Rakétakorszak
Rakétakorszak
Az 1950-es évek elejétől az atom-robbanószerkezetek hatóerejének növekedése, ugyanakkor tömegének és méreteinek csökkenése eredményeként egyre inkább szóba került a ballisztikus rakétával való célba juttatás lehetősége.
A II. világháborút követően ugyanis – a fasiszta Németország V-2 elnevezésű, irányított ballisztikus „nagyrakétája” (starttömege mindössze 12,3 t volt) nyomán – szinte mindegyik vezető katonai hatalom hozzákezdett az irányított ballisztikus rakéták továbbfejlesztéséhez. Az eredeti célkitűzés szerény volt, hiszen csak a tüzérségi lövegek 10-20 km-es lőtávolságát akarták néhány száz km-re növelni.
Az 1950-es évek elejére kifejlesztették az első, néhány száz km hatótávolságú tüzérségi rakétarendszereket, majd az évtized közepére megjelentek az első szárazföldi telepítésű, mai értelemben a közepes hatótávolságú (1000-5500 km) kategóriába tartozó rakétafegyverek.
Később azután nyilvánvaló vált, hogy a „tüzérségi” rakéták méretének és starttömegének növelésével, valamint a rakéta fokozatokból való összeállításával mind a hatótávolság, mind pedig a célba juttatható robbanószerkezet tömege számottevően fokozható. Az 1950-es évek második felére kifejleszthetővé vált olyan hordozórakéta, amely a több tonna tömegű, nagy hatóerejű atomtöltetet 1000 km-nél messzebbre, akár 8-10 000 km-nyi távolságra is el tudta juttatni.
Az atomtöltet nagy hatóereje kiegyenlítette, hogy az akkori kezdetleges rakétairányító rendszerek csak meglehetősen pontatlan célba érkezést tettek lehetővé, mintegy 2-4 km-es eltéréssel.
Az első interkontinentális (5500 km-nél nagyobb hatótávolságú, kétlépcsős, mintegy 250 t starttömegű) ballisztikus óriás rakétát a Szovjetunióban indították sikeresen útnak 1957 augusztusában. Alig fél esztendővel később az Egyesült Államokban is megjelent az első interkontinentális rakéta.
A nukleáris technika és a rakétatechnika eredményei révén egyre újabb hadászati rakéták jelentek meg. Az 1960-as évek elejére csökkent a hadászati rakéták starttömege, megkezdődött a hatalmas föld alatti építménybe – a silóba – történő elrejtésük.
Az 1960-as évek első felében a világtengereken, óceánokon megjelentek az atomhajtású, 12-20 atomtöltetű rakétát hordozó tengeralattjárók. Ezek a felderítéstől szinte teljesen védett rakétaindító berendezések csaknem korlátlan ideig hajózhattak a víz alatt, még a rakéták elindításához sem kell a vízfelszínre kerülniük.
Az 1970-es évek elejétől kezdve a szárazföldi telepítésű, majd a tengeralattjáró-fedélzeti ballisztikus rakétákat olyan fejrészekkel cserélték fel, amelyek több, külön-külön célra irányítható atomtöltetet tartalmaznak. E fejlesztés eredményeként a hadászati rakéták célmegsemmisítő képessége jelentősen megnőtt, miközben a rakéták száma változatlan maradt, sőt még csökkent is.
Az atomtöltettel felszerelt ballisztikus rakéta gyakorlatilag abszolút fegyverré vált. Minden más fegyverrendszertől megkülönböztetik sajátosságai: a korlátlan hatótávolság, a rendkívül nagy célmegközelítési sebesség és a célba érkezés pontossága.
A hadászati támadófegyverek állománya szolgál alapul a hadászati erőviszony-számvetésekhez.
