A társadalombiztosítás kialakulása
A társadalombiztosítás kialakulása
A társadalmi biztonság a modern kori történelem megkérdőjelezhetetlen értéke. A társadalombiztosítási rendszerek a szerveződésükben alapvető szerepet játszó elvek alapján 2 nagy csoportra oszthatók: 1. a biztosítási elven nyugvó – vagy bismarcki típusú – társadalombiztosítás; 2. a Beveridge-féle „univerzális” közelítést tükröző skandináv–angolszász – vagy szolidarisztikus modell.
Mindkét megoldás ténylegesen létező társadalmi kérdésekre adott érvényes választ, középpontjukban azonban eltérő értékek álltak. A bismarcki rendszer a társadalomba, a munkamegosztásba már beilleszkedett embert próbálta védeni a státusát veszélyeztető kockázatokkal szemben. Alapeszménye a polgári jog magánbiztosításának logikája. A kockázat terheit a kockázatközösségbe tartozónak kell viselni; a kapott juttatás, kártérítés nagyságát pedig a teherviselés mértéke határozza meg.
Nincs jelentős különbség a magánbiztosítási szerződés és a porosz társadalombiztosítási jogok és kötelezettségek közötti egyensúlyában. Mindkettőt az ekvivalencia elve jellemezte. Ez azt jelenti, hogy a befektetések megfelelnek a kifizetéseknek; mindenki azt kapja vissza, amit a biztosítás segítségével összegyűjtött.
A biztosítási elven nyugvó modell jellemzője még, hogy a biztosítás csak meghatározott körre terjed ki: ez eleinte a társadalom leginkább veszélyeztetett nagyipari munkássága volt. A finanszírozás forrása a munkások és munkáltatók között megosztott bérarányos járulék. A lebonyolító szervezet olyan önkormányzati irányítás alá került, amelynek tagjait a munkavállalók és munkáltatók képviselői alkották.
A társadalombiztosítás másik modelljét eltérő értéktartalom jellemzi. Alapgondolata az a társadalmi konszenzus, mely a szolidaritás jegyében mindenki számára biztosítani kívánta a megélhetéshez szükséges minimális javakat. Olyan gondoskodásról van tehát szó, amelynek birtokában lehetségessé válik a társadalmi beilleszkedés.
Először a rászoruló szegényekre terjedt ki, később minden állampolgárra kiterjedt, vagyis állampolgári jogon garantálta az ellátáshoz való hozzájutást. A működéséhez szükséges pénzügyi fedezetet közadók teremtették elő. A progresszív adó jövedelemarányosan oszlik meg a társadalom tagjai között, az elosztás módja pedig – a rendszer keretei között – szociális célú újraelosztást valósított meg.
