A megoldatlanságok hosszú sora
A megoldatlanságok hosszú sora
Már-már abba a hibába esünk, hogy a pozitív jellemzőket soroljuk csak, nem mutatva rá arra, amit a bevezetőben elismertünk, mindez a fejlődés nem old meg sok alapvető emberi gondot, sőt még újakat is szül. Nem látjuk világosan, hogy a század eredményeinek kibontakoztatása segít vagy ront ezek tekintetében, mert az eddigi folyamatok ellentmondásosak. Tovább éleződik a technológiailag fejlett és fejletlen országok közötti ellentét, méghozzá a munkaerő színvonalának hagyományos és történelmileg nehezen áthidalható szakadéka révén. Egyszerűsítve beszéltünk a szervezeti módosulásokról. Az új technológiák egyfelől lehetővé teszik a kis szervezetek, autonómiák szuverén és együttműködő részvételét a világ szükségleteket kielégítő, nagy mechanizmusában, másfelől azonban rendkívüli előnyöket biztosítanak különleges koncentrációknak, amelyek ugyan belső szervezetüket tekintve szintén nem követik már a régi, centralizált szisztémákat, de mégis olyan – monopolhelyzetű – technológiai belső együttműködést és ezzel erőt tudnak összpontosítani, amellyel az egész világot befolyásolni képesek. Elsősorban a szupranacionális vállalatok ilyenek, mint pl. a számítógépiparban az IBM, a repülőgépiparban a Boeing stb. Hogy mi a kicsik jövője ebben a versenyben, még nem dőlt el. De: a fejlettebb és kevésbé fejlett nemzetek, a nagyobb, ill. a kisebb gazdasági, műszaki erők közti különbségek súlyosabbá válnak, és ezek példájára az egyes emberek jövőjét is egyre inkább képességeik határozzák meg. Amíg az emberi munka alacsonyabb színvonalú volt, majdnem mindenki valamilyen módon megtalálhatta a helyét a társadalomban, ha kell, gépesebb feladatokkal kiszolgálással, szerényebb szellemi vagy fizikai erejét tudomásul véve. Ez a világ is kezd elmúlni. Az automatizálással egyre inkább szükségtelenné, gazdaságtalanná és használhatatlanná is teszi az egyszerűbb munkafajtákat. A technikai-technológiai fejlődés a 20. század 80-as éveinek végén arra mutat, hogy csak a valóban emberi színvonalat, emberi cselekvést követelő munkának lesz jövője. Hogy mennyire fejleszthetők az emberi képességek és milyen módszerekkel – ma még nyitott kérdés számunkra. Mindenesetre – a nemzetek új vetélkedésének „nevezési szintje”: szellemileg kell versenyben maradni a világgal.
A befejezés egyszerű. Két, sokat idézett mondást használhatunk: Neumann János: „A haladás ellen nincsen orvosság.” Talleyrand: „A jó politikus fölismeri az elkerülhetetlent, és minél gyorsabban afelé igyekszik kormányozni a dolgokat.”
Vámos Tibor
