Szegénység Magyarországon

Teljes szövegű keresés

Szegénység Magyarországon
A szegénység szociológiai értelemben nem pusztán alacsonyjövedelműség vagy a fogyasztás nagyon visszafogott szintje. Szegénynek tekinthető az átlagos vagy magas jövedelmű, de lakásproblémával küzdő népesség is. Általában elmondható, hogy a lakosság többsége valamivel a társadalmi minimum felett, a tisztes-szerény megélhetési lehetőségek zónájában vonja meg a szegénység határát. A szegénység lakossági megítélése azonban erősen a társadalmi helyzet és a közvetlenül átélt életszínvonal-változás függvénye. A szegénységi küszöb környezetében élő családok többsége inkább átlagos jövedelmű családnak tekinti magát, semmint szegénynek. A magasabb jövedelmi ranglétráról az átlag irányába lecsúszó családok akkor is szegénynek értékelik önnön helyzetüket – azaz azonosítják a szegénység és a szegényedés fogalmát –, ha a környezetük átlagos jövedelműnek vagy tehetősebbnek tekinti őket.
A szegénység szubjektív megítélése lakóhelytől függően is igen széles skálán szóródik. A falun élők szegénység-értékítélete is más, mint a városiaké – azzal összefüggésben, hogy a vidéki háztartások többsége különösebb pénzráfordítás nélkül, munkájával juthat élelmiszerekhez. A lakosság értékítélete szerinti szegénységi küszöb 1990-ben hozzávetőleg havi 6300–6500 forint egy főre jutó jövedelem. E szint alatt él a magyarországi lakosság mintegy 22–23%-a.
A jövedelmi helyzet rosszabbodása, a fogyasztási szokások kényszerű megváltoztatása a szegényedés, a szegénység érzetét keltik sok családban. De vajon mennyiben támasztják alá ezt a tények? 1990-ben az alacsony és a közepes jövedelműek közül sokan korlátozták fogyasztásukat, s az őszi előrejelzések a lakossági fogyasztás mintegy 5%-os csökkenését vélelmezték. Ezen belül azt feltételezték, hogy pl. a hús, húskészítmények, a baromfi fogyasztása mintegy 20%-kal, a tej-tejtermékeké 10, a vajé, a zöldség-gyümölcsöké 30, a burgonyáé 25, a gyermek felsőruházaté 35, a férfi felsőruházaté 20, .a harisnyanadrágé 40, a papír-írószeré 15, a tüzelőanyagoké 25%-kal csökken. A bérek vásárlóértékének 3–4%-os csökkenése rajzolódott ki. 1990-re, vagyis az, hogy a munkások és alkalmazottak reálbére a 18–19 évvel ezelőtti (az 1971–72 évekre jellemző) szintre süllyedt.
Nem csoda tehát, hogy a szegénység vagy az életszínvonal-stagnálás érzete általános volt 1989–90-ben, hiszen a lakosság túlnyomó többsége, 70–80%-a kevesebbet evett és ivott, rosszabb minőségű és kevesebb ruhát vásárolt, mint az előző, 1988–89-es esztendőkben. Az életszínvonal-süllyedés érzetét fokozta, hogy a már 1988–89-ben magas keresetű, magas jövedelmű rétegek 1990-ben tovább javítottak jövedelmi pozícióikon, fogyasztásukat nemhogy csökkentették, hanem lényegesen növelték, s eközben megtakarításuk is tovább bővült. Erre utal a drágább tartós javak fogyasztásának a megugrása: 1990 első felében 6%-kal több mélyhűtőt, 14%-kal több magnetofont, 23%-kal több személygépkocsit, 58%-kal több villanytűzhelyt és duplaannyi videokészüléket vásároltak az üzletekben, mint egy évvel korábban. Az év kétharmadában – jan.–aug. hóban – a lakossági betétmegtakarítások 14 milliárdos növekedése kizárólag a devizaszámlákon elhelyezett betétek értékének a növekedéséből adódott, s ilyennel minden valószínűség szerint nem a „közönséges” átlagemberek rendelkeztek.
Statisztikusok általánosan használt módszere, hogy a lakosságot a jövedelmi fejadag nagysága szerint sorba rendezik. Magyarországon a legalacsonyabb jövedelmű 1 040 000 polgár, azaz a legalsó jövedelmi népességtized nagyjából az, aki a létminimum szintje alatt él, a következő tized pedig a társadalmi minimum alatt. A személyi jövedelemadó 1988. évi bevezetését követően, amikor is az adót igen széleskörűen ellentételezték, csökkentek a jövedelmi különbségek (abban az évben és 1989-ben is), de 1990-ben a már említett fogyasztási és megtakarítási jelenségek tanúsága szerint, s mert végre kezdenek megmutatkozni a piaci viszonyok – a jövedelmi különbségek ismét jelentősen megnőttek. Az adatok tanúsága szerint átmeneti megtorpanás után folytatódott a 80-as évek eleje óta mért tendencia: a jövedelmi különbségek növekedése. 1982-ben a legszegényebb népességmillió jövedelmét 3,8-szeresen haladta meg a leggazdagabb népességmillió jövedelme; 1990-ben az előzetes felmérések szerint már 4,8-szeresen.
A népesség jövedelmi tizedei alapján végzett szegénységfeltárás nem a szegénység kiterjedtségére nyújt információt – hiszen mindig a népesség 10%-át vélelmezzük halmozottan hátrányos helyzetűnek, azaz kifejezetten szegénynek, és mindig 20%-át a szegénységi küszöb közelében élőnek –, de a legalsó jövedelmi tized összetétele felhívja a figyelmet a szegénységtől leginkább veszélyeztetett népességre. 1989-ben a legalsó jövedelemtized 20%-a volt nyugdíjas család, 80 %-a aktív keresős, melyből 10% gyermek nélküli, 24% pedig három- vagy többgyermekes, miközben a közvélemény az idős nyugdíjasokat véli a szegény réteg fő alkotóelemének. A 60-as évek első felében ez valóban így volt, a legszegényebbek többsége nyugdíjas volt, s akkor csak közel ötödrészt képviselt az alkalmi munkából élő, gyermek nélküli népesség, míg mintegy harmadnyit a gyermekes családok. A gyermekes családok számára hátrányosan változó jövedelemelosztás folyamatát jelzi, hogy a 80-as évek végére – annak ellenére, hogy a többgyermekes családok száma a felére zuhant, míg a nyugdíjas háztartásoké duplájára növekedett – lényegesen nagyobb lett a gyermekesek részaránya a legszegényebbek között. 1989-ben a nyugdíjas családokban élők és a kétgyermekes családok 13–13%-ának a jövedelme volt a legalsó jövedelmi tizedben, a háromgyermekeseknek 27%-uk, a négy- és többgyermekeseknek pedig már 54%-uk élt a létminimum szintje alatti jövedelmi fejadagból. 1990-ben pedig a nyugdíjasok 12%-a, a gyermekesek 34%-a élt a létfenntartáshoz elégtelen jövedelemből.
A szegénnyé válás legbiztosabb módszere tehát a gyermekvállalás. A személyi jövedelemadó, amely ismert módon gyakorlatilag a családtagok létszámától függetlenül adóztat, a gyermekes családok korábbinál nagyobb tömegeit süllyesztette a napi megélhetési gondokkal küzdők táborába. Az új adó pauperizáló hatását jelzi, hogy amíg – 1988-ban – a társadalmi minimum szintjén élő, gyermek nélküli családokat nem terhelte adó, addig a minimumszinten élő kétgyermekes családok keresőjének már évi 50 000 Ft adót kellett fizetnie, a négygyermekes keresőnek már 67 000, az ötgyermekesnek 79 000, a hétgyermekesnek pedig 139 000 Ft-ot. A legszegényebb sorba kerülés tehát kevésbé függ a képzettségtől, beosztástól és a keresetnagyságtól, sokkal inkább demográfiai tényezőktől. A legalacsonyabb keresetű keresőtized 80%-a nem a legszegényebb népességtized tagja; sőt egy részük kifejezetten tehetős, továbbá az alsó jövedelmi decilis keresőinek 1/3-a az átlagosnál többet keres, egy részük pedig kifejezetten magas keresetű.
A szegények jövedelmi hátránya értelemszerűen fogyasztási hátránnyal is együtt jár. Az alsó jövedelmi decilis sertés- és marhahúsfejadagja 35%-kal marad el a lakossági átlagtól (feleannyi sincs, mint a leggazdagabb 1 millió lakosé), sajtfogyasztása az átlag 1/3-a (a leggazdagabbakénak csupán 1/5-e), a vajfogyasztás és étolajvásárlás az átlagnak csupán 60%-a. 40%-os az elmaradás a zöldség- és gyümölcsfejadag, ill. a hüvelyesek fogyasztása terén. Vendéglőben, üzemi étkezdében hatodannyit fogyaszt a legszegényebb népességtized tagja, mint az átlagpolgár (huszadannyit, mint a leggazdagabb réteg). Az alsó decilis sör- és borfogyasztása - a közhiedelemmel ellentétben - csak 1/3-a az átlagfogyasztásnak, égetettszeszesital-fogyasztása pedig csak 40%-a az átlag polgár fogyasztásának, míg a legtehetősebb népességtizedének csupán 1/5-e. Néhány árucikk és szolgáltatás vásárlása terén a különbségek bántóan nagyok: pl. férfi- és női cipőt a legszegényebbek csak ötödannyit vásárolnak, mint a leggazdagabbak, újságot és folyóiratot hatodannyit; könyvet, tankönyvet tizedannyit. A Patyolat igénybevétele harmincadannyi, az utazási irodáké nyolcvanadannyi, mint a legmagasabb jövedelműeké, a gépjármű-vásárlási arány tizenötödnyi. A szórványosan megjelenő luxusjellegű javak és szolgáltatások fogyasztása arra utal, hogy a legalacsonyabb jövedelműek köre nem stabil népesség, 25–30%-uk a vizsgált évben csak valami rendkívüli esemény (pl. betegség, haláleset, korábbi jövedelem időleges elmaradása) miatt süllyedt szegénysorba.
1989–90-ben az időlegesen szegények köre 2 réteggel gyarapodott: a tönkrementekkel, az üzleti veszteséget szenvedettekkel, ill. a munkanélküliekkel. A jövedelemlétra legalján a „mínuszos” jövedelműek állnak, akiknek a vállalkozása megbukott vagy jelentős veszteséget könyvelt el. 1989-ben még csak 30–40 000-en voltak, 1990-ben már 50–70 000 családra becsülték számukat. Többségük kedvező körülmények között élő, tehetősebb család, minden reményük megvan rá, hogy a következő években kitörjenek a szegénysorból. 1990-ben sok butikost, ruházati cikkeket áruló kiskereskedőt tett tönkre a lakossági kereslet visszaesése – a lakosság ugyanis romló életkörülményei miatt lényegesen csökkentette ruházkodási kiadásait. Több kisvállalkozás ment tönkre, igen sok kisiparos, magánszolgáltató került a tönk szélére a romló fizetési fegyelem, a pénzügyi „sorban állás” terjedése miatt, amikor is állami vállalatok, szövetkezetek nem vagy csak 6–8 havi késéssel fizetnek szállítóiknak. Az 1990 nyarán tapasztalt, súlyos aszály kisgazdaságok tízezreit tette tönkre.
Új, de gyorsan bővülő alacsony jövedelmű réteg a munkanélkülieké. 1989 közepén még 14 000, 1990 közepén már 42 000 munkanélkülit regisztráltak, s az év végén már 81 000 a nyilvántartott munkanélküliek száma. Pedig sokan nem is vetetik magukat nyilvántartásba, vagy összeköttetéseikben reménykedve, vagy mert nincs lehetőségük naponta messzebbre utazni. Az összes munkanélküli száma tehát valószínűleg már 1990 első félévében is 100 000 körül volt, s év végi számuk megközelítheti a 200 000 főt. E családokban a nominális jövedelem – ha eddig csak a keresetükből éltek – egyik napról a másikra 1/3-ával csökkent, ami párosulva a 30% körüli inflációval (mozgósítható tartalékok hiányában) akár 50%-os fogyasztáscsökkenést is kényszeríthet családok tízezreire. A nyílt munkanélküliség mellett 1990-ben ugrásszerűen megnövekedett a részleges munkanélküliek tábora: mintegy 300–350 ezren lehettek. Jelentős részüknél vélelmezhető a reáljövedelem jelentős, 15–20%-os csökkenése. Valamivel több mint felük termelőszövetkezetekben dolgozik, csökkentett munkaidőben. Megszűnt ugyanis a tsz-ek földművelési és foglalkoztatási kötelezettsége, így a gazdaságtalanul végzett munkák megszűnése – paradox módon, átmenetileg – a keresetek stagnálását vagy csökkenését okozta. 1990 első 8 hónapjában a mezőgazdasági szövetkezetekben kifizetett keresetek összege a 26–27%-os infláció ellenére sem érte el az előző év azonos időszakában mért összeget. Tagok tízezreinek a szövetkezet nem tud munkát adni, s a folyamat enyhülése a leszűkülő KGST-piacok és a nehezülő nyugati értékesítési feltételek miatt sem várható.
Növelte a részleges munkanélküliek számát a tömeges „kft.-sítés”. Az 1989-ben már megkezdődött spontán privatizáció folyamatában a gyenge lábon álló vállalatok zömükben kft.-kké alakultak. Az adósság a vállalatközpontoknál maradt, az értékesebb eszközök egy részét leértékelt áron a vállalat apportjaként vitték be a kft.-be. Dolgozók tízezrei választhatták, hogy vagy munkanélküliekké válnak, vagy készpénzapporttal beszállnak tagként a kft.-be. Miközben többségük jövedelme jelentősen csökkent, tagként nem védik őket az alkalmazottakra vonatkozó minimálbér- és végkielégítést előíró rendelkezések.
További félmillió fővel gyarapítják a társadalmi minimum alatt élők 2 milliós táborát a lakásproblémával küzdők. A lakásépítés tetemesen viszzazuhant. 1990-ben feleannyi (40 000) lakás épült – az ősszel becsült adatok szerint –, mint 15 évvel korábban, 1975-ben. S miután 1990 első félévében 1/3-ával kevesebb cementet, téglát, építkezési gerendát vásárolt a lakosság, mint 1989 első félévében, figyelembe véve a lakások átlagos építési idejét, 1–2 év múlva a jelenleginél is lényegesen kevesebb lakás elkészülte várható. Pedig a 70-es évek első felében és közepén született nagyobb létszámú korosztályok ekkor lépnek családalapító korba. Valószínű, hogy a hajléktalanok, a csövesek, a pályaudvarokon éjszakázók már 1990-ben is 80–90 000-re becsült tábora a mainál is látványosabb társadalmi réteggé válik.
Fekete Gyula

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages