Történeti áttekintés
Történeti áttekintés
A Német-Római Birodalom és a bizánci császárság közötti területen letelepedő magyarság életmódjának megváltoztatásához a törzsi viszonyokra épülő pogány vallások helyett alkalmasabb volt a kereszténység. Kezdetben mind a keleti, mind a nyugati ágról számos hittérítő érkezett. A Bizánccal kiéleződő politikai feszültségek miatt Géza fejedelem a német-római császártól kért támogatást, s így fokozatosan megerősödött a kereszténység nyugati irányzatának befolyása. I. István a feudális államszervezet kialakításával párhuzamosan támogatta a keresztény egyházi szervezet kiépítését. Ekkor alakult ki az egyházmegyék (püspökségek) rendszere, amelyet a katolikus egyház alapjaiban máig jelleget öltött. Saját gazdasági alappal – mindenekelőtt jelentős földbirtokkal – rendelkezett, s a hit kérdésein túl erkölcsi, politikai ügyekben is a legfőbb tekintélynek számított. A templomok jelentették egy-egy településen a vallási, társadalmi, politikai élet központjait. A kolostorok a művészet, a tudomány és a betegápolás bázisává váltak. A bizánci szertartású szerzetesek a római katolikus főpásztorok joghatósága alatt egy ideig zavartalanul működhettek, de híveik létszáma minimális volt. A keleti kereszténység elterjedése csak a 14-15. sz.-ban bevándorolt ortodox hitű nemzetiségek (szerbek, románok, görögök, bolgárok) letelepedésével vált számottevőbbé. E gyülekezetek egy része később Róma irányítását elfogadva csatlakozott a katolikus egyházhoz (görög katolikusok), más részük nemzeti egyházuk önállóságát megőrizve folytatta hitéletét. Az ország területén már a honfoglalás előtt éltek zsidó vallású hívők, akiknek felekezeti létét megtűrték ugyan, de tevékenységüket állandóan korlátozták, sőt a Habsburg-dinasztia trónra kerülése után kísérletek történtek elszigetelésükre, az országból való eltávolításukra.
A 16. sz-ban három részre szakadt országban gyorsan terjedt a reformáció, amely a katolikus egyház hegemóniáját alaposan meggyengítette. A török által megszállt részeken, ill. az erdélyi fejedelemség területén a protestantizmus jutott túlsúlyba. A három országrészben kialakult politikai rendszerek különbözőképpen viszonyultak a reformációhoz. A Habsburg-uralom alatt álló területen érvényben voltak a mohácsi vész előtt hozott reformációellenes törvények, de gyakorlati alkalmazásukat a lutheránus földesurakból álló országgyűlés megakadályozta. Északkeleten a nemesi és városi önkormányzatot ideológiailag alátámasztó kálvinista irányzat erősödött meg, s korlátozták minden más vallás tevékenységét. Erdélyben országgyűlési rendelkezés született a különböző vallások szabad gyakorlásának biztosításáról, s itt szabadon tevékenykedhettek az unitáriusok és az anabaptisták is. Az erdélyi fejedelemség meggyengülése következtében a 18. sz.-ban Magyarországon is felerősödött az ellenreformáció. II. József türelmi rendelete után a protestáns egyházak a katolikus egyházhoz hasonlóan egyre inkább beépültek a fennálló társadalmi rendszerbe. Ennek ellenhatásaként jelentek meg a különböző puritán, szabadegyházi és szektás irányzatok, amelyek a 18. sz. végén, a 19. sz. közepén váltak jelentősebb vallási közösségekké.
Az erős feudális kötöttségekkel kibontakozó polgári fejlődés ellentmondásai az egyházak helyzetében is tükröződtek. Az 1848-as forradalom törvénybe iktatta a felekezeti egyenjogúságot, de ez csupán a nagyobb egyházakra vonatkozott. Az 1895. évi törvény 3 kategóriába sorolta a vallási közösségeket. Az ún. bevett egyházak elvileg egyenrangúan, szabadon végezhették tevékenységüket, a törvényesen elismert felekezetek kisebb korlátozásokkal működhettek; az el nem ismert vallási csoportokat törvényesen üldözték. A feudális korszakban megszerzett kiváltságok és előjogok többségét a katolikus egyház gyakorlatilag a II. világháború végéig megőrizte. 1945 után a hatalmi, politikai viszonyok változása a történelmi egyházak kiváltságait megszüntette, az addig hátrányos helyzetű, üldözött felekezetek számára megnyílt a lehetőség a vallás szabad gyakorlására. A földreformról, az iskolák államosításáról és a felekezeti egyenjogúságról szóló rendeletek jelentős nehézségek elé állították a korábbi államrendszerrel összefonódott egyházakat. A katolikus egyházat különösen súlyosan érintette az egyházi ifjúsági szervezetek és a szerzetesrendek feloszlatása. 1948-ban elsőként a református, majd az evangélikus egyház kötött egyezményt az állammal. Ezt követte az izraelita felekezettel és az unitárius egyházzal kötött megállapodás. A katolikus egyház vezetői 1950-ben jutottak el az egyezmény vállalásáig. Ebben jelentős szerepe volt a katolikus papi békemozgalom létrejöttének.
Az egyezmények rögzítik, hogy az egyházak tiszteletben tartják a Magyar Népköztársaság államrendjét, alkotmányát, törvényeit, támogatják a békéért, a nép jólétéért és a felemelkedéséért folytatott társadalmi erőfeszítéseket. Az állam biztosítja a vallás- és lelkiismereti szabadságot, az egyházak működésén3ek zavartalan feltételeit. Templomaikban, imaházaikban tanaik és igényeik szerint tarthatják istentiszteleteiket, ünnepeiket, továbbá elvégezhetik a hívők által igényelt szertartásokat, szolgáltatásokat (keresztelés, esketés, temetés, bérmálás, konfirmálás stb.). Azok a gyerekek, akiknek szülei ezt igénylik, vallásoktatásban részesülhetnek az iskolában vagy az egyház meghatározott helyiségeiben. Az egyházi kulturális örökség ápolása és a papi utánpótlás biztosítása érdekében egyházi iskolákat és más művelődési intézményeket tarthatnak fenn. Az egyezmények biztosítják, hogy az egyházak szociális intézményeikben gondoskodjanak idős beteg emberekről, szellemi és testi fogyatékos gyermekekről. Az egyházaknak lehetőségük van a tevékenységük gyakorlásához szükséges sajtó- és tömegkommunikációs eszközök igénybevételére.
Az állam és az egyházak közötti megállapodások hatálybalépésüket követően nem érvényesülhettek zavartalanul: az 50-es évek első felében az együttműködés kezdeti jelei ellenére inkább a szembenállás, a konfrontáció jellemezte a viszonyt. Egyházi részről, a vallásos hit védelmének ürügyén, különböző akciókat szerveztek. Másik oldalról a párt és az állami szervek fokozták a vallásos világnézet elleni harcot, amelynek során gyakran összekeveredtek az adminisztratív módszerek és az ideológiai küzdelem eszközei.
Az 1956 utáni politikai konszolidáció eredményeként mind állami, mind egyházi részről, elkezdődött a konstruktív kapcsolatokat biztosító egyházpolitika kimunkálása, amihez a korábban kötött megállapodások továbbra is jó alapot biztosítottak. Az együttműködés először a protestáns egyházakkal valósult meg. A katolikus egyház helyzetének alakulásában fontos állomás volt a Magyar Népköztársaság és a Vatikán között 1964-ben kötött részleges megállapodás, amely többek között szabályozta az egyházi állások – közös egyetértésen alapuló – betöltésének rendjét.
