A technikai fejlődés felgyorsulása (1870-1945)

Teljes szövegű keresés

A technikai fejlődés felgyorsulása (1870-1945)
Ha, amint Thomas Mann felismerte, a technika az emberi szellem szikrája az anyagban, ez bizony évek százezrein át izzott, amíg – szinte szemünk láttára – lángra lobbant.
Technikai megoldások, sőt eszközhasználat persze az állatvilágban is kimutathatók, a tegzeslégy lárvája házat épít magának, egyes pintyek tövisekkel szurkálnak ki férgeket a kéreg alól, nem is szólva a főemlősökről, amelyek követ és botot többféle célra is felhasználnak. Ilyen szemszögből vizsgálva a paleolitikum ősemberének évmilliókon át alkalmazott pattintott kőszerszámai nem többek zoológiai ténynél.
Ami szignifikáns jellé teszi őket, nem is puszta létük, hanem az a körülmény, hogy az őskor folyamán fokozatosan finomodnak, tehát fejlődnek. Az embert technikai eszköztárának állandó – sőt állandóan gyorsuló – tökéletesítése teszi emberré. A fejlődés motorja kétségkívül az agy, ennek megfelelően az első nagy technikai innovációk még szoros korrelációban állnak vele; legfontosabb információs rendszerünk, a beszéd képessége az agyközpontban székel, s a kőszerszámok vágóélének hossza a koponya térfogatával arányosan növekedett.
Az agy irányítása alatt az ember fokozatosan szerszámokba vetítette ki saját tökéletlen – ahogy Marx nevezte őket „termelő” – szerveit. Először fogát, körmét, öklét helyettesítette élesebb, keményebb csont-, fa- és kőeszközökkel, ezután hatékonyságukat növelte: nyelezéssel (kalapács), kombinálásukkal (nyíl) egyre bonyolultabb technikát eszelt ki, és eljutott az első automatákhoz, a csapdákhoz.
Egy további lépés, az emberi izomerő áthárítása következett, először a rokon, tehát rossz hatásfokú állati izomerőre, majd – már a történelmi időkben – sor került a vízenergia igába fogására; végül eljött a gőzgép kora. Mindezzel párhuzamosan a csapdában megtestesült eszme, az emberi érzékszervek, a figyelem tehermentesítése is tovább fejlődött.
A középkorig ugyanis természetesnek tűnt, hogy egy ember, ill. egy erőgép (pl. malom) egy szerszámot működtessen. A kalló és érczúzó már 4 vagy több kalapácsot hajtott, a szalagszövő malom munkása tucatnyi, a selyemcérnázóé pedig már több száz munkaegységre ügyelt fel, jóval azelőtt, hogy az ipari forradalom létrehozta a gyáripart.
A technika fejlődése ekkor, a 19. sz. elején gyorsult fel oly mértékben, hogy a társadalmi érzékenységgel bíró ember már felfigyelt rá. Goethe a 20-as éveiben szorongva írja: „A felülkerekedő gépesítés kínos és megfélemlít: úgy közeledik, mint a vihar...” Pedig a technika fejlődési ütemének máig tartó rohamos fokozódása csak jóval a költő halála után következett be.
Nehéz magyarázatot találni történelmi események okozati összefüggéseire, időzítettségére. Lynn White technikatörténész tagadja az oksági elv alkalmazhatóságát, és a történész feladatát arra korlátozná, hogy „a történelmi szituáció azon tényezőit elemezze, melyek egymásra vonzerőt gyakorolva halmazban azonos irányban mozognak”.
Kíséreljük meg a 19. sz. utolsó harmadában kialakult szituáció megértését: milyen tényezők idézték elő a találmányi bejelentések páratlan sűrűsödését és – ami fontosabb – gyors gyakorlatbavételüket, de figyelemre méltó az is, miért éppen ezeket fogadta be a társadalom? Európa lakossága az ipari forradalom idejében, tehát 1750-1860 között kb. megduplázódott, ezenfelül Észak-Amerikát is benépesítette. Egyidejűleg a fejlett államok mezőgazdaságban foglalkoztatott lakossága töredékére zsugorodott (Angliában 1/3-ára), ami azt igazolja, hogy az élelmezési ágazat termelékenysége állta a megnövekedett igényeket. Hasonlót mondhatunk a második legfontosabb közszükségleti ágazatról: a textilipar gépesítése gyakorlatilag befejeződött, a nagy találmányok kora lezárult. Az energiaellátás is megfelelt a kor technikai és társadalmi viszonyainak, bár szállítása továbbra is nehézkes maradt. Ebből következik, hogy a társadalmi nyomás nem az elsődleges szükségletek terén követelt forradalmian újat.
Más területek azonban épp csak fejlődésnek indultak: ilyen volt a közlekedés, amelynek a gőzgép lehetőségei szabtak korlátot, mások stagnáltak, mint a hírközlés technikája. Úgy tűnt, hogy a mechanikai technológia fegyvertára kimerült, más területről kell segítség.
Amikor Robert Stephenson szobrát avatták, William Rankine, a termodinamika kiváló tudósa így méltatta a vasút nagy úttörőjét: „A vasutat.... az iskolázatlan tehetség, a nép gyakorlatias gondolkodása, a munkás kérges keze egyedül alkotta: a tudománynak nincs része benne. Korunk legnagyobb vívmányához egyetlen képlettel sem járult hozzá, egyetlen egyenletet sem oldott meg.”
Ez igaz ugyan, de ezzel egy korszak lezárult. Werner Heisenberg találóan jellemzi ennek technikáját azzal, hogy gépei, akár fontak, akár terheket emeltek, a régi kézművesség mindenki számára érthető, érzékletes folytatásai voltak, de ezután már olyan erők felhasználása következett „melyeket az ember közvetlen természeti tapasztalásból alig ismert.”
Az elektrotechnikáról és a vegyészetről van szó, ezek szolgáltatták a tudomány első nagy horderejű hozzájárulását a technika fejlődéséhez. Közös tőről fakadtak. Általában elfelejtik, hogy Humphrey Davy és Michael Faraday kémiaprofesszorok voltak. Davy ugyanabban a laboratóriumban fedezte fel a kálium, nátrium, kalcium, stroncium, bárium és magnézium elemeket, ahol az ívfényt mutatta be, Faraday pedig nemcsak az elektromágneses indukciót dolgozta ki a Royal Institutionnál, de itt alkotta meg az elektrolízist és az elektrokémiai egyenérték fogalmát is, s itt cseppfolyósította a klórt.
Mindeddig a technika volt a donor, a természettudomány a haszonélvező, most termékeny kölcsönhatás kezd kialakulni. A feltaláló, bár továbbra is távol áll a teóriától, keresni kezdi a hasznosítható részleteket a tudományos publikációkban. A természettudós ír, a mérnök olvas – állítja Derek Solla Price -, hiszen az előbbi kutatási eredményének közzétételével, a feltaláló műszaki elképzelésének megvalósításával érzi célját elértnek. Heinrich Hertz felfedezése nélkül nincs szikratávíró, rádió és televízió; Friedrich August von Kekulé benzolgyűrűje nélkül nincs mesterséges indigó és Salvarsan.
Azután egy harmadik, még elvontabb tudomány csatlakozik a technikát megtermékenyítő diszciplínákhoz: az atomfizika.
Ám a tudomány és technika gyümölcsöző együttműködése csak egy, bár igen fontos tényező a fejlődés látványos felgyorsulásában. Közrejátszott – persze ugyancsak a technika kibontakozásával kölcsönhatásban – a világpiac globálissá tágulása is.
Ebben élen járt Anglia, mely a 19. sz.-ban létrehozta a történelem legnagyobb gyarmatbirodalmát. Franciaország, Németország követték példáját, Oroszország és az Egyesült Államok szárazföldi hódításokkal növelték területüket, és amit nem sikerült ellenőrzés alá vonni, azt „befolyási övezetként” osztották fel egymás közt, mint Perzsiát vagy Kínát. Egy találmány és a nyomában járó üzleti vállalkozás az ipari forradalomig lassan és csak korlátozott területen éreztette hatását. A selyemcérnázó malom 450 év alatt jutott el Olaszországból Angliába. A kokszolásos nyersvasgyártás elterjedése Európában még 150 esztendeig tartott, de 50 évbe sem telt, hogy a vasút Indiától Észak-Amerikáig behálózza a Földet; az 1837-ben bejelentett elektromos távíró számára 1855-ben már kábelt fektettek az Atlanti-óceánba, sőt az 1889-ben az Egyesült Államokban feltalált automata szövőgépet 1905-ben Magyarországon licenc alapján már gyártották.
A gyakorlatilag globális méretű piac nemcsak a tőkefelhalmozás eddig példátlan mértékű növekedésével járt együtt, nemcsak visszahatott a tudományos kutatás intenzifikálására – ekkor kezdődött a nagystílű kutatólaboratóriumok berendezése -, hanem egy harmadik tényezőt is indukált. Talán ez formálta legpregnánsabban a mai nagyipar arculatát: a tömeggyártás. Ez persze már az angol fonó- és szövőüzemekben is létrejött, és a cserélhető alkatrésze gyártása a fegyvergyártásban is megvalósult, ám legjellegzetesebb ismérve, a szállítószalagos termelés csak 1870 körül, a chicagói vágóhídon tűnik fel. Átütő sikerét Henry Ford T-modelljének 1913-ban bevezetett szerelőszalagja hozta meg, mert fényűzési cikkből rövid idő alatt a kisember számára is elérhető áron kapható tömegcikket varázsolt a gépkocsiból. Ford masszív rendelései (10 000 váz 4 hónap alatt) késztettek egy milwaukee-i vállalkozót arra, hogy 1921-ben felállítsa az első automatikus gyárat, melyben már alig maradt kézi munka: 8 mp-enként hagyta el a szalagot egy gépkocsiváz. A racionalizálás hulláma évtizedek alatt valamennyi tömeggyártásra alkalmas területre átterjedt, a gyógyszeripartól a híradástechnikáig, előkészítve a talajt az automatizációs és robottechnika részére.
A technikai fejlődés felgyorsulásában szerepet vivő sok további jelenségre hivatkozhatunk, de csak egynek az említése kívánkozik még ide, amely a mentalitástörténet körébe tartozik. Ez az emberiség növekvő hite a technika és a tudomány társadalmi problémákat megoldó képességében. Werner von Siemens, a dinamó elvét gyakorlatba vevő mérnök 1886-ban tartott beszédében abban jelölte meg a természettudományok feladatát, hogy az emberiséget erkölcsi és anyagi tekintetben „létének magasabb fokára emeljék”. Ám a jelenség pregnánsan az utópiák jellegének tökéletes átalakulásában nyert kifejezést. Az utópia valaha egy ideális államformát, társadalmi berendezést vetített az olvasó elé, most, a 19. sz. utolsó harmadától a műszaki csodák birodalmába vezet; egyidejűleg a múltból vagy távoli tájakról a jövőbe teszi át a színhelyt, amivel a tényleges megvalósulás lehetőségét csillogtatja meg. Az irodalmi műfaj – 1930 körül a film is átvette – népszerűségét növelte, hogy prognózisai sorra beváltak, Verna tengeralattjárójától és Hold-utazásától Hans Dominik atomerőművéig és H. G. Wells (1953-ra elképzelt) atombombájáig.
És most térjünk vissza röviden azon állításunkra, mely szerint az ipari forradalom első szakasza az emberiség elsődleges szükségletei kielégítése céljára adekvát technikát hozott létre. Ezt igazolja, hogy 1850-1950 között a Föld lakossága megduplázódhatott, igaz viszont, hogy az időközben kivirágzott új technológiák tevékeny segítsége nélkül ez nem sikerült volna.
Nem kétséges: az elektrotechnika először a hírközlés és világítás módját forradalmasította, és a vegyészet vállalkozói textilfestékek előállításával halmoztak fel mesés vagyonokat. Azonban századunk közepére gyárainkat – s így malmainkat is – már szinte kizárólag elektromos áram hajtja; műtrágya nélkül pedig régóta nem lett volna elegendő az állati trágya a megduplázódott népesség élelmiszer-ellátására – ha ugyan így elszaporodtunk volna a festékekből kifejlesztett új orvosságok híján.
És vajon elértük volna-e a mai civilizáció – olykor kétes értékűnek tűnő – színvonalát, ha a csökkenő termő- és legelőterület miatt kieső gyapot és gyapjú pótlására mesterséges szálakat, a fa, csont és fém helyett műanyagokat nem találtak volna fel?
Lord Kelvin (William Thomson), a múlt század legsokoldalúbb természettudósa és feltalálója 1896-ban még kijelenthette: „Molekulányi hit sincs bennem, hogy léggömbön kívül másképp is lehetne repülni.” Időközben már nincs józan ember, aki bármely – a természeti törvényekkel nem ellenkező – műszaki eszme megvalósíthatóságában kételkednék. Inkább a túlzott derűlátás és a fejlődés árnyoldalainak bagatellizálása kapott lábra. A technikai fejlődés utolérte az utópiát, helyesebben fogalmazva talán: az utópia a műszaki fejlesztés előmunkálatává, tereprendezéssé vált.
Így látta ezt az a mozgalom is, amely az 1919-ben alkotott új fogalom, a „technokrácia” zászlaja alatt a felgyorsult technikai fejlődéstől remélte az 1929-33-as világválság megoldását. A New York-i Columbia Egyetemen létrehozott bizottság (ESONA) a 30-as világválság elején feldolgozta a fontosabb iparágak termelékenységének alakulását, és kimutatta, hogy pl.: egy hagyományos téglavető napi 450 téglájával szemben a modern téglagyár egy munkása naponta több mint 100 000 téglát termel; egy vízimalom naponta 133 kg, a korszerű malom 2670 tonna lisztet őröl egy munkásra számítva; egy autó legyártásához 1904-ben még 1291 munkaóra kellett, ekkor (1932) már csak 92.
Tetszés szerint folytathatnánk a sort mai felismerésekkel bővítve. Azonban – bár a termelékenység változása döntő mutató – a technika fejlődését más karakterisztikák olykor jobban megvilágítják. Az óragyártásra pl. a pontosság mértékének növekedése jellemző: a 19. sz. közepén barométeres kompenzálással sikerült napi 1 mp alá zsugorítani a pontatlanságot, 1900-ban már egy század-, a 40-es évekre a kvarckristály-órával napi egy ezred-mp eltérést értek el. A közlekedéstechnikában az erőgép súlyának és teljesítményének aránya fejezi ki legjobban a műszaki szintet: a lovaskocsi 7-800 vagy a kerékpár 400 kg/LE indexével szemben Karl Friedrich Benz motorkocsija (1885) már 190 kg, az 1945 körüli autók motorja 10 kg/LE alá csökkentette a mutatót. Egy világítótest hatékonysága a fényerő és az energiafelhasználás arányában jut kifejezésre: a Thomas Alva Edison és Joseph Swan által előállított izzó (1876) 1,5 lm/W értéke elenyésző az 1930-as években elterjedő higanygőzlámpák 30-50, a nátriumgőzlámpák 60-100 lm/W fénykinyeréséhez képest.
A technokraták felfogása szerint ez az exponenciális fejlődés beláthatatlan perspektívával rendelkezik. Ma már józanabbul ítéljük meg a haladás ütemét: logisztikus görbe jellemző rá inkább, amely a kritikus exponenciális szakasz után a telítettség állapotába jut, míg újabb impulzusok hatására – más szinten vagy közegben – új lendületet kap.
Nem tudjuk, jogosan alkalmazható-e az 1977. évi Nobel-díjas Ilya Prigogine tétele a technikai fejlődésnek vizsgált korszakunkban megfigyelt felgyorsulására. Szinte minden komplex rendszer fluktuációk közepette működik, melynek belső ritmusa a negatív visszacsatolások csillapításával, a pozitív impulzusok felerősítésével reagál, s így magasabb szervezettségű rendszert hoz létre. Lehetséges, hogy 1870-1945 között zajlott le e folyamat kritikus fázisa, amikor az öngerjesztés a leírt módon a magasabb bonyolultsági fokon rendezett közegbe alakult át? Ennek megítéléséhez ma még hiányzik a kellő distancia.
Endrei Walter

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT