Naptárunk elődei
Naptárunk elődei
A rómaiak eleinte holdnaptárt használtak, de mint tudjuk, ez kb. 11 nappal rövidebb a napévnél. Ezért már a második római király, Numa Pompilius az i. e 8. sz. végén elrendelte, hogy az év utolsó hónapjához (akkor még Februarius) kétévenként egy 22, ill. 23 napos hónapot – a Mercedoniust – csatoljanak. (Ennek neve kb. azt jelenti, hogy fizetség megadás, mert a rómaiaknál az év végén kellett megfizetni az adósságot és kamatait.) Minthogy az emberek akkoriban igen babonásak voltak, és féltek, hogy az istenek megharagszanak rájuk a kétévenkénti rendbontás miatt, a Mercedoniust elrejtették február napjai közé. A Terminaliák ünnepe tehát Februarius 23. napja után következtek a szökőhónap napjai, majd folytatták a februárt. Ez a naptár pontatlan volt mert egy év átlagos hossza még a szigorúan megtartott szabályok mellett is 366 és 1/4 nap volt, vagyis 1 nappal hosszabb a napévnél. Emellett a papság – érdekeinek megfelelően – a szökőhónap felhasználásával önkényesen hol meghosszabbította, hol megrövidítette az évet. A naptári év ünnepei idővel már hónapokkal csúsztak el az évszakokhoz képest: az aratási ünnepek tavaszra, a tavasziak januárra estek.
Egyiptomi tartózkodása idején Julius Caesar megismerkedett az ottani rendezett – ünnepi naptárral, és Szoszigenész alexandriai görög–egyiptomi csillagász, ill. M. Flavius Scriba római tudós közreműködésével új pontos naptár használatát rendelte el az egész római birodalomban. A Julius Caesar-féle naptárlényege: i. e. 46 után az év Januarius 1-jével kezdődik, minden hónap felváltva 31, ill. 30 napos – az egy 29 napos Februarius kivételével, amely csak minden negyedik évben kap még egy napot. Ezt a napot továbbra is a 2. hónappá lett Februarius 23. napja után iktatták a szökőévbe. (E régi hagyománynak megfelelően mi is február 24-ét, nem pedig 29-ét nevezzük szökőnapnak.)
Julius Caesar tiszteletére az addig Cuintilisnek nevezett hónap a Julius nevet kapta. Látható, hogy az ún. Julián-év voltaképpen az egyiptomi ünnepi naptár éve, csak a kiegészítő napokat a naptáralkotók egyenletesen elosztották a hónapok között.
Ez a tökéletesnek mondható naptér a következő évtizedekben kismértékben módosult a szökőnapokat nem négy-, hanem háromévenként iktatták az évbe. A naptári év megint kezdett elcsúsznia napévhez képest. Amidőn már 3 fölösleges nap került a naptárba, Augustus Octavianus császárt figyelmeztették e növekvő hibára, mire ő i. e. 8-ban – tanácsadói javaslatára – elrendelte, hogy 12 éven át ne tartsanak szökőévet, azután pedig ügyeljenek rá, hogy csak minden 4. év legyen 366 napos. Rendelkezésére oly büszke volt, hogy a Julius utáni – akkor még Sextilisnek nevezett – hónapot saját magáról neveztette el. Sőt, azt állítván, hogy Caesarnál ő nem kisebb, annyi nap legyen a róla elnevezett hó napban is, mint Caesaréban. Elvétetett egy napot az egykori utolsó hónapból, a Februariusból – amely a közönséges években amúgy is rövidebb volt a többinél –, s augusztus végéhez csatoltatta. Ekkor azonban három 31 napos hónap került volna egymás mellé, ezért az év utolsó 4 hónapjában megcseréltette azok napjainak számát. Kialakult hát az évnek az a beosztása, amelyet máig használunk, s amelyen jól meglátszanak az egykori császári hiúság zavaró nyomai.
