Az új bankrendszer
Az új bankrendszer
Hosszú vajúdás után 1987. január 1-jétől megszületett a kétszintes bankrendszer. A „kétszintes” kifejezés azt jelenti, hogy létrejöttek az üzleti alapon működő „kereskedelmi bankok”, és fölöttük megmaradt a bankok bankja, az immár szinte tisztán jegybanki funkciókat ellátó Magyar Nemzeti Bank (MNB). A szervezeti átalakítást követően megreformálódó bankrendszer – Jugoszláviát nem számítva – egyedülálló a kelet-európai szocialista államokban.
Az egyszintes, tehát a nemzeti bank pénzügyi mindenhatóságára épülő bankrendszer a központi tervutasításokkal működő gazdaság jellemzője. A bank abban az irányítási rendszerben a népgazdasági terv hű kiszolgálója volt, vagyis – a terv teljesítése vagy teljesíthetősége érdekében – a bank szinte automatikusan folyósította a lebontott tervszámok mellé rendelt fejlesztésekhez vagy a folyó gazdálkodás finanszírozásához szükséges pénzeket. Nem vizsgálta, mert nem vizsgálhatta, vajon a beruházás megtérül-e valaha: hogy a készletek növekedéséhez, a termelés finanszírozásához nem kellene-e több vagy kevesebb pénz egyik vagy másik vállalatnak.
Az 1968-as váltás a gazdaságirányításban már előrevetítette árnyékát egy új bankrendszernek. Akkoriban az volt a szakértők felfogása és álláspontja, hogy a beruházásoknál növelni kell a vállalatok döntési önállóságát és a bankok szerepét. Lehetőleg olyan fejlesztések valósuljanak meg tehát, amelyek jövedelmezőek a vállalatoknak – és ezekhez a banknál szerezzék meg a szükséges hitelt. Az elképzelés akkor papíron maradt, mert a beruházásra szánt pénzeket egyre nagyobb hányadban újfent a népgazdasági terv osztotta el, mégpedig szinte építkezésenként, létesülő gyáranként. Noha a beruházások egy részét formailag a bank (tehát az MNB s nem a költségvetés) finanszírozta, a kormányzati döntések a bank munkáját meghatározták, kényszerpályára vitték. Az MNB természetesen jelezhette különvéleményét, de ennek figyelembevétele esetleges maradt.
A felismerés, hogy ezen változtatni kell, már a 60-as éven végén, a 70-es évek elején megjelent publikációkban olvasható. Némi fordulatot a 80-as évek eleje hozott, amikor egymás után jöttek létre a kis innovációs pénzintézetek, majd elnyerték hivatalos „fejlesztési pénzintézetek” elnevezésüket. Ezek – akkoriban heten – többnyire ágazati műszaki fejlesztési alapokat hasznosítottak; igyekeztek bankszerű körülmények között kihelyezni az addig szinte jövedelmezőségi feltétel nélkül elcsordogáló, elfolyó pénzeket. A fejlesztési pénzintézetek, innovációs kisbankok már nyereségérdekeltségben dolgoztak, vezetőik jövedelme az eredményességtől függött, s e kis irodák igyekeztek a heverő, nem hasznosított pénztőkéket, majd ingatlanokat, gépeket újból „becsatornázni” a gazdaság vérkeringésébe. Tevékenységük, a velük folytatott kísérlet hasznos volt: meggyorsult és hatékonyabbá vált a műszaki fejlesztés, a kutatási eredmények, találmányok hasznosítása.
Ezek a kis pénzintézetek azonban nem tudták hatékonyan segíteni a népgazdaság szerkezetének elodázhatatlan megváltoztatását. Ezért született meg a döntés 1984-ben, hogy el kell különíteni a kereskedelmi, üzleti bankokat a jegybankból. Ez lenne ugyanis az egyik fontos eszköz az országon belüli megfelelő tőkeáramlásra. Az alapvető feladat – részben a korszerű bankrendszer segítségével – a rendelkezésre álló tőke lehető legjobb hasznosítása, vagyis, hogy a tőke ott és annak kezelésében működjön, ahol és akinél a legtöbb hasznot hozza. Ehhez létre kell hozni, ill. meg kell tisztítani azokat a közlekedőedényeket, amelyek a tőkeáramlást lehetővé teszik. Ennek egyik fontos része az üzleti alapon történő hitelezés.
Az új bankrendszerben a Magyar Nemzeti Bank alapvetően klasszikus jegybanki teendőket lát el. Pénzt bocsát ki, az állami költségvetést finanszírozza, ill. ún. monetáris (banki) eszközökkel irányítja a kereskedelmi bankokat és e tevékenységén keresztül befolyásolja az egész gazdaságot. Mindez azon a felismerésen alapul, hogy hatékonyabb a gazdaság irányítása az ún. monetáris eszközökkel, mint a fiskális (költségvetési) eszközökkel, tehát a túlzott mértékű adóztatással és költségvetési támogatásokkal.
A monetáris irányítás keretében a jegybank hiteleket nyújt a kereskedelmi bankoknak. (Ez a refinanszírozás azért „re-„, mert ezt a pénzt a kereskedelmi bank továbbadja a gazdálkodóknak). A refinanszírozási hitel mennyisége alapvetően befolyásolja, hogy mennyi új pénz áll a gazdaság rendelkezésére, és e hitel kamatlába meghatározza az országban érvényes hitelezési kamatlábakat, vagyis így szabja meg a jegybank a pénz „árát” az országban.
A monetáris eszköztár része a tartalékráta meghatározása. Biztonsági megfontolásokból, de a gazdaság élénkítése vagy visszafogása okán is a jegybank előírja, hogy az üzleti bankoknak tőkéjük mekkora hányadát kell elhelyezniük a jegybanknál. Minél kisebb ez a ráta, annál több pénzük marad az üzleti bankoknak hitelezésre, és fordítva. Minél magasabb a ráta, annál kevesebb jut kölcsönre, vagyis ez a pénzkínálat szűkítése. A refinanszírozáshoz hasonló a kereskedelmi bankoknál lévő váltók (fizetési ígérvények) további leszámítoltatása (készpénzzé tétele) a jegybanknál. E viszontleszámítolási kamatlábnak is hasonló az értelme, mint a refinanszírozási hitelnek. (Példák: 1987 első felében az MNB első lépésként kb. 20 milliárd forinttal csökkentette a kereskedelmi bankok hitellehetőségeit azzal, hogy a refinanszírozási hitelek egy részét esedékessé, vagyis azonnal fizetendővé tette, májusban 2 százalékponttal emelte a refinanszírozási kamatlábakat. A két akció célja: az inflációs nyomás csökkentése, a pénz drágításával a gazdálkodókkal szembeni követelmények növelése.)
Meg kell jegyezni, hogy az MNB – átmenetileg – fenntartja a devizális ügyletek monopóliumát is. Ez a döntés inkább gyakorlati alapon nyugszik, semmint elméleti megfontoláson. Egyszerűen: főként a Szabadság téren találhatók a devizális ügyek szakemberei. A monetáris irányításnak ugyancsak fontos eszköze a valutaárfolyam, főként ott, ahol a nemzeti pénz nem konvertibilis (szabadon átváltható), vagy ahol nem szabadon lebeg az árfolyam. (Elméletileg persze még ilyen esetben is kötelessége a jegybanknak – amennyiben az ország érdekei ezt megkívánják -, hogy a valutatőzsdéken fellépjen a nemzeti valuta árfolyamának védelmében, ne engedje azt a végtelenségig esni vagy emelkedni.
Az új bankok
A magyar bankrendszer bankjai (1981. V. 31.)
Vegyes tulajdonú bankok
Szakosított pénzintézetek
