Szélviharok
Szélviharok
Az országot olykor elérő pusztító erejű széllökések vagy tartós szélviharok legtöbbször erős zivatartevékenységhez kapcsolódnak. Emlékezetes az 1979. jan. 1-jei szélvihar, amikor egy igen enyhe szilvesztert követően országszerte 100 km/h sebességet meghaladó széllökésekkel zúdult be a hideg levegő. A legnagyobb sebességet Budaörsön észlelték (140 km/h – a repülőtéren több gépet felborított a szélvihar).
1988. augusztus 3-án az országon viharos sebességgel átvonult hidegfront mentén néhol még erősebb szél is előfordult. Pápán 147, Szarvason 158 km/h sebességű széllökést regisztráltak. Szerencsére még az ilyen méretű szélviharoknál is jóval ritkább hazánkban a tornádó (50–100 m átmérőjű, orkánerejű sebességgel vonuló, pusztító forgószél). Legutóbb 1972-ben Nagyatád közelében pusztított ilyen (kívüle még kb. egytucatnyit jegyeztek fel századunkban). Igen nagy pusztítást végzett 1924. jún. 13-án a biai tornádó, amelynek útvonala a Börzsönyig volt követhető.
A tornádók szélsebességét általában nem lehet műszerrel megmérni. Egyrészt roppant kicsiny a valószínűsége annak, hogy épp a tornádó újtában szélmérő műszer legyen; másrészt, ha lenne is, nem bírná ki a pusztító erejű szelet. Leginkább mérnöki számításokkal lehet következtetni a szél erősségére (pl. mekkora erőhatás kell ahhoz, hogy egy ismert szilárdságú és keresztmetszetű betonoszlop eltörjön). Ily módon a biai tornádóban uralkodó szél sebességére 320 km/h érték adódott. Az 1957. júl. 2-i tiszaörsi tornádó viszonylag közel vonult el az ott működő szélregisztrálóhoz. A műszer épségben maradt, s a tornádó tölcsérén kívül 142 km/h szélsebességet rögzített. (Az USA-ban gyakorta kialakuló tornádókban 200–300 km/h-ra becsülik a szélsebességet, de ez az érték szélsőséges esetekben meghaladhatja a 400 km/h-t is).
