A párizsi békekonferencia, 1946
A párizsi békekonferencia, 1946
Az 1930-as években Japán, Olaszország és Németország agresszív fellépése folytán számos területen megrendült az I. világháborút követő rendezésekkel kialakított status quo. A foganatosított változtatások sok helyütt túlmutattak a békeszerződések revízióján. Japán 1931-ben elfoglalta Mandzsúriát, majd 1937-ben háborút indított Kína ellen, s az ország egész tengerparti sávját megszállta. Olaszország 1935-ben megtámadta és elfoglalta Etiópiát, és az olasz király Etiópia császárává nyilvánította magát. Németország 1935-ben újra bevezette az általános hadkötelezettséget. 1936-ban megszállta a rajnai demilitarizált övezetet, 1938-ban magához csatolta Ausztriát, s négyhatalmi döntőbíróság határozata révén megszerezte Csehszlovákiától a Szudéta-vidéket. De ez csak a kezdet volt. Németország 1939. márc. 15-én megszállta s német protektorátus alá vette Cseh- és Morvaországot. A felbomló Csehszlovákiából még márc. 13-án német védnökség alatt létrejött az önálló Szlovákia, Kárpátalja pedig Magyarországhoz került. 1939. márc. 22-én Németország ultimátumban követelte Litvániától a Memel-vidék visszaadását, s a litván kormány kénytelen volt a kérést teljesíteni. 1939. márc. 28-án végleg győzedelmeskedett a spanyolországi fasiszta lázadás, és Franco tábornok csapatai bevonultak Madridba. 1939. ápr. 7-én olasz csapatok szálltak partra Albániában, s a meghódított országot perszonálunió formában Itáliához csatolták.
Prága német megszállása a Németországgal szembeni angol–francia megbékítő politika látványos kudarca volt. Kiderült, hogy hibás az a feltételezés, hogy a német ambíciók az etnikai keretek között kielégülhetnek, bebizonyosodott, hogy a hitleri Németország az európai hegemónia megszerzésére törekszik. Miután nyilvánvaló volt, hogy Németország következő áldozata Lengyelország lehet, Chamberlain brit miniszterelnök 1939. márc. 29-én az alsóházban bejelentette, hogy Nagy-Britannia garanciát vállal Lengyelország függetlenségéért, és szükség esetén minden eszközzel segítségére siet. Lengyelország megvédése azonban csak szovjet katonai közreműködéssel volt elképzelhető, ezért az angol és a francia kormány szövetségi ajánlatot tett a Szovjetuniónak. Németország a kétfrontos háború elkerülése céljából szintén közeledett Moszkvához, így a Szovjetunió kulcsszerepbe került. A szovjet kormány, részint mert korábban kedvezőtlen tapasztalatokat szerzett a nyugati hatalmakkal való együttműködésből, részint mert a Németországgal való megegyezés közvetlen területi előnyöket ígért, végül a német ajánlat elfogadása mellett döntött. Az 1939. aug. 23-án Moszkvában aláírt egyezmény értelmében mindkét fél semlegességre kötelezte magát szerződőtársa háborúja esetén. A szerződéshez csatolt titkos függelék Lengyelország nyugati részét és Litvániát Németország, Lengyelország keleti részét, valamint Finnországot, Észtországot, Lettországot és Besszarábiát szovjet érdekkörbe utalta. A szerződés semlegességre vonatkozó részét nyilvánosságra hozták. Mintegy válaszul a szovjet–német szerződésre Anglia 1939. aug. 25-én kölcsönös segélynyújtási egyezményt kötött Lengyelországgal.
Németország 1939. szept. 1-jén megtámadta Lengyelországot. Anglia és Franciaország 1939. szept. 3-án hadat üzent Németországnak. A hadüzeneteket a nyugati fronton azonban semmiféle harci cselekmény nem követte, így gyorsan érvényesült a német hadsereg számbeli és technikai fölénye, és a német páncélos egységek már szept. 8-ra Varsó alá érkeztek. A szovjet kormány azon a címen, hogy a lengyel állam megszűnt létezni és a lengyel kormány nem ad életjelt magáról, szept. 17-én parancsot adott a Curzon-vonalig terjedő terület megszállására. A német és a szovjet csapatok szept. 25-én Breszt-Litovszk térségében találkoztak. A legyőzött és megszállt Lengyelország sorsát az 1939. szept. 28-án aláírt szovjet–német barátsági és határmegállapító szerződés szabályozta. A szerződésben meghúzták azt a vonalat, amely a szovjet, ill. a német érdekeket elválasztja, s kimondták, hogy a szükséges állami újjárendezés a vonaltól keletre a szovjet, a vonaltól nyugatra a német kormány hatáskörébe tartozik. A keletre eső részek, vagyis Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia a Szovjetunióhoz kerültek, a nyugatra eső részek részint Németország részei lettek, részint a Németországtól függő Lengyel Főkormányzóság nevet vették fel. Litvánia megfelelő területi kompenzáció fejében szovjet érdekkörbe került.
Anglia és Franciaország visszautasította Hitler 1939. okt. 6-i, a Reichstagban tett békeajánlatát, de fegyveres cselekményekre nyugaton továbbra sem került sor, és a „furcsa háború” folytatódott. Keleten a Szovjetunió 1939. szept.–okt. folyamán kölcsönös segélynyújtási egyezményt kötött a balti államokkal, s katonai támaszpontokat létesített Észtország, Lettország és Litvánia területén. Hasonló igénnyel és területi követeléssel lépett fel Finnországgal szemben, amit azonban a finn kormány nem teljesített. A Szovjetunió erre 1939. nov. 30-án megtámadta Finnországot, nem létezőnek nyilvánította a finn kormányt, és az annexió burkolt szándékával finn népi demokratikus kormányt hozott létre. A finn hadsereg azonban a finn kormány parancsára hónapokon keresztül sikeresen ellenállt, s noha végül érvényesült a szovjet hadsereg számbeli fölénye, a szovjet kormány kénytelen volt elállni annexiós terveitől. Az 1939. márc. 12-én aláírt moszkvai béke értelmében Finnország jelentős területet veszített, de megőrizte állami önállóságát.
A nyugati „furcsa háború” 1940 tavaszán változott át valódi háborúvá. A német hadsereg 1940. ápr. 9-én megszállta Dániát, majd az angol flottával és a norvég hadsereggel vívott rövid küzdelem után Norvégiát. Hitler máj. 28-án Eupen és Malmédy környékét Németországhoz csatolta. 1940. máj. 10-én támadás indult Belgium, Hollandia, Luxemburg és Franciaország ellen, amelybe Németország oldalán jún. 10-én Olaszország is bekapcsolódott. A hadjárat váratlanul gyors német győzelemmel végződött. A holland kormány máj. 15-én Londonba menekült, Belgium máj. 25-én kapitulált, Franciaország pedig jún. 17-én fegyverszünetet kért. A német–francia fegyverszüneti szerződés aláírására 1940. jún. 22-én került sor Compiègne-ben, ugyanott ahol az I. világháború utáni fegyverszünetet megkötötték. Franciaország ahhoz képest, hogy milyen katasztrofális vereséget szenvedett, és ahhoz képest, hogy hogyan járt el Hitler Lengyelországgal, viszonylag enyhe feltételeket kapott. A német mérsékletnek a jelentős francia hadiflotta és gyarmatbirodalom volt a magyarázata, amely túlzott német követelések esetén a háborút továbbfolytató Anglia tartalékává válhatott. A fegyverszüneti szerződés értelmében Franciaország 2/3 része német és olasz megszállás alá került, de a délnyugati részen Pétain marsall irányítása alatt fennmaradhatott a francia államiság.
Németország hatalmi súlyának megnövekedése után a szovjet kormány elérkezettnek látta az időt, hogy beváltsa az 1939. aug. 23-i szerződésben számára kiállított váltót. 1940. jún. 17-ért a német kormány egyetértésével szovjet csapatok szállták meg Észtországot, Lettországot és Litvániát. A szovjet csapatok jelenlétében választott új parlamentek országaik felvételét kérték a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségébe, amit a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa teljesített. Jún. 26-án a szovjet kormány ultimátumban szólította fel Romániát Besszarábia és Észak-Bukovina átengedésére, amit a román kormány német tanácsra teljesített. A Szovjetunió Finnországgal szemben is területi követeléseket támasztott, a finn kormány azonban nem mutatkozott hajlandónak az engedményre. A keleten végbement változásokhoz tartozott még, hogy az 1940. aug. 30-án, Németország és Olaszország részvételével meghozott második bécsi döntés Magyarországnak ítélte Észak-Erdélyt, és az 1940. szept. 7-i craiovai megállapodás értelmében Románia átengedte Bulgáriának Dél-Dobrudzsát.
Hitler egész stratégiáját arra a feltevésre építette, hogy Anglia szárazföldi szövetséges nélkül feladja a küzdelmet és kiegyezik Németországgal. E meggyőződésben 1940. júl. 17-én békefelhívást intézett Angliához, a Churchill vezette brit kormány azonban júl. 22-én a felhívást elutasította. A döntésben a brit állhatatosság mellett az is szerepet játszott, hogy Anglia ekkor már maga mögött tudta az Egyesült Államok morális és anyagi támogatását. A brit elutasítást követően Hitler parancsot adott az angliai partraszállás előkészítésére. A partraszállás a brit flottafölény miatt a német légifölényt feltételezte. Miután a légifölény kiharcolása nem sikerült, a partraszállást Hitler 1940. szept. 17-én határidő nélkül elhalasztotta. Hasonlóképp eredménytelennek bizonyultak a Spanyolország és a vichyi Franciaország háborúba történő bevonására irányuló próbálkozások, úgyszintén a brit tengeri erő megtörését célzó erőfeszítések. A katonai megoldás kudarca után Anglia diplomáciai elszigetelése látszott az egyetlen járható útnak. Az 1940. szept. 27-én Japán, Németország és Olaszország háromhatalmi szerződésében a felek katonai segítséget ígértek egymásnak arra az esetre, ha a háborúba még be nem lépett hatalom valamelyiküket megtámadná. A megállapodásnak az volt a tulajdonképpeni értelme, hogy az Egyesült Államokat visszatartsa Anglia megsegítésétől s ezáltal az utóbbit teljesen izolálja. A szerződés emellett érdekszféra-megállapodás is volt, amennyiben Európa vezetését Németország és Olaszország, a nagy-ázsiai térség új rendjének kialakítását Japán hatáskörébe utalta. A háromhatalmi egyezményhez a német befolyás alatt álló kis országok: Magyarország, Románia, Szlovákia, Bulgária, Jugoszlávia, majd Horvátország is csatlakoztak. Németország a háromhatalmi egyezményt a Szovjetunió bevonásával négyhatalmi egyezménnyé szándékozott szélesíteni. Molotov szovjet miniszterelnök 1940. nov. 12–13-án lezajlott berlini tárgyalásai során ettől az ajánlattól nem zárkózott el, és nov. 25-én a moszkvai német nagykövet előtt ki is fejtette a csatlakozás feltételeit. Egyebek mellett azt kívánta, hogy a megkötendő szerződésben a felek ismerjék el, hogy a szovjet területi aspirációk súlypontja a Perzsa-öböl irányába esik. Hitler azonban válasz nélkül hagyta a szovjet felajánlkozást, s 1940. dec. 18-án aláírta a Barbarossa-tervet, amely a Szovjetunió megtámadását helyezte kilátásba. A döntést részint az motiválta, hogy az élettér-tervet Németország eredetileg is a Szovjetunió rovására akarta megvalósítani, részint az, hogy Hitler az angol ellenállást az Egyesült Államokba és a Szovjetunióba vetett brit reményekkel hozta összefüggésbe. Az Egyesült Államok kikapcsolására nem volt meg a lehetősége, a Szovjetuniót viszont katonailag legyőzhetőnek tartotta. A Szovjetunió elleni sikeres hadjárat így, feltételezése szerint, Anglia kapitulációját is meghozhatta.
Olaszország 1940. szept. 13-án Líbiából kiindulva offenzívát indított a brit protektorátus alatt álló Egyiptom ellen, majd okt. 28-án, Németországgal való egyeztetés nélkül, megtámadta Görögországot. Mindkét hadjárat súlyos kudarccal végződött, és Olaszország védekezésbe szorult. 1941. márc. 25-én németellenes kormány került hatalomra Belgrádban, erre mintegy válaszul Németország ápr. 6-án megtámadta Jugoszláviát. A háborúba Bulgária és Magyarország is bekapcsolódott. Egyidejűleg német támadás indult Görögország ellen. A túlerő mindkét országban győzedelmeskedett: a jugoszláv hadsereg ápr. 17-én, a görög hadsereg ápr. 21-én letette e fegyvert. A győztesek felosztották maguk között Jugoszláviát, Dél-Stájerország Németországhoz, Dalmácia Olaszországhoz, a Bácska Magyarországhoz, Macedónia pedig Bulgáriához került. Horvátország 1941. ápr. 10-én proklamálta függetlenségét. A balkáni hadjárat késleltette a Szovjetunió elleni német felvonulást, és az offenzíva megindítására végül 1941. jún. 22-én került sor. Az agresszióhoz Románia, Finnország, Szlovákia, Magyarország és Olaszország is csatlakozott, s a hadjáratban önkéntes alakulatokkal Horvátország és Spanyolország is részt vett. Hitler és a német hadvezetés 6 hetes villámháborúval számolt, a kalkuláció azonban tévesnek bizonyult. Jóllehet a szovjet hadsereg súlyos veszteségeket szenvedett s egészen Moszkváig hátrált vissza, 1941. dec.-ben, a moszkvai csatában azonban végül megállította a németeket.
A szovjet fegyveres erők eredményes ellenállásához a szovjet kormány diplomáciai sikerei is hozzájárultak. A Szovjetunió 1941. ápr. 13-án semlegességi egyezményt írt alá Japánnal, s ezzel biztosította a kétfrontos háború elkerülését. 1941. júl. 12-én Moszkvában megállapodás jött létre a Szovjetunió és Anglia között a Németország elleni közös hadviselésről, amelyben az aláíró felek kölcsönösen támogatást ígértek egymásnak, s kötelezték magukat, hogy Németországgal nem kötnek különbékét. 1941. júl. 30-án a szovjet kormány újra felvette a diplomáciai kapcsolatot a londoni lengyel emigráns kormánnyal. 1941. aug. 25-én szovjet és brit egységek vonultak be Iránba, azzal a céllal, hogy a Szovjetunióba irányuló hadianyag-szállítás útvonalát biztosítsák. Szept. 9-én egyezmény jött létre Irán, ill. a Szovjetunió és Anglia között a megszállási övezetek felosztásáról. Az Egyesült Államok a Szovjetunióra is kiterjesztette az 1941 márc. 11-én elfogadott kölcsönbérleti törvény érvényességét. A mintegy 10 milliárd dollár értékű fegyver- és hadianyag-szállítás a későbbiekben jelentékenyen éreztette hatását, az első időszak eredményes szovjet védekezésében azonban nem játszott érdemleges szerepet.
Miközben a szovjet–német fronton hadosztályok százai ütköztek meg egymással, a Távol-Keleten is a robbanás küszöbére jutottak a fejlemények. Japán, kihasználva Franciaország összeomlását, 1940. szept.-ben katonai támaszpontokat létesített Indokínában, majd 1941. júl.-ban megszállta az országot. Az Egyesült Államok gazdasági embargóval válaszolt, s a japán kormánytól a Kínában folyó agresszió megszüntetését is követelte. A japán kormány nem volt hajlandó lemondani szerzeményeiről, és miután a Szovjetunióval kötött semlegességi egyezmény révén biztosította a hátát, elhatározta a háborút. A japán hadiflotta 1941. dec. 7-én támadást intézett az Egyesült Államok Pearl Harbour-i tengeri támaszpontja ellen, majd dec. 8-án hadat üzent az Egyesült Államoknak és Angliának. 1941. dec. 11-én Németország és Olaszország nyilvánította ki az Egyesült Államokkal szembeni hadiállapotot. A nagyhatalmak mellett mindkét oldalon számos ország háborúba lépett, így Magyarország 1941. dec. 6-án hadiállapotba került Angliával. majd dec. 13-án az Egyesült Államokkal. A távol-keleti háború az első időszakban a jobban felkészült Japán gyors sikerét hozta, s a japán flotta és hadsereg 1941–42 fordulóján Délkelet-Ázsia és a csendes-óceáni szigetvilág nagy részét elfoglalta.
Németország, Olaszország és Japán még az 1940. szept. 27-én aláírt háromhatalmi egyezményben rögzítette háborús célkitűzéseit. Ez akkor elsősorban a brit és francia gyarmatbirodalom felosztására irányult, s miközben az európai vezető szerepet német és japán, az ázsiai vezető szerepet japán kézbe juttatta, kilátásba helyezte, hogy Közép-Afrika német, Észak-Afrika olasz, Délkelet-Ázsia pedig japán érdekkörbe kerül. A Szovjetunió elleni német agresszió céljait a Hitler főhadiszállásán 1941. jún. 7-én tartott tanácskozáson körvonalazták. Leszögezték, hogy a Baltikumnak, Galíciának, a Krím félsziget környékének, valamint a Volga-vidéknek közvetlenül Németországhoz kell kerülnie, s hogy az Uráltól nyugatra többé nem állhat fenn olyan hatalom, amely Németországot veszélyezteti. Azt is kimondták, hogy a megszállt területek gazdasági erőforrásait teljesen a háború szolgálatába kell állítani. Japán háborúba lépése után az 1941. dec. 11-én aláírt japán–német–olasz, az együttes hadviselésről szóló egyezmény újra leszögezte, hogy a háború utáni rendezésben a háromhatalmi egyezményben kinyilvánított célok számítanak mértékadónak.
Az angolszász hatalmak háborús célkitűzéseit még az Egyesült Államok hadba lépése előtt, 1941. aug. 14-én rögzítette az Egyesült Államok elnökének és Nagy-Britannia miniszterelnökének közös nyilatkozata, az ún. Atlanti Charta. Ebben egyebek közt kinyilvánították, hogy országaik nem törekszenek semmiféle területi vagy egyéb növekedésre, hogy nem kívánnak olyan területi változásokat, amelyek nem találkoznak az érdekelt népek óhajával, hogy tiszteletben tartják minden nép jogát arra, hogy saját kormányformáját megválassza, s hogy vissza kívánják állítani mindazon népek szuverén jogait, amely népeket ettől erőszakkal megfosztottak. Sztálin – az amerikai elnökkel és az angol miniszterelnökkel folytatott levelezése, valamint a brit külügyminiszterrel folytatott tárgyalása tanúsága szerint – nem követett ilyen platonikus célokat. Azt kívánta, hogy a 2 nyugati hatalom ismerje el a Szovjetunió 1941. jún. 22-én fennállott határait, vagyis Kelet-Lengyelország, a balti államok és Besszarábia német egyetértéssel végbement annektálását, a Finnországhoz tartozó Petsamo szovjet birtokát és a romániai szovjet támaszpontok létesítését. Ez utóbbiért Romániát Észak-Erdély visszacsatolásával szándékozott kárpótolni. Németországgal kapcsolatosan a közvetlen annexió és a felosztás kombinációját tartotta kívánatosnak, bár ez utóbbit még nem fogalmazta meg pontosan. A Memel-vidéket és Tilsitet közvetlenül a Szovjetunióhoz szándékozott csatolni, Kelet-Poroszországot Lengyelországnak indítványozta átengedni, Ausztriából és Bajorországból önálló államot akart létrehozni, a Rajna-vidéket pedig el akarja választani Németország egyéb részeitől. A katonai helyzet azonban 1941 végén nem tette időszerűvé e nagyszabású tervek megtárgyalását és a szövetségesekkel való elfogadtatását. A szovjet kormány egyelőre levette a napirendről a háborús célkitűzéseket, és 1941. szept. 24-én csatlakozott az Atlanti Chartához, majd 1942. jan. 1-jén 25 országgal együtt aláírta az Egyesült Nemzetek nyilatkozatát.
Az 1942-es esztendő nagyobbik részében úgy tűnt, hogy a háromhatalmi egyezmény aláíróinak van nagyobb esélye a háborús célkitűzések realizálására. Az afrikai hadszíntéren nem teremtek ugyan babérok; a líbiai olasz frontot 1941 elején csak a német páncélosok megérkezése mentette meg az összeomlástól, és ezt követően a siker és a kudarc váltogatta egymást. Etiópiában az olasz főerők még 1941. máj.-ban kapituláltak, és Irak 1941. máj.-ban Németország oldalán történt hadba lépése sem változtatott az erőviszonyokon. A keleti fronton azonban Németország 1942 nyarán újabb általános offenzívát indított, s a német erők eljutottak a Volgáig. Délkelet-Ázsiában folytatódott a japán sikersorozat. Az 1942-es év végétől azonban érvényesülni kezdett az Egyesült Nemzetek számbeli és technikai fölénye, s a háború menetében stratégiai fordulat következett be. 1942. nov. 8-án angol-amerikai csapatok szálltak partra Algériában, s az egyidejűleg Egyiptomból indított támadás eredményeként a németek és az olaszok 1943. máj.-ra kiszorultak Afrikából. 1942. nov. 19-én a szovjet hadsereg támadást indított Sztálingrádnál, aminek eredményeként a 6. német hadsereg 1943. febr. 2-án kapitulált. 1943. júl.-ban a németek még korlátozott célú offenzívát tudtak indítani Kurszknál, de annak kudarca után a kezdeményezés végképp a szovjetek kezébe ment át. 1942. jún. 4–6-án döntő fontosságú ütközet zajlott le az amerikai és a japán flotta között a Midway-szigeteknél, amely amerikai győzelemmel végződött, és ettől kezdve Japán védekezésbe szorult. 1943. júl. 9-én a szövetséges csapatok partra szálltak Szicíliában. Mussolini júl. 7-én megbukott, a Badoglio vezette új olasz kormány szept. 3-án fegyverszünetet kötött a szövetségesekkel, amely szept. 8-án életbe lépett. A német fegyveres beavatkozás miatt Itália ugyan továbbra is hadszíntér maradt, de az első számú szövetséges kiválása előre jelezte az egész szövetségi rendszer várható összeomlását.
A katonai sikereket az antifasiszta koalíció tagállamai külön-külön érték el, s a hadműveletek összehangolása, valamint a háborús célkitűzések egyeztetése még váratott magára. Amerikai és angol részről a Szovjetuniónak a második front megnyitására vonatkozó kívánságát nem tudták teljesíteni, a szovjet háborús célokat pedig nem tudták magukévá tenni. Mindezen negatívumok ellensúlyozása céljából Roosevelt és Churchill 1943. jan. 14–24. között tartott találkozójukon elfogadták a feltétel nélküli kapituláció formulát, vagyis azt, hogy a háborút Németország feltétel nélküli fegyverletételéig fogják folytatni. Ezt a formulát arra szánták, hogy ellensúlyozza a Szovjetunió esetleges különbéke-törekvéseit. A szovjet–német különbékére valóban megvolt az esély, és amikor 1943 nyarán, még a kurszki csata előtt katonai egyensúlyhelyzet keletkezett, Stockholmban nagyköveti szinten kapcsolatfelvételre került sor. A háború előtti határok szavatolására irányuló szovjet kívánság azonban, miután a német hadsereg mélyen a Szovjetunióban tartózkodott, Németország számára nem volt elfogadható. A szövetségesek közötti katonai és politikai egyeztetéshez az első lépést az 1943. okt. 19–30. között tartott moszkvai külügyminiszteri értekezlet tette meg. Ezen megállapodtak abban, hogy a háborút az ellenfél feltétel nélküli fegyverletételéig fogják folytatni, nyilatkozatot fogadtak el Olaszország demokratizálásáról és Ausztria függetlenségének helyreállításáról, valamint a németek által elkövetett kegyetlenkedések megtorlásáról. Az értekezleten az európai kérdések megvizsgálására, köztük a németországi és ausztriai megszállási övezetek határainak megállapítására és a Németországgal szövetséges államokkal kötendő fegyverszüneti egyezmények kidolgozására, Európai Tanácskozó Bizottságot hoztak létre. A Szovjetunió bizonyos különállását mutatta, hogy miután nem volt hadiállapotban Japánnal, nem vett részt az amerikai, az angol és a kínai kormányfő 1943. nov. 22–25. között tartott, a Japán elleni háború kérdéseivel foglalkozó kairói konferenciáján. A szovjet hadsereg 1943. nov.-ben visszafoglalta Kijevet, és 1944. jan. 3-án elérte Lengyelország 1939. szept. 1-je előtti határát. A katonai sikerek a Szovjetunió tárgyalási pozícióit erősítették. Sztálin, Roosevelt és Churchill 1943. nov. 28-án tartott teheráni konferenciáján a nyugati hatalmak hozzájárultak, hogy a Curzon-vonal legyen a Szovjetunió nyugati határa, s hogy ennek fejében Lengyelország nyugati határa az Odera mentén húzódjék. Mivel a Curzon-vonal kedvezőtlenebb volt a Szovjetunió számára, mint az 1939. szept. 28-i szovjet–német egyezményben kijelölt határvonal, ahhoz is hozzájárultak, hogy a Szovjetunió Kelet-Poroszország északi részét, Königsberg városával együtt annektálja. A részletek tisztázása nélkül abban is megállapodtak, hogy az egységes Németország helyébe önálló német államokat kell létrehozni. A nyugati hatalmak ragaszkodtak Finnország önállóságához, de azt nem tudták elérni, hogy a balti államok jövendő sorsáról korrekt népszavazás döntsön. A 3 hatalom összehangolta a következő év hadműveleteit. Megállapodtak abban, hogy a nyugatiak 1944. máj.-ban Franciaországban megnyitják a második frontot, a szovjet hadsereg pedig ezzel egyidejűleg támadást indít, hogy megakadályozza a német haderők átszállítását a nyugati frontra. Mivel az angol–amerikai hadvezetés attól tartott, hogy a szovjet fegyveres erők a háború befejezésekor a Rajnánál vagy attól is nyugatabbra állomásoznak, az Európai Tanácskozó Bizottságban 1944. febr. 18-án elfogadták azt a szovjet indítványt, amely a kelet-nyugat demarkációs vonalat Németországban a Lübeck–Eisenach vonalon javasolta megállapítani. A Németország megszállási övezeteiről és Berlin igazgatásáról szóló végleges egyezményt 1944. szept. 12-én írták alá Londonban.
Az 1944-es év első felében a szovjet hadsereg visszafoglalja egész Ukrajnát, elérte a Kárpátok vonalát, Besszarábia határát és a Baltikumot. 1944. jún. 4-én a szövetségesek elfoglalták Rómát. 1944. jún. 6-án a normandiai partraszállással megindult a szövetségesek Németország elleni inváziója. 1944. jún. 22-én megindult a szovjet hadsereg nagy nyári offenzívája. Északon a szovjet hadsereg visszafoglalta Viborgot, a középső fronton elérte a Visztulát, délen pedig Jassynál áttörte a német–román frontot. Romániában 1944. aug. 23-án államcsíny zajlott le, s az új kormány fegyverszünetet kért. A fegyverszüneti szerződést 1944. szept. 12-én írták alá Moszkvában. Románia kötelezte magát, hogy 12 hadosztállyal részt vesz a Németország és Magyarország elleni háborúban és 300 millió dollár jóvátételt fizet a Szovjetuniónak. Az egyezmény visszaállította az 1940. jún. 28-i szerződésben meghatározott szovjet–román határt (azaz visszaadta Besszarábiát a Szovjetuniónak), semmisnek nyilvánította az 1940. aug. 30-i második bécsi döntést, s úgy intézkedett, hogy Erdély vagy annak nagyobbik része visszakerül Romániához. Finnország 1944. szept. 4-én kért fegyverszünetet, s az egyezményt 1944. szept. 19-én írták alá Moszkvában. Finnország kötelezte magát, hogy lefegyverzi a területén tartózkodó német fegyveres erőket, a szovjet főparancsnokság rendelkezésére bocsátja a Finnország déli részén fekvő repülőtereket, a Szovjetunió javára lemond Petsamóról, és haditengerészeti támaszpont létesítése céljából bérbe adja a Szovjetuniónak Porkkala–Udd térségét. Bulgária, amely 1941. dec. 12. óta csak Angliával és az Egyesült Államokkal állt hadiállapotban, 1944. szept. 5-én szovjet hadüzenetet kapott, s a szovjet hadsereg megszállta az országot. A fegyverszüneti egyezmény aláírására 1944. okt. 28-án került sor Moszkvában. Bulgária kötelezte magát, hogy hadseregét a szovjet főparancsnokság által kívánt mértékben a Németország és a Magyarország elleni háború rendelkezésére bocsátja, és hogy kivonja fegyveres erőit Görögország és Jugoszlávia területéről. A megállapodás nem kötelezte Bulgáriát jóvátétel fizetésére, s nem tett említést az 1940-es craiovai szerződésről. Magyarország szintén fegyverszünetet kért, és a fegyverszüneti megállapodást 1944. okt. 11-én írták alá Moszkvában. Annak életbe léptetésére azonban nem került sor, mert Horthy kormányzó okt. 15-én lemondott, és Szálasi Ferenc kormánya Németország oldalán tovább folytatta a háborút. A fegyverszüneti egyezményt végül a Dálnoki Miklós Béla vezette ideiglenes kormány 1945. jan. 20-án írta alá és léptette életbe. Magyarország kötelezte magát, hogy a Németország elleni háborúhoz 8 hadosztályt a szovjet főparancsnokság rendelkezésére bocsát, csapatait visszavonja az 1937. dec. 31-i határok mögé, és 300 milliói dollár jóvátételt fizet a Szovjetuniónak, ill. Csehszlovákiának és Jugoszláviának.
A szovjet hadsereg katonai sikerei Kelet-Európában előrevetítették, hogy a térség jövendő sorsának alakulására a Szovjetunió rendelkezik majd döntő befolyással. Ennek jele volt, hogy a szovjet kormány, miután még 1943 folyamán megszakította a diplomáciai kapcsolatot a londoni emigráns lengyel kormánnyal, 1944-ben a lublini bizottságra ruházta a felszabadított lengyel területek igazgatását, majd 1945. jan. 5-én a bizottságot Lengyelország kormányának ismerte el. Számos jel mutatott arra, hogy a többi kelet-európai országban is az általa létrehozott kormány révén kívánja befolyását érvényesíteni. Az angol diplomácia mindenképpen meg akarta akadályozni az ilyen mértékű szovjet térnyerést, s a háború utáni időszakra bizonyos brit pozíciókat biztosítani akart. Churchill 1944. okt. 9–17. közötti moszkvai látogatása alkalmával megállapodott Sztálinnal abban, hogy Görögországban 90%-os brit, Romániában 90%-os szovjet befolyás érvényesül. Magyarországon és Jugoszláviában fele-fele arányban oszlik meg a befolyás, Bulgária pedig 75%-ban szovjet befolyás alá kerül. A magyarországi és a bulgáriai szovjet befolyást a külügyminiszterek 80%-ra módosították. A Szovjetunióval szembeni brit tárgyalási pozíciót gyengítette, hogy az Egyesült Államok nem a kelet-európai térségnek, hanem a Japán elleni háborúnak tulajdonított elsőbbséget. Az amerikai vezérkar véleménye szerint ugyanis a Japán elleni háború 1949-ig eltarthatott, s hogy hamarább végezzenek, ahhoz Roosevelt mindenképpen meg akarta nyerni a Szovjetunió katonai közreműködését. Ezt a közreműködést viszont csak az Európában tett engedményekkel lehetett megvásárolni. A problémákat mind az amerikai elnök, mind a brit miniszterelnök egy újabb hármas kormányfői találkozón szándékozott tisztázni.
A kormányfői találkozóra 1945. febr. 4–11. között került sor Jaltában. Az amerikai kívánság, hogy a Szovjetunió vegyen részt a Japán elleni háborúban, szovjet részről kedvező fogadtatásra talált, hiszen ez a háború reváns lehetett Oroszország 1904–05-ben elszenvedett vereségéért. Az 1945. febr. 11-én aláírt titkos egyezmény értelmében a Szovjetunió kötelezte magát, hogy 2-3 hónappal az európai háború befejezése után hadat üzen Japánnak. Az egyezmény kilátásba helyezte Dél-Szahalin és a Kuril-szigetek szovjet birtokát, Port Arthur kikötőjének szovjet flottabázis kialakítását célzó bérbevételét, valamint Külső-Mongólia (a Mongol Népköztársaság) függetlenségének elismerését. Mindez megfelelő ellentételezés volt a háborúban való részvételért, de a Szovjetunió ezenfelül azt is elérte, hogy Ukrajnát és Belorussziát vegyék fel az Egyesült Nemzetek Szövetségébe s hogy a tengerszorosokra vonatkozó 1936-os montreaux-i szerződés revízió alá kerüljön. A Japán ellen kilátásba helyezett hadba lépésért a nyugati hatalmaknak Kelet-Európában is fizetniük kellett. A jaltai konferencián hozzájárultak ahhoz, hogy a jövendő lengyel és jugoszláv kormány koalíciós alapon, a londoni emigráns lengyel és jugoszláv kormánynak a lublini, ill. belgrádi kormányhoz történő csatlakozásából jöjjön létre. Ez annyit jelentett, hogy megvonták támogatásukat az emigráns kormányoktól. A többi kelet-európai országra nézve Moszkvában elfogadott százalékos arány formálisan nem nyert jóváhagyást a konferencián, de a lengyel és a jugoszláv precedens azt jelentette, hogy ezekben az országokban is tudomásul vették a szovjet érdekek elsőbbségét. Németországgal kapcsolatban az eddigi megállapodásokat kiegészítették azzal, hogy a német kapituláció után a 3 szövetséges átveszi a hatalmat Németországban, az amerikai és az angol megszállási övezetből egy részt kihasítanak Franciaország számára és hogy Németországnak 20 milliárd dollár jóvátételt kell fizetnie, amelynek fele a Szovjetuniót illeti. A megállapodás azt is kilátásba helyezte, hogy Németországot lefegyverzik, leszerelik és széttagolják. Ez utóbbi konkrét módozatairól azonban nem jött létre megegyezés, így a Németországgal megkötendő fegyverszünet politikai vonatkozásait sem dolgozták ki. A jaltai konferencián megállapodás született még arról, hogy 1945. ápr. 25-re San Franciscóba összehívják az Egyesült Nemzetek konferenciáját.
A szövetségesek döntő túlerejével szemben a német ellenállásnak nem voltak kilátásai. A nyugati és a keleti front már a jaltai értekezlet idején Németország határain belül húzódott, s a következő hetekben és hónapokban teljesen Németország területére helyeződött át. A nyugati szövetségesek 1945. márc. 7-én átkeltek a Rajnán, ápr. 20-án a szovjet hadsereg elérte Berlint, ápr. 28-án az amerikai és szovjet csapatok találkoztak az Elbánál, máj. 2-án Berlin teljesen a szovjet csapatok kezére került. Hitler ápr. 30-án öngyilkosságot követett el. A máj. 2-án Dönitz tengernagy vezetésével Flensburgban megalakult új birodalmi kormány fegyverszünetet kért, amelynek aláírására 1945. máj. 7-én Reimsben, ill. máj. 8-án Berlinben került sor. A fegyverszünet máj. 9-én lépett életbe. Máj. 23-án a Dönitz-kormányt letartóztatták, s jún. 5-én a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország kormányai Németországban átvették a hatalmat.
A német fegyverletételt követően kiéleződtek a szövetségesek között addig is meglévő, de a győzelem kivívása érdekében háttérbe szorított ellentétek. Az elhalálozott Roosevelt helyébe lépő Truman a német kapituláció napján leállította a Szovjetunióba irányuló kölcsönbérleti szállításokat, a szovjet kormány a kelet-európai országokkal kapcsolatosan figyelmen kívül hagyta szövetségesei érdekeit. Az ellentéteket Sztálin, Truman és Churchill (majd az angol választások után Attlee) 1945. júl. 17. és aug. 2. között Potsdamban tartott konferenciája volt hivatva feloldani. A konferencia azonban számos kérdésben nemhogy megoldotta volna, inkább hangsúlyozottabbá tette a nézeteltéréseket. Kölcsönös szemrehányások hangzottak el, hogy akadályozzák az angol és az amerikai megbízottak működését a bulgáriai és romániai, ill. a szovjet megbízottak működését a görögországi és olaszországi szövetséges ellenőrző bizottságban; visszautasításba ütközött az olasz gyarmatok fölötti gyámságra irányuló szovjet kívánság; úgyszintén az az óhaj, hogy a tengerszorosokban szovjet támaszpont létesüljön. A német kérdésben számos ponton létrejött a konszenzus, így abban, hogy lemondanak Németország széttagolásáról, s bár formálisan fenntartják a német egységet, a kelet-nyugat demarkációs vonalat a Németországot kettéosztó vonalnak tekintik. Éles vita folyt Németország keleti határairól, de angol és amerikai részről végül hozzájárultak ahhoz, hogy az Odera–Neisse vonaltól keletre eső terület a békeszerződés megkötéséig lengyel igazgatás alá kerüljön, s kötelezettséget vállaltak arra, hogy a békekötés alkalmával támogatják a Szovjetuniónak Kelet-Poroszországra vonatkozó igényét. A nyugati hatalmak engedékenységét, miként a jaltai konferencián, most is az indokolta, hogy az Egyesült Államoknak szüksége volt arra, hogy a Szovjetunió részt vegyen a távol-keleti háborúban. A 3 nagyhatalom egyébként 1945. júl. 26-án ultimátumban szólította fel Japánt a feltétel nélküli kapitulációra. A konferencia fontos döntése volt még, hogy a legyőzött államokkal való békeszerződések előkészítése céljából létrehozta a külügyminiszterek tanácsát.
A távol-keleti fronton elszenvedett sorozatos kudarcok után a japán kormány diplomáciai tapogatózás révén kereste a kiutat a reménytelen háborúból. Elsősorban a Szovjetunióban bízott, amellyel szemben megtartotta az 1941-es semlegességi egyezményt. A szovjet kormány azonban elzárkózott minden közvetítés elől, s a jaltai konferencián történt megállapodásnak megfelelően 1945. ápr. 5-én felmondta a semlegességi egyezményt. A japán kormány júl. 27-én elutasította a 3 nagyhatalom potsdami ultimátumát, de az eredményes ellenállásra nem volt többé kilátása. Az amerikai légierő 1945. aug. 6-án atombombát dobott Hirosimára, majd aug. 8-án Nagaszakira. Ugyanezen a napon a Szovjetunió háborúba lépett Japán ellen. A japán kormány 1945. aug. 10-én feltételekkel, majd aug. 14-én feltétel nélkül elfogadta a 3 hatalom potsdami ultimátumát. A fegyverszüneti szerződés aláírására 1945. szept. 2-án került sor.
A potsdami konferencia határozatának megfelelően a Németország szövetségeseivel való békeszerződés előkészítése céljából 1945 szept. 10-én Londonban összeült a külügyminiszterek tanácsa. Az értekezleten a 3 nagyhatalom mellett Franciaország és Kína is képviseltette magát Az értekezlet éles viták színtere lett; különösen az olasz békeszerződés kapcsán tértek el egymástól a vélemények. A nyugati hatalmak képviselői visszautasították a Líbia gyámságára benyújtott szovjet igényt, úgyszintén a 100 millió dolláros jóvátételi követelést, és azt az indítványt, hogy Triesztet csatolják Jugoszláviához. A szovjet meghatalmazott a maga részéről alaptalannak nyilvánította a bolgár és a román kormány legitimitásával kapcsolatos nyugati kritikákat. Az a szovjet javaslat, hogy Japánban is hozzanak létre szövetséges ellenőrző bizottságot, a nyugati hatalmaknál talált elutasításra. A konferencia 1945. okt. 2-án eredmény nélkül ért véget, s még a záróközlemény szövegében sem tudtak megegyezni. A külügyminiszterek tanácsának második, 1945. dec. 16–26. között Moszkvában tartott értekezlete, minthogy nem tartalmi, hanem ügyrendi kérdésekre koncentrált, megegyezéssel zárult. Megállapodtak abban, hogy a békekonferenciát legkésőbb 1946. máj. 1-jéig össze kell hívni; meghatározták a békeszerződések megvitatásában részt vevő államokat; kimondták, hogy a békekonferencia csupán javaslatokat tehet a békeszerződésre nézve, de a szerződés végleges megszövegezésében a külügyminiszterek tanácsa illetékes. A Szovjetunió amerikai és angol kívánságra hozzájárult ahhoz, hogy Bulgária és Románia kormányát átalakítsák. A konferencia határozatot hozott még a japáni szövetséges tanács felállításáról, Korea függetlenségéről, valamint a Kína belügyeibe való be nem avatkozásról. A Németország szövetségeseivel kötendő békeszerződések végleges szövegében a 3 nagyhatalom képviselői a külügyminiszterek tanácsának Párizsban, 1946. ápr. 25. és júl. 15. között tartott harmadik tanácskozásán állapodtak meg.
A békekonferencia 1946. júl. 29-én ült össze Párizsban, 21 állam részvételével. A békekonferencia tagja volt a külügyminiszterek tanácsának 5 résztvevője: Anglia, az Egyesült Államok, Franciaország, Kína és a Szovjetunió, valamint azok az államok, amelyek hathatós részt vettek a háborúban, név szerint Ausztrália, Belgium, Belorusszia, Brazília, Csehszlovákia, a Dél-afrikai Unió, Etiópia, Görögország, Hollandia, India, Jugoszlávia, Kanada, Lengyelország, Norvégia, Új-Zéland és Ukrajna. A hagyományos színhely és a résztvevők nagy száma ellenére a konferencia nem hasonlított a nagy háborúkat lezáró eddigi kongresszusokhoz. Részint azért nem, mert a konferenciának nem volt tárgya a két legyőzött nagyhatalommal, Németországgal és Japánnal kötendő békeszerződés, részint azért nem, mert a konferencia nem rendelkezett döntési jogosítvánnyal, s a végső szót a külügyminiszterek tanácsa volt hivatva kimondani. Ha volt valami hasonlatosság az 1919-es párizsival, az abban mutatkozott, hogy a legyőzöttek nem voltak tagjai a konferenciának, s meghallgatás alkalmával indítványt is csak úgy terjeszthettek elő, ha valamelyik győztes azt magáévá tette. Minthogy a békekonferencia teljes ülése volt az a fórum, amely ajánlásokat tehetett a külügyminiszterek tanácsának, igen fontos ügyrendi kérdésnek bizonyult, hogy az egyetértő szavazatok milyen aránya szükséges az érvényes ajánláshoz. A konferencia összetételéből következően a nyugati hatalmak a kétharmados többséghez ragaszkodtak, a Szovjetunió az egyszerű többség mellett volt. Az ügyrendi kérdésben végül kompromisszumos megoldás született: a nagyobb jelentőségű ajánlások elfogadásához kétharmados, a többiekhez egyszerű szótöbbség volt szükséges. Jóllehet a fegyverszüneti szerződések és a külügyminiszterek tanácsának döntései számos kérdést prejudikáltak, a konferencia sok területen nem takaríthatta meg az éles polémiákat. Különösen Trieszt státusának kérdésében, a jóvátétel ügyében, a dunai szabad hajózás kérdésében, különféle területi elcsatolásokban és a lakosságcserében álltak élesen szemben a vélemények, s a választóvonal többnyire a szovjet és az angol–amerikai delegáció között húzódott. Amikor 1946. okt. 15-én elnapolták a konferenciát, 53 kétharmados többséggel és 41 egyszerű szótöbbséggel elfogadott ajánlás ment el a külügyminiszterek tanácsának címére. A külügyminiszterek tanácsa 1946. nov. 4–15. között New Yorkban tartott értekezletén végleges formába öntötte a békeszerződéseket. 1947 febr. 10-én Párizsban sor került az Olaszországgal, Romániával, Magyarországgal, Bulgáriával és Finnországgal való békeszerződés aláírására.
Olaszország a békeszerződésben Jugoszlávia javára lemondott Isztriáról, Görögországnak átengedte a Dodekanézosz-szigetcsoportot, hozzájárult az olasz–francia határ Franciaország javára történő kiigazításához, elismerte Trieszt szabad város státusát, lemondott Líbiáról, Eritreáról és Olasz-Szomáli-földről, elismerte Albánia és Etiópia függetlenségét. Tudomásul vette, hogy hadseregének létszáma nem haladhatja meg a 185 000 főt, nem rendelkezhet atomfegyverekkel, s hogy páncélos fegyvernemét, haditengerészetét és légierejét csak korlátozott mértékben fejlesztheti. Kötelezte magát, hogy összesen 360 millió dollár jóvátételt fizet, amelyből különböző arányban a Szovjetunió, Görögország, Jugoszlávia, valamint Etiópia és Albánia részesül. A Romániával kötött békeszerződés területi és jóvátételi intézkedései azonosak voltak a fegyverszüneti szerződésben kilátásba helyezett intézkedésekkel, azzal az eltéréssel, hogy nem alkalmazták az Erdéllyel kapcsolatos megszorítást, s azt teljes egészében Romániának juttatták. A békeszerződés 138 000 főnyi hadsereg alkalmazását engedélyezte, de a különleges fegyverek tartását megtiltotta és a repülőgépek számát is korlátozta. Magyarország számára a békeszerződéssel újra a trianoni határok léptek nemzetközi jogi érvényre, azzal az eltéréssel, hogy a Pozsonnyal szemben fekvő 3 községet át kellelt engednie Csehszlovákiának. A hadsereg létszáma 70 000 fő lehetett, és kizárólag a belső rend fenntartására alkalmazhatták. A jóvátétel összege azonos volt azzal, amit a fegyverszüneti szerződés megállapított. Bulgária számára az 1941. jan. 1-jei határok léptek újra érvénybe, hadserege 65 000 főt tehetett ki, és Jugoszláviának, valamint Görögországnak 70 millió dollár jóvátételi volt köteles fizetni. Finnország a békeszerződésben elismerte Petsamo szovjet birtokát, tudomásul vette, hogy hadseregének létszáma nem haladhatja meg a 41 500 főt, s hogy a Szovjetuniónak 300 millió dollár jóvátételi fizetéssel tartozik. A békeszerződések a kölcsönös ratifikációk után 1947. szept. 15-én léptek életbe.
A Szovjetunió nyugati határainak rögzítésére, ott, ahol kétoldalú megállapodásra volt szükség, még a párizsi békekonferencia összehívása előtt sor került. Az 1945. jún. 29-én aláírt szovjet–csehszlovák szerződés értelmében Kárpát–Ukrajna a Szovjetunióhoz került. 1945. aug. 16-án szovjet–lengyel határegyezményt írtak alá, amelyben a lengyel kormány a módosított Curzon-vonalat ismerte el Lengyelország keleti határául. A függőben maradt egyéb kérdések többségében azonban sem a békekonferencia előtt, sem az után jó ideig nem történt előrelépés. A Németországgal kötendő békeszerződés problémáját a külügyminiszterek tanácsának 1947. évi moszkvai, majd londoni értekezlete sem tudta megoldani. 1949. szept. 12-én Németország nyugati megszállási övezeteiből létrejött a Német Szövetségi Köztársaság, 1949. okt. 7-én a szovjet megszállási zónából megalakult a Német Demokratikus Köztársaság, s ezzel a német békeszerződés ügye lekerült a napirendről. A Német Demokratikus Köztársaság és Lengyelország között 1950. júl. 6-án létrejött egyezmény az Odera–Neisse vonalat a 2 ország közötti államhatárrá nyilvánította. 1955. máj. 15-én aláírták a békeszerződéssel egyenértékű osztrák államszerződést. Az 1970. aug. 12-én aláírt szovjet–NSZK szerződés, ill. az 1970. dec. 7-én aláírt lengyel–NSZK szerződés ugyancsak nemzetközi jogi érvényre emelte az Odera–Neisse határt, s ezzel mintegy helyettesítette a hiányzó békeszerződést. 1951. szept. 8-án a Japánnal hadiállapotban lévő 49 állam San Franciscóban békeszerződést írt alá Japánnal. A Szovjetunió nem csatlakozott a szerződéshez, és a szovjet–japán béke aláírása mind a mai napig várat magára.
