Óriási kifejező erejű hiperformák
Óriási kifejező erejű hiperformák
A számítástechnikai illúziók közegét jellemző általános formagazdagság óriási kifejező erővel párosult. Az eddigi példák ennek előfutárai. Az igazi kifejező erő viszont a még általánosabb formákkal jellemezhető környezetekben fog érvényesülni. Ezek a hiperformák sem a fantázia birodalmába tartoznak, hanem már működő rendszerek, amelyekre hivatkozni lehet.
Vegyük pl. a Macintoshra kidolgozott HyperCard szoftvert (megjelent 1987 őszén). A méretében is igen nagy, tömör kódolása ellenére 3 Mbájtos rendszer szinte korlátlan formagazdagsággal bír. Navigációs rendszerének alapját képileg megjelenített kártyák csomagja alkotja. Ebben közlekedhet a felhasználó. Egyetlen kártya kb. 20 gépelt oldalnyi információt, szöveget, grafikát, sőt digitalizált hangot képes befogadni. A kártyacsomag terjedelme viszont csak a szabad tárkapacitástól függ, és korlátlan számú kártyacsomagot használhatunk.
Mindegyik kártyacsomag a HyperCard világának formailag sajátos része. A rendszerrel készen szállított csomagok között találunk irányítószámlistát, címjegyzéket, határidőnaplót, telefonkönyvet, irodai adatkatalógust, idézetlistát, grafikát és még egy számtáblázat-kezelőt is. Még a legegyszerűbb „világrészek” is rendelkeznek bizonyos intelligenciával. A címjegyzék csomag pl. nemcsak arra képes, hogy mutassa a neveket, címeket és telefonszámokat, hanem a megadott szám tárcsázását is elvégzi.
A közeg intelligenciáját a kártyákhoz rendelt ún. nyomógombok biztosítják. Elvben bármilyen funkcióra képesek vagy képessé tehetők ezek az eszközök. Gombok kapcsolják össze pl. az éppen látható kártyát a csomag más kártyáival, más csomagok kártyáival vagy akár komplett csomagokkal. A hasonló formák alkotta „világrészek” mellett a formailag rendkívül különböző „világok” között is hatékonyan lehet navigálni segítségükkel. A hiperformaként való használhatóság központi eszközei tehát az ilyen nyomógombok. Más nyomógombok adatrendezési és számítási képességekkel ruházzák fel a HyperCard világát.
A nyomógombok működését a HyperTalknak nevezett, a beszélt angolhoz igen közel álló nyelven megfogalmazott leírások szabják meg. A HyperCardban lévő valamennyi HyperTalk-leírás szabadon megtekinthető és módosítható, így a rendszer által megvalósított működések világa tetszőlegesen alakítható. Ilyen leírások szabályozzák egyébként a kártyák szövegmezőkkel, grafikákkal és „háttérképpel” kapcsolatos tulajdonságait is.
Nehogy bárki azt higgye, hogy valamiféle újkori programozásról van szó. Sokkal hathatósabb fegyver a felhasználó kezében a meglévő funkcionális elemek szabad kölcsönvétele, amikor egy új formarendszerre van szüksége. Korábbi kártyák teljes vagy részformáiból és a rendszer meglévő nyomógombfunkcióiból így szinte pillanatok alatt lehet új formavilágot alkotni. A HyperTalk-leírásokat legfeljebb módosítani kell ahhoz, hogy az új világ minden vonatkozásában megfeleljen igényeinknek. Ezért hiperforma a HyperCard, amelynek a kártya és a csomag csak metaforisztikus alapformái, a HyperTalk pedig csak leíró alapnyelve. Minél gazdagabbá tettük HyperCard-rendszerünket, annál kevésbé kell visszanyúlnunk ezekhez az alapokhoz, amikor újabb formákkal akarjuk bővíteni a rendszert.
A HyperCard ugyanakkor csak az első sikeres kísérletek egyike a hiperformaként jellemezhető, dinamikus információs közeg megalkotása felé vezető úton. A kártya és csomag metafora nem a legmegfelelőbb alap egy valóban szabadon használható rendszer kialakításához. A közeli jövő igazi információs közegének a dinamikus szövegen kell alapulnia. A felhasználói szinten elképzelhető összes formák igazi forrása ugyanis nem más, mint az önálló működés dinamizmusával bíró szöveg. Szélső példaként gondoljunk a számítógéppel segített mérnöki tervezés (CAD) során megjelenített képi modellekre. Ezek lapja sem más, mint egy speciális szöveg, melyet a „megjeleníthetőség”, „manipulálhatóság” és „alakíthatóság” dinamikus tulajdonságai is jellemeznek. Amit látunk és kezelünk, a grafikai modell, a dinamikus szöveg egyik megjelenési formája. (Vegyük észre, hogy magukat a tulajdonságokat is szövegek rögzítik! Hagyományos értelemben programoknak neveznénk a működésbeli tulajdonságok ezen leírásait.)
A dinamikus szövegnek a hiperszöveg tulajdonságaival is rendelkeznie kell ahhoz, hogy igazi alapja legyen a dinamikus információs közegnek, mint hiperformának. Egy hiperszöveg abban különbözik a szokásos szövegtől, hogy kapcsolatai és kiterjedése minden térben, minden időben korlátlanok. Olyan szövegről van szó, amely a teljes és mindenkori nyitottság alaptulajdonságával bír, minden rész minden más résszel, mindig és mindenkor kapcsolatban van. A hiperszövegben való közlekedés is teljesen kötetlen. A hagyományos szövegek szigorú szekvencialitásával és önmagukon belüli zártságával szemben itt minden, mindenkor és mindig, a lehető legtermészetesebb módon összefügg.
A HyperCard is tekinthető ilyen hiperszövegnek, természetesen csak az egyetlen felhasználó rendszerében. A HyperCardban ugyanis tetszőlegesen lehet ide-oda „ugrálni” (a beépített gombok segítségével) az egyes információs részek között, tehát a szövegek összefüggő egészet alkotnak, és használatuk teljesen kötetlen. Komoly hátránya viszont, hogy a kapcsolatok csak egyirányúak. Minden olyan részt meg lehet találni, ahova egy adott rész elvezet, miközben arra nincs lehetőség, hogy azokhoz a részekhez jussunk el, amelyek ehhez a részhez vezetnek.
A kétirányú kapcsolatokkal rendelkező, valamint térben és időben korlátlan hiperszövegrendszer megalkotása egyáltalán nem triviális feladat. A feladat nagysága csak ahhoz hasonlítható, amit egy teljesen új matematikai vagy fizikai leíró rendszer megalkotása jelent. Ennek ellenére nem a távoli vagy a közeli jövő realitása egy ilyen rendszer, hanem a máé.
Az amerikai Ted Nelson nem kevesebb, mint 26 évet fordított arra, hogy egyetemista korában született álma, az egész világra kiterjedő hiperszövegrendszer megvalósuljon. 1987-ben helyezték üzembe a Xanadunak nevezett rendszer első prototípusát, egy Sun típusú munkaállomáson. A végső cél azonban nem más, mint a felhasználók milliárdjainak Xanadu hálózatban való összekapcsolása. A valamikor 2000 utáni időpontra kialakuló hálózat „az egész Földre és a Földet övező kozmikus térre kiterjed majd, és tartalmazni fog minden írott dolgot” – nyilatkozta Nelson.
A Xanadu enfilade-oknak nevezett adatstruktúrákban tárolja a szövegeket. Ez a strukturális kialakítás a hasonló dolgok sorát úgy „fűzi fel”, hogy minden összetevőből minden más összetevőbe nyíljon „átjárás”. (Innen származik az enfilade megnevezés, az egymásba nyíló szobák rendszerének analógiájára.) Az enfilade-ok összekapcsolásáról is maga a befogadó struktúra gondoskodik, egyszerre valamennyi összeköttetést nyomon követve.
Erre a strukturális alapra épül a teljes Xanadu-rendszer. A hosszú évek kitartó munkájával végre működővé tett program, „valóban képes a hiperszöveg és a hiperközeg bármelyik válfajának támogatására, bármilyen kapcsolatok legyenek jellemzőek az adott változatban, és bárhol legyen az a Földet átfogó hálózatban” – jelentette be Nelson 1987 végén. „A Xanadu úgy lett kialakítva, hogy az ön által igényelt lapot a különböző helyeken tárolt részekből összeállítja, legyenek azok a helyek Ohio államban, Paraguayban vagy a Föld körül keringő információs bázisokban.”
„A dolgok igazi, szervezett rendjére épül fel itt minden. Ez teszi lehetővé, hogy személyes használatú inormációs rendszereit bárki szabadon létrehozza. A legkisebb zavar vagy összevisszaság sem fordul elő, és a lehető leggyorsabban nyilván van tartva mindenkinek a hozzájárulása. Semmit sem tárol egynél többször a rendszer, ugyanakkor a rendszerben már meglévő dolgok új dokumentumok szabad forrását jelentik. Így bármelyik rész eredete könnyen megvizsgálható” – fejezte be a korszakos jelentőségű esemény alkalmából tett bejelentését az alkotó.
