Égi jelek
Égi jelek
A legfeltűnőbb égitest, a Nap napi útja hol hosszabb, hol rövidebb az égen. Kelési és nyugvási pontja is vándorol a látóhatár mentén, s ilyen ütemben emelkedik vagy csökken delelési magassága is. Éjjel a csillagos ég fényesebb csillagaiból kialakuló képek helyzete és láthatósága változik azonos ütemben. A régieknek nem volt nehéz megfigyelni ezeket az időjárás fő hullámzásával párhuzamosan folyó jelenségeket. Szükségből kellett foglalkozniuk csillagászati megfigyelésekkel. És itt nem műszeres, tudományos észlelésekre kell gondolnunk.
Egyes népek pl. megjelölték maguknak azokat az irányokat, amelyekben a Napot a legszélső helyzetében látták kelni vagy nyugodni a látóhatáron. Így a Napnak ilyen irányokban való kelte-nyugta meghatározta számukra az év hosszát, s legtöbbször a választott kezdőnap, az újév idejét is. Ilyen iránykijelölésre egyszerű karók és póznák is megfeleltek. Időtállóbbak voltak a kövek, kőhalmok, később egész építmények is. Ilyen a dél-angliai különös kőépítmény, a Stonehenge, amelynek fő tengelye a nyári napforduló napján kelő Nap irányába néz.
Más népek azt figyelték, hogy bizonyos csillagok vagy csillagalakzatok mikor lesznek ismét láthatók napnyugta után a keleti égbolt alján. A régi egyiptomiak pl. a legfényesebb csillagnak, a Siriusnak a Napéval egyidejűen látszó keltét figyelték és tartották számon, mert minden évben ez idő tájt kezdett kiáradni földjeik öntözője, a Nílus.
A természet meg-megújuló változása azonban meglehetősen hosszú ideig, a régiek által eleinte megszámlálhatatlanul sok napig tart, és ezt a nagy számot sem megállapítani, sem megjegyezni nem tudták. Olyan időszakaszra volt szükségük, amelyből jóval kevesebb van az évben, mint ahány nap van.
