A katolikus egyház

Teljes szövegű keresés

A katolikus egyház
Az egykori nyugati, latin nyelvű és kultúrájú keresztény egyház a Kelettel való szakítás óta katolikus vagy római katolikus egyháznak nevezi magát. Az elnevezés is kifejezi, hogy magát tekinti az igaz hit letéteményesének, egyben pedig azt is, hogy önállóságának és egységének alapja rómaisága, a római püspök, a pápa irányítása alatt álló hierarchikus szervezete. A pápa személyén túl egységét a történelmi, kulturális és földrajzi közösség, a latin mint rituális nyelv, és a misében, a szertartásokon használt római liturgia, valamint a teológiai hagyományok egyneműsége is biztosította. A középkor századaira a katolikus egyház szervesen beépült a feudális Európa társadalmi rendjébe; maga is birtokossá és a társadalom szellemi életének osztatlan irányítójává lett. A római pápák egyház feletti hatalmának elve és gyakorlata igen régi eredetű. Péter jogán a római püspökök már az első keresztény századokban elsőséget és joghatóságot követeltek maguknak a világegyház egésze felett. Ezt az igényt támogatta az is, hogy időközben a pápaság Itáliában világi hatalommá is lett; 1050 után pedig két évszázados győzelmes harcot folytatott a császári hatalom gyámkodásától való megszabadulás érdekében. A katolikus egyház tartalmát e korban sokban növelték a gyorsan gyarapodó szerzetesrendek és a keresztes háborúk eszmei megalapozásában betöltött vezető szerep.
Különleges gazdagsággal bontakozott ki a középkor századaiban a katolikus egyház vallásossága és kultúrája. Állandósult a szentmisék rendje, kiterebélyesedett a szentek kultusza, és véglegessé vált a katolikus ünnepek köre. A 12. sz.-tól megszületett a katolikus tudományosság fénykorát jelentő skolasztikus filozófia és a szisztematikus kánonjog. Véglegessé vált az egyház szervezeti felépítése, kialakult működési mechanizmusa, létrejöttek központi irányító szervei. Megvalósult a papi nőtlenség követelménye, s válságokon keresztül ugyan, de állandósult az egyház fegyelmi rendje. Új színt hozott a Krisztus-misztika, kialakultak az egyházi zene és művészet időtálló alapelvei.
Állandó gondot jelentett viszont az egyház elvilágiasodása, s időről időre egyházszakadások, kettős pápaválasztások zavarták a katolikus világ belső nyugalmát. A 12-14. sz. között eretnek irányzatok és mozgalmak sorával is meg kellett birkózni. A 15. sz.-tól a reneszánsz szellemiségének hatására a középkor vallási életének korábban bevált keretei fellazultak. A szükségessé váló reformok elmaradása vagy elhúzódása végül válsághoz vezetett; kibontakozott a reformáció, s a létrejött szakadást már nem sikerült megszüntetni. A válság derekán ülésező tridenti zsinatnak sok tekintetben máig ható érvénnyel sikerült ugyan újrafogalmaznia a katolikus teológiát és egyházalkotmányt, ez azonban a korábbi hegemónia visszaszerzéséhez nem volt elég. Az egyház továbbra is megmaradt a latin nyelv használata, a hét szentséget ismerő szentségtan, a cölibátus vagy az akaratszabadság doktrínája mellett, ez azonban a kialakult helyzeten nem sokat változtatott. A nagy földrajzi felfedezések után viszont lendületbe jött a katolikus misszió, főként az Újvilágban. A felvilágosodás kibontakozása, a vallási érdeklődés újbóli lanyhulása a 18. sz.-bán ismét válságot teremtett. A katolikus egyházat a kibontakozó polgári forradalmak a régi rend, a konzervativizmus oldalán találták, s a világ fejlődésétől való elmaradás a 19. sz.-bán sem oldódott fel. Súlyos csapást jelentett az olasz egység, a pápai állam megszűnése, az állam és az egyház szétválasztásának liberális koncepciója Európa-szerte. A katolikus egyház vezetése e jelekre hosszú időn át merev konzervativizmussal, a polgári társadalom elutasításával, a pápai csalatkozhatatlanság dogmatizálásával válaszolt. Végül XIII. Leó pápa idején indult meg az új modernizációs folyamat; a szociális doktrína kidolgozása, a keresztény pártok és szakszervezetek támogatása, a neotomista filozófia megteremtése e folyamatnak volt állomása. Az átfogó megújulás azonban a 20. század derekáig váratott magára. Csak 1958, XXIII. János trónralépte és a II. vatikáni zsinat hozott alapvető változást. Ekkor azonban megvalósult a régóta esedékes liturgikus reform: a katolikus egyház lemondott a latin nyelv kizárólagos használatáról, és külsőségeiben is korszerűsítette a szertartás rendjét. Elfogadták a teológiai pluralizmust, az egyház belső demokratizálását. Kezdeményezések indultak a más felekezetekkel, vallásokkal és a vallás nélküliekkel való párbeszéd felkarolására. Pápai dokumentumok tettek hitet az egyház felelősségvállalása mellett a mai világ problémáinak megoldásában.
Az utóbbi évszázad folyamán a katolikus egyház belső helyzetében, összetételének átalakulásában alapvető változások következtek be. Demográfiai okok és a missziós munka helyenkénti sikerei következtében jelentősen növekedett az Európán kívüli katolicizmus jelentősége. Így ma már a „legkatolikusabb” kontinens Latin-Amerika, a leggyorsabban fejlődő keresztény egyházak pedig Ázsiában és Afrikában vannak. Mindent egybevetve ma a katolikus egyház a maga egymilliárd körüli követőjével a világ legnagyobb szervezett vallási közössége. A legnépesebb katolikus közösség, a brazil egyház híveinek száma több mint 100 millió. A katolikus egyház ma komoly erőfeszítéseket tesz a világ globális problémáinak megoldásában való közreműködésre, belső ügyeiben viszont a II. vatikáni zsinat után kibontakozott szervezeti, fegyelmi és tanbeli válságát éli. Mégis úgy tűnik, a katolikus egyház képes lesz alkalmazkodni a modern világ változásaihoz.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT