban valóban forradalmi újdonsággal bírnak: a sztálinista rendszernek nemcsak kritikáját, de igazi meghaladását ígérik, a lenini időszak éveinek megkésett, de határozott és energikus folytatását.
A szovjet emberek anyagi életkörülményei nemigen változtak az elmúlt két esztendőben. Közvélemény-kutatások egyértelműen azt mutatják, hogy a vállalati dolgozók többsége nem érzi még az átalakítás eredményeit saját munkahelyén. Gyors eredményt aligha hozhat az adminisztratív irányítási rendet elsősorban gazdasági módszerekkel felváltó új, szocialista vállalati törvény sem. Plénumtól plénumig a legalapvetőbb változás alighanem az, hogy tovább erősödött a „peresztrojka”, a „glasznoszty” politikája. Ennek jele, hogy a szovjet külpolitika egyre gyorsuló ütemben tett új javaslatokat, gyorsabban, mint ahogy a Fehér Ház nemet tudott volna mondani rájuk. Ennek bizonyítéka, hogy Moszkvában egyre nyíltabban beszélnek arról: a fegyveres erők rendelkezésére bocsátott erőforrásokat csökkenteni kívánják, a védelemhez elégséges szint fenntartása lehetővé teszi bizonyos eszközöknek inkább a népgazdaságban történő felhasználását. Erről tanúskodnak a Politikai Bizottság személyi összetételében bekövetkezett változások csakúgy, mint az, hogy 1988-ra olyan pártkonferencia összehívását határozták el, amelynek legfontosabb témája a párt működésének tökéletesítése lesz – az alapszervezetektől egészen a politikai bizottságig.
