Pénzrendszerek múltja
Pénzrendszerek múltja
Kezdetben voltak a nemesfémek; a forgalomban egyidejűleg két fém – az arany és az ezüst – funkcionált (ezt bimetallikus pénzrendszernek nevezik). Az ilyen pénzrendszerek azonban a gyakorlatban nem túl sokáig maradtak fenn, mivel ha az állam rögzítette a két fém közötti cserearányt, érvényesült a Thomas Gresham (Stuart Mária és I. Erzsébet királyné tanácsadója, angol bankár, a londoni tőzsde megalapítója) által megfogalmazott összefüggés a pénzforgalomról: a rögzítés következtében az egyik fém a gyakorlatban felértékelődött, ezáltal a leértékelt fém kivonult a forgalomból – „a rossz pénz kiszorította a jó pénzt”
A monometallikus pénzrendszerek többsége – tehát arnikor a forgalomban egyetlen nemesfém funkcionált – az aranyra épült. Az egyik legkorábbinak vélt római aranypénzverde Júnó istenasszony templomának Moneta kápolnájában működött; ezért a középkorban monetáknak nevezték a pénzverő helyeket. Júnó istenasszony Monedo (őrző, védve intő) mellékneve a gyökere a mai szóhasználatban a „monetáris” kifejezésnek.
E pénzrendszer jellemzői közé tartozott, hogy adott országban az aranyérme formájában közvetlenül mozgott, de mellette pénzhelyettesítők is voltak forgalomban. Ez utóbbiakat a jegybankok kötelesek voltak a bankjegyen feltüntetett névértékben aranyérmére vagy megfelelő súlyú aranytömbre átváltani (és fordítva). A nemzeti pénzegységek az arany meghatározott súlyával voltak egyenlőek. Az arany- és a pénzhelyettesítők közötti szabad átváltási lehetőség. valamint korlátlan nemzetközi forgalmuk biztosította, hogy a nemzeti valutaárfolyamok stabilak voltak. Hiszen ha a valutaárfolyam elérte azt a határt, amelyen túl már érdemesebb volt a jegybanktól aranyat vásárolni és aranyszállítással kiegyenlíteni a fennálló tartozást, akkor az adósok (felső aranypont), ill. a hitelezők (alsó aranypont) mindig az arannyal történő fizetési formát választották. Így a valutaárfolyamok csak a két aranypont között ingadoztak. Mindamellett e rendszer igazi aranykora – a múlt század utolsó negyedétől az I. világháborúig – alapvetően annak tulajdonítható, hogy nem volt kitéve tartós feszültségnek. A világ akkori kereskedelmének felét lebonyolító 4 ország – az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Németország – az említett periódus jó részében a gazdasági ciklus hasonló fázisában volt, nem alakultak ki nagy egyensúlyzavarok.
Az I. világháború után az arany gyakorlatilag teljesen visszaszorult a belső forgalomban (legtovább az Egyesült Államokban maradt meg, ahol 1933-ig voltak aranyérmék a pénzforgalomban). A végső lökést a nagy világgazdasági válság adta. A belső, önálló értékkel rendelkező pénzek rendszerét a belgazdaságokban felváltotta a hitelpénzforgalom. Az aranytartalékok kiapadása, az országonként eltérő árszínvonalak kialakulása, a fizetési mérlegek kiegyensúlyozatlansága változtatásokat tett szükségessé a nemzetközi gyakorlatban. A két világháború közötti időszakban különböző pénzrendszerek alakultak ki aszerint, hogy az 1929–33-as válság után milyen volt az egyes országok fizetésimérleg-pozíciója. Az aktív fizetési mérleggel rendelkező Egyesült Államokban az ún. rugalmas aranystandard-rendszert vezették be. 1934. jan. 1-jén unciánként 35 USD-ben rögzítették az arany árát, de a kincstár ezt – belátása szerint – megváltoztathatta.
Az új nemzetközi valutáris együttműködés kimunkálása már a II. világháború folyamán elkezdődött. 1944. júl. 1–22. között az amerikai Bretton Woodsban, az Egyesült Nemzetek Valutáris és Pénzügyi Konferenciáján az Egyesült Államok gazdasági dominanciáját tükröző tervezetet fogadtak el. A záróokmány egyik melléklete volt a Nemzetközi Valuta Alap (IMF-International Monetary Fund) egyezménye.
Ennek értelmében 8,8 Mrd USD értékű alapot hoznak létre, amelyben a kvóták 31%-a az Egyesült Államokra, 15%-a Nagy-Britanniára jutott. A tagországoknak aranyban kell befizetniük kvótájuk 25%-át (vagy arany- és dollártartalékaik 10%-át, ha ez kevesebb, mint a 25%). A tagországok kötelesek monetáris tartalékaikról és más adatokról az Alapot tájékoztatni. A valuták paritását aranyban vagy USD-ben kell megállapítani, figyelembe véve a dollár 1944. júl. 1-jén érvényben levő aranytartalmát. Paritásváltoztatásra a tagországok csak akkor tehetnek javaslatot, ha alapvető pénzügyi egyensúlyhiányt akarnak megszüntetni. Meghatározták az Alap eszközei igénybevételének rendszerét és szabályait. A tagországok nem alkalmazhatnak diszkriminációs valutáris intézkedéseket s nem tarthatnak fenn többes árfolyamrendszert; ötéves átmeneti időszak alatt kötelesek eleget tenni a szerződésben foglaltaknak.
Az aranystandard-rendszer gyakorlata és a Bretton Woodsban elfogadott aranydeviza-rendszer elméleti alapjai között nagy a hasonlóság. Érdekes, hogy az arany árát változatlanul hagyták (35 USD-n), holott az nyilvánvalóan elvesztette realitását 1934 óta. De az Egyesült Államok aranykészlete az 1938. évi 14 Mrd USD-ről 1944-re 20,6 Mrd USD-re emelkedett (ami a tőkés világ aranykészletének 60%-át jelentette). A magyarázat kézenfekvő: a háborús károk az európai gazdaságokat sújtották, miközben az amerikai termelés óriási mértékben felfutott. Mivel pedig Európában dollárhiány volt, az Egyesült Államokkal szembeni tartozásokat – tartalékaik feláldozásával is – aranyban egyenlítették ki. Az Egyesült Államok érdeke az volt, hogy az aranyár minél alacsonyabb szinten tartásával biztosítsa az európai aranykészletek legolcsóbb „felvásárlását”.
A Bretton Woods-i valutarendszer 1971 és 1973 között véglegesen felbomlott. Ennek folyamata már 1958-ban elkezdődött. Az Egyesült Államok fizetésimérleg-deficitje ugyanis addigra már meghaladta a tőkés világ dollárigényét, ennélfogva az Egyesült Államok kénytelen volt tartozásainak nagyobb részét aranyban rendezni. A válság elmélyülésének első kézzelfogható jele a kettős aranyár bevezetése volt 1968-ban. (Az arany hivatalos ára továbbra is 35 USD maradt unciánként, szabadpiaci ára azonban a kereslet-kínálat szerint mozgott.) Egy évvel később az IMF döntést hozott az SDR, azaz a különleges lehívási jogok elnevezésű hitelpénz és tartalékeszköz létrehozataláról. (Az SDR aranytartalma a dolláréval lett azonos, vásárlása főképp USD ellenében történt; bevezetésekor csak annyi kibocsátására került sor, amennyi az IMF aranytartalékainak megfelelt.) Az SDR árfolyamának kiszámítása 1974 óta független az USD-től, ma is ún. valutakosár-számítással történik. (E kosárban 5 valuta szerepel: az amerikai dollár, a nyugatnémet márka, a francia frank, a japán jen és az angol font sterling – USD, DEM, FRF, JPY, GBP.)
A nyílt válság 1971-ben tört ki, amikor sok európai bank beszüntette a dollárvásárlásokat. A legerősebb valutával rendelkező tőkés országok központi bankjai ún. lebegő árfolyamokat vezettek be, ami annyit jelentett, hogy a hivatalos árfolyamokat a pénzpiacon aktuálisan kialakuló árfolyammal tették egyenlővé. Az Egyesült Államok 1971 augusztusában felfüggesztette a dollár aranyra való beváltását.
