A Waldheim-ügy
A Waldheim-ügy
Kurt Waldheim osztrák köztársasági elnök és háborús múltja körül 1987-ben sem csitult a vita, ezért a kormány felkért egy nemzetközi történészbizottságot, hogy tudományos vizsgálattal igyekezzen tisztázni legalább a tényeket.
A történészek egyértelműen megállapították, hogy Kurt Waldheim nem tanúsított „személyesen bűnös magatartást” a II. világháború éveiben. A svájci Kurz professzor, a bizottság elnöke úgy fogalmazta ezt meg, hogy Waldheim „büntetőjogi értelemben” nem felelős. 24–26 éves hadnagyként, majd főhadnagyként nem volt döntési joga a balkáni hadsereg-parancsnokságon. Ugyanakkor „alacsony rangja ellenére jóval több volt, mint másodrendű »irodatiszt«”, számos magas szintű tanácskozáson vett részt, fontos titkos dokumentumokat kezelt és helyzetjelentéseket állított össze. Vagyis – és ez a jelentés második fontos tézise – igen sok mindent tudott. Ezt a történészek az elnök erkölcsi felelősségének bizonyítékaként fogták fel. Waldheim – szerintük – „törvénytelen eljárásokban működött közre és ezek végrehajtását megkönnyítette”. Végül a bizottság azt is kijelentette, hogy a politikus feledtetni és kisebbíteni próbálta háborús múltjának problémáit, s nem segítette hasznos információkkal a vizsgálatot.
Mint várható volt, a jelentés elkészülése nem oldott meg semmit, sőt újabb és kiélezett vitákat kavart. A Néppárt, amelynek jelöltjeként indult Waldheim az 1986-os elnökválasztáson, hatáskörének túllépésével vádolta a történészbizottságot, amiért az a tények feltárásán túl erkölcsi értékelésekbe is belement. Elfogadhatatlan az a nézet, hogy mindenki bűnös, aki nem volt ellenálló – mondta Mock alkancellár és külügyminiszter, a Néppárt elnöke. Ugyanakkor a párt tagsága körében felbukkantak az államfőt bíráló nézetek is. A Szocialista Párt, amelynek már 1987. őszi kongresszusán is nehezen lehetett megakadályozni egy, az elnök lemondását követelő nyilatkozatot, saját soraiból erős nyomással találkozott. Keller országos titkár azt mondta, hogy Waldheim „hihetetlen terhet jelent” az országnak, és nem is az a fő baj, hogy mit tudott vagy mit hallgatott el, hanem hogy azóta sem „határolta el magát belsőleg az akkori eseményektől”, tehát a náci uralom alatt történtektől. Vranitzky kancellár aki később, 1988 nyarán a Szocialista Párt elnöki tisztségét is átvette, saját lemondását helyezte kilátásba, ha ideje zömét továbbra is az elnökről folyó vitákkal kell töltenie, s nem marad energiája azon fontos gazdasági és társadalmi kérdésekre, amelyek érdekében 1987 elején megalakult az amúgy is csikorgóan működő nagykoalíciós kormány.
1988 tavaszán az osztrák közvéleményt rendkívüli megosztottság jellemezte a Waldheim-kérdésben. Sokan felháborodva utasítottak vissza minden bírálatot, míg főleg értelmiségi körökben számos tüntetésre került sor, neves emberek visszautasítottak kitüntetéseket, amelyeket az elnök kezéből kellett volna átvenniük, s továbbra is az államfő háborús bűnösségét hangsúlyozták. A megosztottságot erősítette az egész ügyet kísérő külföldi visszhang. A Zsidó Világkongresszus elnöke olyan túlzásra ragadtatta magát, hogy Ausztriának „nincs helye a civilizált nemzetek sorában”, amíg nem tisztázza múltját. Nem ok nélkül határolta el magát ettől a bécsi izraelita hitközség is, tartva a válaszul felerősödő antiszemitizmustól. Gruber egykori osztrák külügyminiszter, aki 1945-ben Waldheimet titkáraként vette fel a diplomáciai szolgálatba, máris közölte, hogy a történészbizottságban „zsidók és szocialisták” vettek részt, ezért nem mérvadó a véleményük – amit viszont minden osztrák politikai csoport visszautasított. Szinte sokkolta az osztrák közvéleményt a barátinak vélt nyugati sajtó ellenséges hangja, pl. hogy a tekintélyes londoni The Times Ausztriát „szégyentelen országnak”, elnökét „gazembernek” nevezte.
És mit mond az érintett? Kurt Waldheim többször közölte: semmi oka a lemondásra A történészek nem találták bűnösnek, az erkölcsi megítélések pedig vitathatók. Őt az osztrák nép többsége törvényesen választotta meg – mondja Waldheim –, kötelessége tehát hivatalban maradni, mert távozása káoszt jelentene. Nem hajolhat meg rágalmak, hazugságok és a külső nyomás előtt.
Ezzel voltaképpen az ügy le is zárult, mert az elnök leváltására gyakorlatilag nincs alkotmányos és kivitelezhető lehetőség. Waldheim érvelését sokan elfogadták, sőt odáig vitték tovább, hogy a mostani helyzetet 1938-cal hasonlították össze: tudniillik akkor is kívülről avatkoztak bele abba, kik legyenek Ausztria vezetői, és ezt nem szabad újra megengedni. Mások viszont azt vetették az elnök szemére, hogy bár megbékélésről beszélt, mégis mindenkiben rágalmazót lát, aki bírálja, és elzárkózik az önkritikától.
Ami bizonyosnak látszik: Kurt Waldheim minden vihar ellenére 1992-ig az Osztrák Köztársaság elnöke. Ez is magyarázza azt, hogy a Szovjetunió – de ugyanígy a magyar kormány is – igen visszafogottan kezelte az ügyet; egy olyan ország belügyeként, amellyel jó kapcsolatokat tart fenn. Amit viszont sokan máris hasznosnak vélnek: a Waldheim-ügy, amelynek újabb fejleményei időben egybeestek az 1938-as Anschluss 50. évfordulójával, szenvedélyes túlzásai ellenére hozzájárult egy nemzeti önvizsgálathoz, a 20. századi osztrák történelem őszintébb feltárásához.
