A jövő már elkezdődött

Teljes szövegű keresés

A jövő már elkezdődött
Mikor hal meg az információ?
Nem akkor, amikor „confidential”, „titkos”, „classified” jelzésű páncéldobozkákba zárják. Hiszen szüntelen feszegeti ezek fedelét, s előbb-utóbb kikerül belőlük. A levéltárak és archívumok tűzbiztos ajtajai is megnyílnak egyszer.
És nem is akkor hal meg, amikor elektromágneses hullámokon elillan valahova a világűrbe mint a televíziós műsorok Földünket körülvevő, mindegyre táguló burka. Ez a kozmoszban is információ marad. Olyannyira, hogy az amerikai Carl Sagan, az E.T.-k, a Földön kívüli intelligenciák guruja azon töpreng: milyen képet kap majd egy-két tízezer év múlva valamely távoli bolygón az az E.T., aki (ami?!) ennek a háborús híreket és teleregényeket, táncdalfesztiválokat és terrorista támadásokat hordozó műsorburoknak az információit megfejtve próbál eligazodni a földi civilizáció 20. Század végi állapotában.
Persze, a globális önpusztítás a földi információ halálát is jelentené. Hiszen milyen gazdag információegyüttes volt a coventnyi katedrális vagy a kölni dóm, mielőtt a II. világháború a maiakhoz képest szerény támadóeszközei néhány perc alatt romhalmazzá változtatták őket. De kapcsoljuk ki ezt az apokaliptikus – és remélhetőleg mindinkább apolitikus – lehetőséget. És kérdezzük meg ismét: mikor hal meg az információ.... békés körülmények között... tömegesen?
Az információ furcsa szerzet. Olyan, mint a középkori bestiárium pelikánja. A „Psysiologus szerint a pelikán nagyon szereti kicsinyeit. Amikor fiait világra hozza, s azok valamelyest felcseperednek, arcul ütik szüleiket. A szülők erre megfenyítik őket és megölik őket. Azután megesik rajtuk a szülők szíve, és három napon át gyászolják megölt fiaikat. Harmadnapra anyjuk feltépi oldalát, s a kicsinyek élettelen testére csepegő vére feltámasztja őket”. Ezek szerint mégsem egészen pelikántermészetű, mert az információ kicsinyei – a másolt, sokszorosított, tömegesen terjesztett információk – mégsem kelnek új életre. Értékük, életlehetőségük mindegyre csökken, s végül elsorvad az egész család, az egész sorozat.
Az információ furcsa szerzet. Minél többször ismétli önmagát, annál kevésbé tekinthető saját lényegének: információnak. Közhellyé válik, banalitássá, semmitmondó másolattá. Ha tízen viselnek egy soha nem látott szabásvonalat, ez „haute couture”. Ha százan, ez az új divat. Ha ezren, ez divat – de ha százezren, ez már nem is divat. A (divat) információ saját hamvába hal. És ismét új információra van szükség.
Így hal meg tehát az információ.
A gazdaságilag fejlett társadalmak információtermelése az elmúlt évtizedekben évi 10%-kal nőtt. Bárhogyan alakultak is a konjunkturális görbék, ez az adat majdnem állandó volt. Szinte természeti szükségszerűségként. Egy holland kutató számításai szerint a II. világháború óta a fejlett országok 4500%-kal növelték információtermelésüket. De a termelés és a fogyasztás között mindegyre nyílik az olló. Japánban az egyik leginkább informatizált társadalomban, az információtermelésnek 1970-ben mintegy 10%-át használták fel, 1983-ban viszont már csupán 6%-át. A kulturális információ felhasználása Magyarországon 1960-ban 40%-os volt, 1980-ban pedig 28%. És az előbbi logikából következően, minél inkább nyílik az olló, annál fokozottabb az információtermelés. Hiszen az információ hasznosulni akar. És így saját hamvába halni.
Korunk termelésének meghatározója az információ. Ha sok van belőle egy termékben – bonyolultság, magas szintű tudás vagy újító gondolatok formájában -, kapkodnak érte a világpiacon. A halott információt pedig senki sem keresi. Azt csak kiárusítani lehet – bóvli áron.
A kőbalta készítésétől egészen a fiziokratákig a termelés anyagközpontú volt. Földhözragadtságát szó szerint kellett érteni: amit a föld adott – gabonát, vasat, nemesfémet, carrarai márványt -, csak azzal lehetett gazdálkodni. Azután, a gőzgéppel, berobbant a termelésbe az energiaforradalom. Lokomotívok, villamosság, robbanómotor, majd a nukleáris energia. Vagy mondhatnánk másképp is: nagyipari tömegtermelés. És a gazdagság, a civilizáció átáramlott azokba a társadalmakba, amelyek jól tudtak gazdálkodni energiájukkal. A 60-as években pedig megkezdődött az újabb korszakváltás. Az információs robbanás.
Anyag-, energia- és információközpontú termelés történelmi egymásutánja. Persze mint a nagy léptékű periodizálások, ez sem képes megmutatni a gazdaságtörténet finomabb árnyalatait. Sejtet viszont valami megfelelést a szintén nagy léptékű marxi történetfilozófiai kategóriákkal. Az anyagközpontú termelést – a marxi kifejezéssel élve – „természetadta” társadalmakban találjuk, az energiaközpontúságot a kapitalizmusban, az információelvet pedig a posztkapitalista formációkban.
Ilyen információ a mai napig csak kettő van. Az egyik a transznacionális nagyvállalatok globális birodalma – csíráit Lenin még monopolkapitalizmusnak nevezte -, a másik pedig a szocializmus (a szocializmusok). A két történelmi mutációból azonban mindeddig csak a multinacionálisok világa vette az információrobbanás okozta termelési, civilizációs kihívást. De az eszmélés már a mi oldalunkon is megkezdődött. Történelmi késéssel, de nem behozhatatlanul.
A szocializmus igazi lehetőségei az információs társadalmakban teljesedhetnek ki. Lényegi sajátosságai alkalmassá teszik arra, hogy a társadalom maximális haszonnal forgassa tudástőkéjét. Hogy az információszegény, ill. az információgazdag társadalmi rétegek közti ollót fokozatosan bezárja. Hogy a demokratikus intézményrendszer – és ezen belül a felelős közhasznú cselekvés – információs alapjait megvesse.
Mindehhez látni és segíteni kell a létrejövő újat. Tisztán analitikusan, a múltat hordozó szemléleti sémáktól mentesen. Szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy megváltozott a társadalmi munkamegosztás fogalma. Alapjaikban változtak a társadalmi szerepek, az osztályszerkezet, a hatalom korrelátumai. És a politikai-gazdasági gondoskodásnak szerves részévé kell váljon az a felismerés is, amelyet egy brazil politikus így fogalmazott meg (Brazília jelenleg az egyik leginkább „információérzékeny” társadalom): „Egy ország szuverenitása és fejlődése szempontjából alapvető fontosságú, hogy információs forrásai fölött rendelkezzen.”
Az információ stratégiai súlyú termelési tényezővé, társadalmi erőforrássá vált. Ennek egyik oka az anyagi termelés folyamatainak átalakulása. A másik a modern társadalmak magas fokú szervezettsége, bonyolult összetettsége. Az Egyesült Államokban egy új gyógyszer forgalomba hozatalát az illetékes hatóság, a Food and Drug Administration 1970-ben mintegy 700 lapoldalnyi dokumentum alapján engedélyezte. 1985-ben viszont már átlagosan 72 000 oldal kellett ugyanehhez. Korunk információtömegének jelentős része sohasem került papíroldalakra : digitális jelek alakjában mozog, kábelek közvetítésével, műholdak által átemelve adatbázisok és terminálok képernyője között.
És a képernyő maga is, ez a kékeszölden fénylő, hűvös elektronikus szem, amely a minap még csak arra volt képes, hogy néhány televíziós műsort behozzon az otthonunkba, ez a családtaggá szelídült üvegbuborék hirtelen milyen sokoldalúvá vált! Már nem egy-két, hanem 40-50 televíziós műsort kezel, videoprogramokat játszik, teletext és videotext szövegeket, sőt elektronikus postát továbbít, videojátékokkal szórakoztat, a családi számítógép kijelzőjeként adatbankokba enged betekintést, vásárolni, árut rendelni lehet vele, s a mindennapi életvitel az információ szolgáltatások áttekinthetetlen bőségével segíti. A kereső (termelő) munka otthoni végzését is lehetővé teszi, s így talán majd hozzájárul ahhoz, hogy a családi élet és a munkavégzés színhelye, ami az elmúlt 200 évben kemény határozottsággal vált külön, ismét azonos legyen.
De maradjunk még a képernyőnél! A hagyományosnál, amit televíziónak ismerünk. Mióta három lábra állt, s a földi adókon kívül műholdakra és kábelrendszerekre is támaszkodik, műsorétvágya mérhetetlenül megnőtt. A BBC-nek egy 1985-ös számítása szerint nyugat-Európa akkori műsorgyártó kapacitása 1990-ben már csak a kereslet 0,5%-át tudná kielégíteni. Lehetséges, hogy még ez is túl derűlátó prognózis volt, hiszen a videopiac azóta még rohamosabban bővül, a magántulajdonba kerülő nyugat-európai televíziós társaságok pedig egymásra kínálnak rá a piacon. 1988-ban pedig, vagyis abban az esztendőben, amely valószínűleg a közvetlen műsorszóró holdak első éve lesz Európában, világszerte 21 új televíziós hálózat kezdi meg működését. Valamennyi magánkézben. És az is a teljes képhez tartozik, hogy 1987 tavaszán, amikor e sorokat írom, a nyugatnémet műsorholdat üzemeltetni készülő konzorcium éppen a kínai hatóságokkal tárgyal, hogy a műhold pályára juttatását esetleg egy kínai hordozórakétára bízná.
Első két műholdélményem élénken él bennem – jóllehet már több éves mindkettő. Torontóban vagyok, a világ rádiózásának jövőjével foglalkozó konferencián. Az ülésterem előterében, tőlem vagy 30-40 méterre mikrofonállvány, előtte bemondó. Járomcsontjáról, bőre színéről, szeme vágásáról ítélve eszkimó. Valóban, valamelyik eszkimó dialektusban szól, a messzi északon lakó hallgatókhoz az ANIK-I elnevezésű távközlési holdon keresztül. De mellettem is itt van a rádió, épp ezt a CBC-programot hozza. És amikor a bemondó élő hangjának egy-egy foszlánya eljut hozzám az előcsarnok zaján át, rádöbbenek: a világűrbe fellőtt és onnan visszavert hangot a többszöri formaváltozáson átment, több ezer kilométernyi elektromágneses hullámlovaglást megtett információt néhány másodperccel hamarabb hallom, mint az eszkimó szpikerét, innen a szomszédból. Ezt úgy hallom, mint egy kifordított visszhangot.
A másik kép: Budapesten állok egy nagy asztalnál, amelyen ez Magyarországról készített műholdfelvétel egyik szelete fekszik. A Balaton és környéke van rajta. Megkeresem az M7-es vékony vonalát a fotón, ráhelyezem a ceruza formájú nagyítót, és apró pontokként megjelennek előttem az autópályán futó kocsik. Úgy érzem, ha türelmem lenne hozzá, meg tudnám számolni, hány autó tartózkodott a pálya Balaton menti szakaszán ebben a műholdfotón kimerevített pillanatban. Olyanok, mint az információtechnológia borostyánjába dermedt hangyák.
Igaz ugyan, hogy a newtoni világképet, amelyet azután a descartes-i koordináták elmeéles kardjai tetszőlegesen áttekinthetővé szabtak, az einsteini forradalom már összekuszálta, de mindennapos idő- és térképzetünket csak most kezdi ki az információs robbanás. Mennyire megszoktuk, hogy interurbán beszélgetéseknél a fizetendő díjtétel a távolság függvénye: többe kerül Valparaisóval beszélni, mint Párizzsal. A műholdas kapcsolások esetén a tarifatáblázat már más logikára épül, s ha némileg követi is a régi szokásokat, ezt már inkább csak nosztalgiából teszi. A műholdnak ugyanis mindegy. Üzenetem több ezer kilométeres űrutazása azzal nem rövidül meg, ha én csak Celldömölköt hívom Budapestről – feltéve, hogy a hívást műhold továbbítja.
Türelmet kérek mindenkitől, aki most háborogva akarja abbahagyni az olvasást, mondván, hogy mi még Celldömölkre sem tudunk telefonálni. Mivelhogy 14%-os beszélőhely-sűrűséggel (100 lakosra 14 beszélőhely) lassan, de biztosan Európa sereghajtói leszünk a telefonellátottságban. Akkor amikor az ITU (Nemzetközi Távközlési Unió) Maitland-bizottsága olyan nemzetközi fejlesztési programot javasol, amely az ezredfordulóig a földkerekség minden lakója számára elérhető közelségbe hozna legalább egy telefon-beszélőhelyet. Tekintetbe véve glóbuszunk állapotát, s különösen Afrika elesettségét, lehet, hogy ez a nagyravágyó terv illúzió marad. De akkor nézzünk közelebb: egy-két évtizede a francia telefonhálózat legalább annyira elmaradott volt a nyugat-európai mezőnytől, mint ma a mienk a jelenlegi európai átlagtól. Egy erőteljes fejlesztési program szigorú követésével – amelyet a kormányváltozások sem zökkentettek le pályájáról – ma már a francia posta rendkívül sokat keres a telefonon, ill. a telefonkábeleken kínált szolgáltatásokon. Nem az állomások felszerelésén, hanem a vonalak forgalmán!
Az információt ugyanis utaztatni kell – életben maradásának ez a másik titka. Sőt lényegesen olcsóbb ezt utaztatni, mint akár az anyagot, akár az energiát. (Erre az olajválság éveiben ébredt rá igazán a világ. Akkor, amikor a gazdasági racionalitás azt diktálta, hogy még az emberek helyett is inkább információkat utaztassanak. És megkezdődött a telekonferenciák felfelé ívelő pályája!)
Mielőtt abbahagynánk tehát az olvasást, mielőtt beletörődnénk abba, hogy a 21. századra is gazdacsizmákban lépünk vele, vessünk egy-két pillantást...Párizsra? Igen, hogyha hozzáolvassuk a Nora-Minc-jelentést (magyarul a KSH adta ki!), ami a francia informatika fejlesztést alapozta meg. Vagy a már idézett Maitland-jelentést. Vagy a MacBride-jelentést (szintén olvasható magyarul), ami a tömegkommunikáció fejlesztésének prioritásait körvonalazza – még Magyarországnál szegényebb országokban is. Vagy az Európai Gazdasági Közösség, vagy a skandináv államok perspektivikus informatizálási terveit. De – ha éppen hozzájutok – Mexikó, Brazília vagy India ilyen terveibe sem árt bepillantani. Mert ezek az országok is a nemzetközi információkereskedelem komoly tényezőivé váltak az elmúlt években.
Persze őrizkedjünk a „komputópiákól”! – ahogyan az egyik magyar szerző nevezi azt a gondolkodási módot, amely minden társadalmi-gazdasági-politikai gondra orvosságot vél találni a társadalom komputerizálásában (vagy) általánosabban: informatizálásában). A személyi számítógépek elterjedése és a kis, helyi kommunikációs rendszerek létrejötte egyaránt segítheti a döntések, az információ, a tudás decentralizálódását, az információs központok és perifériák közötti demokratikus arányok megtalálását, mint épp az ellenkezőjét: az információs autokráciát. A Fahrenheit 451° baljós vízióját. És a társadalom információs szektorainak növekedése mögött is ugyanúgy megbújhat a bürokrácia Parkinson-kórja, mint az új tudást, értéket teremtő információs tevékenység. Mint minden technika, az információs technika is értékmentes. Hogy mi lesz belőle, ezt a társadalmi viszonyok döntik el.
Szép, igaz mondás! Kár, hogy közhely. Annyit ismételtük már, hogy a pelikán fiai nem keltek új életre. Ez az információ halott. De új az az információ, hogy csak az a társadalom maradhat talpon, a 21. Században, amely információgazdaságát, tudástermelését lendületesen fejleszti.
Három lehetőségünk van. Vagy önként belehajtjuk nyakunkat a lemaradás igájába, s kisvártatva lelépünk a világpiac porondjáról... de félő, hogy az európai civilizációéról is. Vagy követő utat választunk, s ott lépkedünk, ahol a multinacionális nagymonopóliumok már kitaposták a csapást előttünk. (Ennek politikai, szociális és kulturális vonatkozásait ki-ki gondolja tovább). Vagy pedig – iszonyú erőfeszítéssel, a múlt reflexeit és gondolkodási sémáit lefedve, a több évtizedes lemaradást behozva – megpróbáljuk saját informatikai fejlesztési modelljeinket kidolgozni és érvényesíteni.
A szocializmus alapértékeinek szerkezete sokkal jobban megfelel az információs társadalom fejlődési logikájának, mint a multinacionális nagyvállalatok oligopolisztikus stratégiája. Magyarul: a tudás közhasznúvá tételére a világnak ezen a felén termékenyebb a talaj.
Csak a megfelelő művelési módot kell megtalálnunk. De ezzel nem várhatunk: a jövő már elkezdődött!
Szecskő Tamás

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT