Infláció
Infláció
A magyarországi inflációnak alapvetően 2, mennyiségében és minőségében rejlő sajátossága van. Egyrészt az, hogy mértéke – az árrendszer, valamint az árstatisztikai rendszer jellemzői következtében – csak korlátozottan tükrözi a pénz elértéktelenedésének nagyságát. Másrészt az, hogy lényegében egy működésképtelennek és reformálhatatlannak bizonyult politikai-gazdasági berendezkedés terméke, s eredendően annak alapszerkezetéből, a kialakult tulajdonviszonyokból és a politikai voluntarizmus következményeiből fakad.
Az 1968-ig életben tartott merev, hatósági árszabályozás körülményei közt, rögzített árak mellett nem volt mód arra, hogy a forint értékvesztése teljes egészében megjelenjen az árszint emelkedésében. Az árak csak hatósági döntésekre változtak, ám emellett burjánzott az ún. elfojtott, elnyomott (vagy pénzkészlet-) infláció a különféle burkolt árdrágítások, felárak (csúszópénzek, hálapénzek, borravalók) és kényszermegtakarítások formájában. Az általános árszínvonal növekedésében kifejeződő ún. árinfláció csak az árrendszer kötöttségeinek oldásával kapott nagyobb teret, amit ki is töltött, annak köszönhetően, hogy az árak felszabadításával egy időben nem épült ki a piac.
A statisztikai számbavétel módját – mint minden mást az országban – a politikai berendezkedés igényei szerint alakították, annak szolgálatába állítva, hogy az a szocialista termelési viszonyok fölényét bizonyítsa. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) által közzétett inflációjelző adatok az adatgyűjtés körébe vont valóságot sem tükrözték helyesen, arról nem beszélve, hogy mindig is csak a teljes valóság egy szűkebb-szélesebb szeletét vonták megfigyelés alá. A megfigyelt rész pedig nem reprezentálta a meg nem figyeltet, mely utóbbi a szocialista nagygazdaság árnyékában sajátos második és harmadik gazdasági formákban egyre terebélyesebbé vált.
A KSH árindexei tehát csak igen korlátozottan képesek kifejezni a hazai infláció mértékét. Annyi azonban belőlük is kitűnik, hogy a szocialista forint története egyúttal értékromlásának is története, s az infláció – az utóbbi néhány évben különösen – megizmosodott.1990 első félévében – még a hivatalos adatok szerint is – csak annyi árut, szolgáltatást vásárolhattunk 100 forintért, amennyit 1946-ban 6 forint 50 fillérért megvehettünk volna. A lakosság az infláció ostorcsapását közvetlenül a létfenntartási költségek növekedésén keresztül, közvetetten pedig pénzmegtakarításai elértéktelenedésén érzékeli. Így 2 oka is van annak, hogy a pénzgyűjtési hajlandóság csökken: először is, nincs miből félretenni, ha pedig esetleg mégis lenne, nem érdemes kuporgatni a forintokat. 1990 első félévében a lakosság 100 forint bevételéből mindössze 4 forint 10 fillért halmozott fel, ami alatta marad az 1968 utáni fejlődés – a lakossági megtakarítások szempontjából – mélypontját jelentő 1979–1980-as esztendőkben tapasztaltaknak is.
Az inflációs nyomás növekedésére utal a termelőiár-emelkedés felgyorsulása is. 1950 óta 3 alkalommal (1959, 1980, 1988) volt jelentősebb ipari termelőiár-rendezés, s ez mindannyiszor az ipari árszint kiugró növekedésével járt. De míg 1959 és 1980 után az áremelkedés üteme visszahúzódott, 1988-at követően a magas termelőiár-nyomás állandósult, sőt fokozódott.
Az 1988. évi 104,7%-os ipari termelőiár-indexet annak ismeretében kell értékelnünk, hogy az új adórendszerre való áttéréssel a jövedelemtételek átrendeződéséből következően az árszintnek – a már minden kompromisszumot tartalmazó utolsó szakmai előterjesztés szerint is – mintegy 7 százalékponttal csökkennie kellett volna. Ezt a főhivatalok íróasztalain és komputerein kiszámolt várakozást azonban a gyakorlat nem igazolta vissza. Tulajdonképpen ez a közvetlen magyarázata annak, hogy azóta fokozódó nyomás mutatkozik a mezőgazdasági árak emelésére, s ez préseli fölfelé a fogyasztói árakat is.
Amikor 1988-ban először lett két számjegyű a hazai infláció, a Grósz-kormány még úgy gondolta, hogy ez csak egyszeri jelenség, s az adó- és árrendszerbeli változások hatása. A Németh-kormány már tudta, hogy az is nagy eredmény lesz, ha megakadályozható az infláció gyorsulása. Az Antall-kormány pedig abban a hitben adta közre programjának irányelveit, hogy az infláció már rövid távon is, de középtávon mindenképpen megfékezhető, 10% alá szorítható. Ezzel szemben a két számjegyű infláció meggyökeresedett gazdaságunkban, s növekedési üteme is erősödni látszik.
Ha az infláció mértéke 20-30%-os, akkor a jövedelem- (és vagyon-) tulajdonosok már nem engedhetik meg, hogy döntéseiknél figyelmen kívül hagyják a pénz erózióját. Arra kényszerülnek, hogy olyan technikákat alakítsanak ki, amelyek elviselhetővé teszik számukra az inflációval való együttélést. Kalkulációikban számolnak a várható áremelkedésekkel, s így az ún. anticipált infláció beépül az egész gazdaságba, s maga is az árszintnövekedés gerjesztője lesz.
1989-ben a GDP teljes növekménye az inflációból származott; a drágulásnak köszönhetően kb. 300 milliárd forinttal több jövedelem „termelődött”, mint 1988-ban.
Ráadásul enyhültek az áremelési, többletjövedelem-szerzési verseny feltételei (az 1989-től érvényesített bérliberalizációval és az adminisztratív árszabályozás további visszaszorításával. A forgalom több mint 80%-át szabadáras termékek teszik ki, amelyeknél a központi árhatóság semmiféle közvetlen eszközzel nem léphet fel. Az adminisztratív korlátok lebontásával egyidejűleg azonban nem erősödtek meg az árérveléseket megakasztó természetes piaci korlátok: alig oldódtak a monopolhelyzetek, nem nőtt számottevően a versenyt jelentő piaci szereplők száma; nem erősödött meg a vállalatok költségérzékenysége, az átalakulások nyomán nem formálódott ki a hosszú távban gondolkodó vagyonérdekeltség; az import liberalizációjának pedig inkább hiánypótló, választékbővítő, mintsem árkorlátozó szerepe érvényesült.
Az inflációtermelés lehetőségeinek bővülésével ugyanakkor fokozódik a nyomás – ha úgy tetszik: éleződik a verseny – a többletjövedelmekért. Recesszióba került gazdaságunkban a recesszió ellenére is mindenki meg akar kapaszkodni. Vonatkozik ez a vállalatokra, a. költségvetési intézményekre, a bankokra és az egyénekre is. S ki-ki a maga helyén teszi, amit tehet, azaz próbálja menteni – a „begyűrűző” áremelkedés némi megtetézett továbbításával –, ami menthető, s elnyerni, ami elnyerhető. Lefelé menő gazdaságban az így generálódott inflációs nyomás erősebb, mint növekvőben, hiszen a megszerzett jövedelmi, vagyoni pozíciók védelme, az elvesztésüktől való félelem erősebb érdekeltséget jelent, mint a gyarapítás vágya.
Emellett sokszínűbbé váltak az érdekérvényesítés lehetőségei, formái és csatornái is. A különféle régi-új és új szakszervezetek, munkástanácsok, kamarák, pártok és egyéb testületek – igaz, eltérő módon – felvállalják és teljesítik az érdekkijárás funkcióját. Bizonyos politikai félelmeknek és gátlásoknak a rendszerváltással bekövetkező megszűnte a korábbinál is erőteljesebbé tette a követelők hangját az elosztási harcban. A politikai kiszolgáltatottság múltával az infláció okozta gazdasági kiszolgáltatottság elől is menekül, aki teheti.
A felnőtt népesség zömében – különféle megnyilvánulásokból kikövetkeztethetően – úgy tudatosul a gazdasági rendszerváltás, mint az eddig számára kedvezőtlen elosztási rendszer előnyössé válása. A jövedelemkiigazítást követelő sztrájkok, tüntetések, beadványok elszaporodása nyomán nálunk is kitört a vita arról, milyen szerepet játszanak a béremelések az inflációban. Ma, amikor aligha kétséges a bér-ár spirál hatásmechanizmusának érvényesülése, már nem az a kérdés: vajon a béremelés löki-e előre a drágulás folyamatát, vagy fordítva. A bérek valóságos súlyát a nemzetgazdaság egészében kell figyelembe venni, tekintettel arra, hogy a bérek és a társadalombiztosítási kifizetések közt is szoros a kapcsolat. Így nézve: az 1989. évi 1706 milliárd forint GDP kétharmadát az 1087 milliárd forint lakossági jövedelem adta, amiből – ha csak a pénzjövedelmeket tekintjük – 85% kapcsolódott a bérekhez és a keresetekhez. E számok ismeretében nehezen vitatható, hogy a bérspirálok jelentős szerepet játszanak mind a költségek, mind a kereslet oldaláról az inflációban.
Az általános áremelkedés folyamatán belül az utóbbi években erőteljesebb volt az alapvető fogyasztási javak és szolgáltatások drágulása. Ez a körülmény felfűtötte az inflációs várakozásokat; a rettegést a reáljövedelmek-erőteljes csökkenésétől – és így persze a bérnyomást is. A reáljövedelmek (vagyon) megtartására és növelésére irányuló szándékokkal szemben nincs sem hathatós piaci ellenállás, sem pedig tulajdoni érdekeltség. Sőt a képlékennyé vált politikai környezetben a vállalati vezetők (a részvénytársaságokban is!) szerfölött engedékenyek lettek; igazodási pontjuk sokkal inkább a dolgozók véleménye, mintsem a miniszter vagy az önálló tulajdonosokat képviselő igazgatósági tagok hangja, hiszen pozíciójuk ma még inkább az előbbiektől függ. Növekvő nyomás nehezül továbbá a központi költségvetésre és az önkormányzati alapokra is. Következik ez – ha másból nem, hát – a mostanra meglehetősen lepusztult infrastruktúra megújítási szükségletéből, évtizedek mulasztásainak örökségéből, értve alatta a költségvetési szerveknél dolgozók örökös bérelmaradását is.
A korábbinál- jelentősebb inflációs nyomással szemben – noha mindenki az infláció feltartóztatásának szükségességét vallja – alig áll feltartóztató erő. Az Antall-kormány közreadott programjának irányelveiben mégis azt ígérte, hogy 3 éven belül egy számjegyűvé teszi az árszintemelkedés mértékét, sőt már az első 100 napban megtámadja „az infláció fő fészkeit”. Ez még akkor is kétséges lett volna, ha
– egy újabb decentralizációs kampánnyal úgy sikerült volna feldarabolni a nagy monopóliumokat, hogy azok nem testesítenének meg újabb sok kis monopóliumot;
– felgyorsult volna a működőtőke-beáramlás, és intenzív volna a piacépítő szerepe;
– az importverseny effektívvé vált volna, és nyomában megindult volna a termékszerkezetváltás;
– a monetáris kormánytat minden irányban erős maradna és a „sorban állások” kitüremkedései is megszüntethetők volnának;
– gyorsan menne végbe a privatizáció és a felőle befolyt bevételeket az államadósság törlesztésére fordítanák. A realitás ugyanis az, hogy a mi inflációnk, mivel magából a korábbi, szocialistának nevezett berendezkedésből fakad, nem korlátozható pusztán csak a monetáris eszköztár bevetésével – mint azt a fejlett piacgazdaságokban szokták volt tenni. Az erre irányuló,1988 óta folytatott kísérletek (ti. a vállalati pénzellátás megszorítására) felemás eredménnyel jártak. Részint mert ezzel párhuzamosan nem mérséklődött az állami szféra (állami költségvetés, állami nagyberuházások) finanszírozása, részint mert a kiegyenlítetlen számlatartozások révén a vállalatok maguk teremtettek maguknak „pénzt”. Valóságos „láthatatlan pénzt”, amelynek mennyiségét 1990-ben már több 100 milliárd forintra becsülték.
Ilyen körülmények között az infláció megfékezéséhez a szabályozási szféra újraalkotásán kívül a reálszféra rendszerbeli váltására lenne szükség; ám e rendszerváltásnak is megvan a maga inflációs hordaléka. Az elérhető legkedvezőbb piacépülési ütem mellett is szembesülnünk kell a következő főbb inflációgerjesztő, -erősítő hatásokkal, körülményekkel:
– A KGST hagyományos rendszerének megszűntével, a dollárelszámolásokra való áttéréssel – változatlan olajárszint mellett is – cserearányromlást szenvedünk el. A szovjet szállítóképesség szűkülése miatt más, drágább energiaszállítókat is meg kellett keresnünk. S minderre jön – az importált infláció erősítőjeként – az újabb közel-keleti háború keltette harmadik energiaárrobbanás;
– A fejlett világgal szemben fennálló kamatfizetési, adósságtörlesztési kötelezettségeink tartós külkereskedelmi mérlegtöbbletet követelnek, de ezt igényli az anyaországba kivihető, repatriálásra kerülő profit átváltási alapjának a megteremtése, ill. más konvertibilitási törekvések is. A tartós és jó ideig növekvő fizetésimérleg-aktívum követelménye mellett az is szükséges az infláció elkerüléséhez, hogy az árukiviteli többlet miatt előálló belföldi pénztöbblet önkéntes megtakarítás formájában kicsapódjon a forgalomból. A forintfelhalmozással szembeni bizalmatlanságot valamelyest oldaná ugyan a mainál magasabb reálkamatláb és annak folyamatos karbantartása, de ez – a hitelkamatlábakon keresztül – megint csak felfűtené az inflációt is, tehát újból előállna az elkerülendő;
– Nagy társadalmi-gazdasági átalakulások idején – mint amilyennek napjainkban is tanúi vagyunk – az inflációs várakozások nem mérséklődnek, és ez a pszichózis az infláció állandó fenntartójává, sőt olyan felfűtő anyagává válik, amely nem is engedi lelohadni ezt. Ezek a várakozások, anticipációk jól begyakorolt spirálokon keresztül teljesülnek. Ilyenek pl. a bér-ár-bér-ár-ár stb.: spirál vagy a már említett kamatspirál, de ide sorolható az árfolyam-ár spirál is. Ez utóbbit már az is erősíti, ha tudjuk, hogy az exportérdekeltség fenntartása érdekében a forint leértékelése minimálisan lépést tart a forint és a külföldi valuták inflációjának a különbözetével. De az Antall-kormány lépten-nyomon ígéretet tesz a forint konvertibilitására is, aminek a fedezete viszont – ez idő szerint – csak egy jelentősebb leértékeléssel vélhető előállíthatónak;
– A gazdasági rendszerváltással elkerülhetetlen lesz az államháztartás reformja, ami több oldalról is megerősíti az inflációs folyamatot. Ám mielőtt e téren bármilyen reformnak is nekiállnának, meg kell keresni, mi módon egyensúlyozzák ki azt a legalább 50 milliárd forintos bevételi többletet, amelytől a központi költségvetés a KGST-kapcsolatok átrendeződése következtében elesik. Az államháztartási reform során az eddiginél nagyobb ütemben kell haladni a támogatások felszámolásában is (lakás-, termelési- és ártámogatások, különféle elkülönített alapok). A támogatások közvetlen vagy közvetett átgyűrűzése az inflációba – az ismert gyakorlat alapján – aligha kétséges. A nagymértékű redisztribúciós szisztéma leépítése során a központi költségvetést megtisztítják egy sor feladattól, amelyeknek a leadása – azaz önkormányzatokhoz, alapítványokhoz, intézményekhez, egyesületekhez stb. telepítése és az egyénekre hárítása – nem mehet végbe bizonyos jövedelmek átengedése nélkül. A decentralizáció révén létrejövő szisztéma működtetése azonban pénzigényesebb, mint a korábbié volt. Részint a szétválasztott egységek pénztartási szükséglete miatt, részint mert a finanszírozás alanyához vagy tárgyához való közelebb kerüléssel együtt jár az is, hogy megerősödik a finanszírozandók követelési pozíciója. Mint ahogy az a nyomás is, hogy építsék be a bérekbe azon szolgáltatások és javak, lakáskiadások ellenértékét, amelyekre eddig a keresetek nem nyújtottak fedezetet. Ezek részbeni teljesítése is felpörgeti a bér-ár-ár-bér-bér-ár stb. spirált;
– A mezőgazdaságban a régi-új tulajdonosok révén kiépülő bérleti rendszer egyúttal a földjáradék árszabályozó szerepének rehabilitálását is jelenti, vagyis akceptálni kell a mezőgazdaságba belépő új jövedelemtulajdonosok pénzigényét (járadék) is. Ennek forrása nem lesz más, mint az infláció. A mezőgazdasági termékek árának emelkedése ugyanakkor megdrágítja a munkaerőt és fokozza a szociális hálóra nehezedő terhelést, ami a bér-ár spirálon, ill. különféle költségvetési (adó-, deficit-, támogatás-) spirálokon keresztül újabb inflációs hullám elindítójává válik.
A gazdasági rendszerváltás elkövetkező néhány évében, amikor a magyar gazdaság szekere két rendszer, két világrendszer mezsgyéjén halad, ahol az általános környezet a „már nem”-ekből és „még nem”-ekből tevődik össze, az infláció további eszkalálódása a realitás. S nem kizárt, hogy eljutunk valamiféle pénzcsere szükségességéig is, ami tiszta lapot jelentene az új társadalmi-gazdasági elrendeződés számára, hasonlóan ahhoz, mint 1946-ban a forint bevezetése.
Petschnig Mária Zita
Egységnyi forint vásárlóerejének alakulása*
Az ipar termelési árindexei
A mezőgazdasági termékek állami felvásárlásának árindexei
Fogyasztói árindexek
Nominál- és reálbér, reáljövedelem
Munkások és alkalmazottak reálbérindexének évi növekedése (%)
Az egy főre jutó személyes jövedelemből származó fogyasztás összetétele (folyó áron, %-ban)
A lakossági jövedelem és állami támogatás jellemzői főbb lakossági rétegek szerint
Lakásépítés pénzügyi források szerint
Az 1989-ben épített lakások néhány jellemzője
Tanácsi bérlakások nettó építési-szerelési költsége
A tanácsi bérlakásépítés alakulása (1989. jan. 1.–dec. 31.)
