A jövő század arcai
A jövő század arcai
Felelőtlen és felelős feladat erről szólni. Felelőtlen, hiszen a történelem – s benne a tudomány – sohasem haladt lineárisan, vagyis abból jósolhatóan, ami korábban látható volt; a meglepetés a folyamat egyik lényege. Felelős, mert a ma gyermekei cselekvő emberek lesznek a jövő század közepén is, így felkészültségüket erre kell irányítani, és mert amit ma visszafordíthatatlanná teszünk a környezetünkben, az átok a jövő század számára.
Két feladat áll így előttünk. Az egyik a felkészítés arra a jövő századra, amelyről nagyon keveset tudhatunk. A másik azon problémák tudatosítása, amelyeket ma fenyegetőnek látunk az emberiség jövője számára. A kettőt összekapcsolja egy szemlélet, amely mindezeket lehetséges forgatókönyvekként kezeli, méghozzá olyanokként, melyeket folytonosan újra lehet és újra kell írni az új fejlemények tanulságai alapján.
Ez az üzenet lényege, a többi már az aktuális forgatókönyv. Gyorsan felsoroljuk azt a mai listát, amelyet mindennap készen kaphatunk tudományos folyóiratokból, ismeretterjesztő lapokból, mindenfajta színezetű politikai nyilatkozatokból, az emberek olyan szorongásaiból, amelyek akkor törnek elő, ha kinéznek pillanatnyi, közvetlen gyötrelmeik köréből: a környezet tönkremenése, a túlnépesedés, az energiahordozó nyersanyagok kimerülése, új élettani veszedelmek (most éppen az AIDS), a társadalmakon belüli és társadalmak közötti anyagi-szellemi szakadékok mélyülése és az ennek nyomán elhatalmasodó erőszak, népirtás, emberfaj-öngyilkosság. Nem adhatunk ehhez hozzá, és nem is vehetünk el belőle, hiszen sem a fenyegetettség hisztériája, sem a beletörődő megnyugvás nem segít; ezek a mai tudás tükrében objektív, növekedést mutató veszedelmek, a ma és a jövő század első felének próbája, hogy az emberiség képes lesz-e megoldást – vagy legalábbis elviselhető féken tartást – találni. A technika eddig talán a környezeti ártalmak csökkentésében tudta a legtöbbet elérni, főleg ott, ahol a technikai civilizáció erejével előbb gazdaggá is lettek.
Feladatunk: e kérdésekben évről évre újraírni a forgatókönyveket, a rosszabb változatra állandóan ráirányítani a figyelmet, s nem megfeledkezni arról, hogy a világ változásával, a régi veszedelmek elmúlásával újak is keletkeznek. A lista és vele együtt e forgatókönyvek egy értelmes emberiség kezében munkatervvé is válhatnak, mely érdekes visszaemlékezés és tanulságos elemzés lesz (lehet) a jövő század derekának most születő, született olvasói számára – reméljük: ők bőven lesznek, de nem túl bőven.
Hangsúlyozzuk: nem csalóka jövőképeket rajzolunk, hanem a ma látható teendőket a jövő érdekében. Mégis – a szerző szakmáját nem tagadva – érdemes szólni egy nagy változást jósoló folyamatról. Ehhez a bátorságot az adja, hogy a változás technikai feltételei – gyors kibontakozásban – többségükben már jelen vannak. A számítástechnika–informatika–elektronika forradalmi átalakító hatásáról van szó. Már a századvégre előrevetítve is érvényes, hogy ez a forradalom – bár még csak most kezdődik – átalakítja az összes emberi tevékenységet, legyőzve minden távolságot, egyetlen óriási együttműködő faluvá szervezi az emberiséget, s megszabadítja azt a ma nehéznek, unalmasnak, fárasztónak tekintett munkafajtáktól – és az óriási méretű együttműködést párosítja az autonómia rendkívüli lehetőségeivel. A legbonyolultabb szellemi és érzelmi feladatok kivételével – ezekhez sorolva az embereknek a mások emberi valója szolgálatában végzett hivatás-munkáját – nehéz elképzelni olyan tevékenységet, amelyet többé-kevésbé ne bízhatnánk automatizálható eszközeinkre. Ez a folyamat ma még csak a kezdetén tart: a robotok, az önműködő gyártóeszközök, a számítógépes hálózatokkal működő szállító, szolgáltató rendszerek világa. Az alapok már itt vannak. A 64 bites mikroprocesszor, amely a legnagyobb sorozatgyártású mai számítógépek teljesítményét tudja, a könyvtárnyi tudásanyagot egyetlen parányi lemezen tartalmazó optikai tárak, a több ezer televíziós műsort továbbítani képes átviteli rendszerek „csak” a tömeges és változatosságukban terjedő alkalmazásokra várnak – az alkotó emberiség következő, gigászi méretű, de megoldásra kész feladat-áradatára.
Három, egymással összefüggő következménnyel is számolhatunk. Az első – és a többit gerjesztő – az emberi munkamegosztás újabb óriási átrendeződése. A 19. sz. során (átnyúlva a mi századunkra) a mezőgazdasággal foglalkozó lakossági többség alig néhány százalékra olvadt, a munka átáramlott az iparba. A 20. sz.-ban és ezt folytatva, még a jövő század elején ugyanez lezajlik az iparban is; ezúttal azonban az áramlás a szolgáltatások felé tart. A most következő átalakulás a szolgáltatások mai, jellegzetes strukturálódását is érinteni fogja: az emberi feladat az előbb említett alkotó, humán szolgáltatás felé tolódik el. Ebből két további, párhuzamos jelenség következhet. Hatalmas tömegek válhatnak feladat nélkülivé, részben mert mai feladataik kifogynak, részben mert ami marad, arra nem lesznek igazán alkalmasak. Vagy alkalmassá tehetők lesznek és sikerül kialakítani ennek módszereit, vagy az új társadalom e ponton fog kettészakadni, ezúttal a valóságban fogalmazva újra azt a jelenséget, amelyet Arisztotelésztől Huxley-ig oly sokan megírtak már a maguk látott vagy elképzelt valóságából kiindulva. A másik várható jelenség biztatóbb, mert remélhetően éppen ezt a folyamatot ellensúlyozza. Említettük az autonómia kiteljesedésének lehetőségét. Ez igen széles értelemben valósulhat meg. A tömegtermelés és tömegszolgáltatás uniformizáló kényszere feloldhatóvá válik, a világméretű kooperáció és a programozott automatizálás felszabadíthatja az embert az adottságok korlátainak kényszerei alól. Az ember mindennapi tevékenysége szükségleteinek kielégítése önmegvalósító alkotássá válhat. A közel végtelen választékú elemekből és eszközökkel magunk tervezhetjük mindennapi élelmünket, ruhánkat, lakókörnyezetünket, sőt munkaterünket, munkaeszközeinket is – aktív (teremtő) szórakozásunkat. Van – és főleg lesz – lehetőség arra, hogy egy egészen más szinten és egy egészen más szabadsággal újraéledjen az az autonóm ember, aki maga látta el magát, maga építette házát, faragta munkaeszközeit. A primitív autonómia a szükség magányából fakadt, ez az autonómia viszont az együttműködés szabadságából. Így alakulhatnak mássá az emberi közösségek is, így térhet vissza egy más szinten eredeti hivatásához az önkifejező és társakhoz szóló művészet. Az utópia ismerős, sokak között már Anatole France is írt róla a Fehér kövön-ben. A lehetőség, úgy tűnik, adódóban van, a szükséglet – éppen a munkaátrendeződés nyomán – érik.
Itt kell visszatérnünk a jövőért elhangzó üzenetre, a felkészítésre. A jövő század félelmetes vagy biztató forgatókönyve – az emberiség sok évezredes fejlődésének eredményeképpen – sokkal inkább van az ember kezében, mint valaha. A nyitott – vagyis a be nem látható, de mégiscsak befolyásolható – jövő döntő módon ettől a felkészítéstől függ. Irányát, az eddig elmondottak alapján, elég jól körülírhatjuk. Az embernek természetesen továbbra is meg kell tanulnia kezelni munkaeszközeit. Ezek azonban igen gyorsan változnak, még a számítógép-programozásban is egészen másfajta gondolkodásmódra van szükség ma, mint akár 5-10 évvel ezelőtt. A változó eszközök már önmagukban is változásra kész embereket igényelnek, olyanokat akik nem egy munkatípus automatizmusát rögzítik maguknak, hanem széles, továbbépíthető alapokat, az egész életen át történő tanulás, váltás készségét és belső kényszerét, valamint egy fegyelmezett, igényes, minőséget létrehozó munkastílust. Fel kell tudni emelni az emberek képességét és szükségletét a magasabb színvonalú munkafajták iránt; az írni-olvasni tudással jelképezett múlt századi követelmény a szövegértés és szövegalkotás jelképrendszerének az irányába emelkedik – szövegnek tekintve mindenfajta dolgok, fogalmak, viszonyok összefüggéseit. Az információs forradalom az információ létrehozóinak, befogadóinak felkészítési, pedagógiai forradalmát teszi elengedhetetlenné. Nem győzzük hangsúlyozni, hogy az információs forradalom társadalmi vetülete egy kooperációs forradalom. Ez az egyéni, a nyelvi-társadalmi-kulturális megértésnek, sőt veleérzésnek, empátiának a sokszorosan javított készségét igényli.
Csak látszólagos ellentmondás ezért az új és régi kultúra új kapcsolatainak szükséglete. Századunk naiv racionalizmusainak kudarcai és zavaros mítoszainak szörnyű tapasztalatai után tudhatjuk, hogy végtelenül hosszú állati és emberi múltunk kitörölhetetlen munkájának a szülöttei vagyunk, s minden megszakítási törekvés visszájára fordul. Ezért kell az újra felkészülve birtokba venni a magunk és mások múltját, kultúráját – csak ebből építve tudunk továbblépni –, ezért kell ellentmondanunk azoknak, akik a jövő századra tekintve az eddigi tapasztalatokat szellemi ócskapiacnak nézik.
Minden új korszak új értékeket alakít ki, vagy legalábbis átrendezi az értékek régi rendjét. A kölcsönhatás ebben igen erős, a változás módosítja az értékeket, az értékek mozdítják előre és szilárdítják meg a változásokat. A felsorolt emberi létkérdések és létviszony-módosulások máris megingatták azokat az értékrendeket, melyeken a 19. sz. és részben a mi századunk első fele nyugodott. Ezek romjai itt vannak, ezek között – is – élünk. Van köztük értékes építőanyag a jövő számára, mint például a fegyelmezett, minőségi munka értéke; és van sok eltakarítandó, főleg az ellenséges indulatú öntudatok.
Utópiánkból talán kirajzolódik egy lehetséges és kívánatos jövőbeli értékrend. Egy ilyen értékrend persze nemcsak magától születik – az emberi szellem szép feladata a lehetőséget és szükségletet megérezni és azzal harmóniában az értékeket építeni. Ezt tették kezdettől fogva az emberiség nagy szellemi áramlatai.
Ennyi mindennel a tarsolyunkban (és ennyi teherrel a hátunkon) igazán elindulhatunk a jövő század felé. Az úgyis jön – jobb tehát indulni.
Vámos Tibor
