Magántulajdon
Magántulajdon
A gazdasági ún. intézményi szerkezetében megfigyelhető legfontosabb változás, hogy az 1981 óta szakaszosan adagolt liberlizálások hatására a magánvállalkozások fokozatosan egyre jelentősebb szerepet töltenek be, még ha e folyamat jelei a statisztikai adatgyűjtés nagyszervezetekre méretezett rendszere miatt csak korlátozottan számszerűsíthetők is.
A rendszerváltás másik jellegzetes mutatója a piacgazdaságok adekvát szervezeti formái, vagyis az, hogy a tőkebefektetést és a termelő-szolgáltató tevékenységet összehangoló társaságok végre Magyarországon is kezdenek a gazdasági szereplők között uralkodó formává válni. 1990 derekán több mint 12 ezer korlátolt felelősségű társaság (kft.) volt, 1990. dec.-ben már 20 ezer, holott számuk 1988. dec. 31-én még csak 451, és 1989. dec. végén is mindössze 4485 volt. Kevésbé látványosan, de szaporodtak a részvénytársaságok (rt.) is. 1988 végén 116 működött Magyarországon, 1989. dec.-ben már 307, 1990. júl. 31-én 520, 1990 dec.-ben számuk már 800 fölött volt.
Feltűnnek az intézményi befektetők: az alapítványok, a vagyonkezelő központok, a biztosítóegyesületek. Bár az összes részvénytulajdonnak még csak 1‰-ével bírnak, miközben a fejlett piacgazdaságokban több mint 60% a jellemző adat, de megjelenésük egy folyamat kezdetét jelzi, amikor nem az információkat csak korlátozottan feldolgozni képes magánszemélyek vesznek részt az értékpapír-forgalomban, hanem a profi befektetőintézmények is. Vagyis olyan cégek, amelyek képesek a forgalmat fellendíteni, az éles piaci fordulatokat csillapítani, ezzel „tőkepiaci védőhálót” létrehozni. A közcélú alapítvány vagy helyi egyesület, mint a társadalmi szolidaritás intézményesült szervezete, egyúttal az átmenetet is jelzi a szociális piacgazdaságba, persze egyelőre ebben a szerény, ezreléknyi formában. Ennek az átmenetnek egyik – még korántsem befejezett – lépése volt az önálló Társadalombiztosítási Alap létrehozása, a társadalombiztosítás leválasztása a költségvetésről 1989-ben.
A rendszerváltás leglátványosabb jele azonban 1989–90-ben a külföldi tőke beáramlása, a vegyes vállalatok számának rendkívül gyors növekedése volt. 1988 végén, 227, 1989 dec.-ben 1357, 1990. dec.-ben pedig már több mint 2000 vegyes vállalat működött, s e réven is mérséklődött a különböző gazdasági szereplők elzártsága, izoláltsága. Bár ehhez a folyamathoz az is hozzátartozik, hogy ez idő alatt az egy vállalkozásra jutó külföldi befektetés a felére csökkent.
A rendszerváltás legtöbbet hangoztatott és középpontba állított folyamata az állami vagyon magántulajdonba adása, az ún. privatizáció is megkezdődött több, egymás mellett párhuzamosan futó módszerrel 1989–90-ben. Egyrészt az állami vállalatok, szövetkezetek tovább folytatták azt a – még az 1875. évi kereskedelmi törvény alapján megkezdett – gyakorlatot, amely az új, gazdasági társaságokról szóló törvény 1988. évi elfogadásával csak felgyorsult, hogy megkettőzték szervezetüket. Ezen a módon 1987 és 1990 első féléve között a 2000 állami vállalatból mintegy 100, az összes álllami vállalatok által működtetett tőke 5%-a alakult át társasággá. Ebben az átalakulási folyamatban a vállalat (a szövetkezet) egységei társasággá (rt., kft.) alakulnak, amelyben a vállalati központnak többségi a tulajdona a társaságba bevitt vállalati eszközök (gépek, üzemek) alapján. E módszerrel oldódik a vállalatok mesterséges centralizáltsága, a piaci folyamatok követésére kényszerített egységek keletkeznek, végül a vállalati általános költségek csökkennek azáltal, hogy a vállalati központok összezsugorodnak, a megnyúlt vállalati irányítási lánc összehúzódik. A szerkezet megkettőződése azonban a funkciók megváltozásával jár. Miközben a vállalati központ befektetéseket végző vagyonközponttá alakul, a vállalati belső egységek önálló piaci szereplőként működnek. A vállalati átalakulás azonban ez esetekben nem – vagy csak elenyésző mértékben – jár együtt a vállalkozás magántulajdonba adásával. A tulajdon a vállalatok között mozog. A változás legfeljebb az, hogy a vállalatok nem üzemekkel vagy állóeszközökkel, hanem részvényekkel rendelkeznek.
Bár 1989-ben fogadta el a parlament az állami vállalatok társasággá alakulásának egyszerűbb módjáról az ún. átalakulási törvényt, amelynek megfelelően a vállalat egészében – egy az egyben – társasággá alakulhat úgy, hogy közben tőkét emel, az állam képviselői pedig mint állami vagyonkezelők részvények, üzletrészek formájában szereznek részesedést a vállalatból létrejött társaságban, a privatizációnak ez az útja végül is csak 1990-ben nyílt meg összesen 30–40 vállalat előtt. Az állami vagyonkezelőt, az Állami Vagyonügynökséget (ÁVÜ) ugyanis csak 1990-ben hozták létre. Ekkor merült fel, hogy az államnak nemcsak a vállalati átalakulások passzív szemlélőjeként, ellenőreként, hanem aktív kezdeményezőjeként kellene tevékenykednie, az Állami Vagyonügynökségnek valóságos privatizációs folyamaot kellene elindítania. A magántulajdonba adásnak állami bevételt kell eredményeznie az államadósság csökkentése érdekében. Az aktív privatizáció 1990. szept. végén jutott el az előkészítés szakaszába. Kiválasztották az első 20 ún. mintavállalatot, amelyet az állam különböző módszerekkel privatizál. Az Antall-kormány azonban – a lengyel és a csaeh tervekhez hasonlóan – „kis” és „nagy” privatizációt tervez az állami tulajdon lebontására. A „kis” privatizáció, a kormány „gyors” programjaként, a kereskedelem és a vendéglátóipar vállalatainak megszüntetésével, boltjaik, üzleteik, vendéglőik értékesítésével indult 1990 őszén, azt követően, hogy a már a Németh-kormány által előkészített jogszabálytervezetet az Antall-kormány a parlamenthez benyújtotta, amely közel 90 helyen módosította azt. A „kis” privatizációkor az eredeti vagyonelemeket – gépeket, üzleteket – értékesítik, míg a „nagynál” értékpapírokat.
A privatizáció lebonyosítása az ÁVÜ-re hárul, amely nemcsak a vállalati átalakulásokat ellenőrző, az állami tulajdon lebontását aktívan kezdeményező szervezetté nőtte ki magát, hanem a vállalatok minden vagyoni jogot érintő szerződésének felülbírálójává is vált. Kezébe kerültek az államigazgatási felügyelet alatt álló vállalatok is, s egyre több beavatkozási jogot koncentrált. Ezzel 1990-ben párosult még az is, hogy a Vagyonügynökséget – az új, Antall-kormány centralizációs törekvéseinek megfelelően – a fél évvel korábban még csak a parlamentnek alárendelt, a kormánytól függő szervezetté változtatták. E függőségi kapcsolat létrehozásáért a kormány az addigi legsikeresebb privatizációt, az IBUSZ részvénykibocsátását is veszélyeztette (melyre egyébként – a rendszerváltás után leglátványosabb és jelentőségében is fontos eseményeként – az újra megnyílt Budapesti Értéktőzsdén és a bécsi tőzsdén egyidejűleg kerütl sor).
