A politikai átalakulás egy éve
A politikai átalakulás egy éve
1989. okt. 23-án kikiáltották a Magyar Köztársaságot, s csaknem egy évvel később, 1990. okt. 14-én tartották meg a helyhatósági választások második fordulóját. A két dátum közötti időszak az újkori magyar politikatörténet egyik legizgalmasabb periódusát jelentette, melynek végeredményeképpen 1990 végén egészen más politikai-hatalmi berendezkedés létezik és működik Magyarországon, mint egy évvel korábban. Hosszas és emlékezetes választási csatározások nyomán olyan új parlamenti pártok alkotják az országgyűlést, melyek egy évvel korábban még együttesen is gyöngébbnek tűntek, mint a társadalom minden szféráját uralni látszó MSZMP. Ez utóbbi párt viszont még csak be sem tudta juttatni képviselőit az új parlamentbe, s a helyébe lépett MSZP is csak olyan ellenzéki pozíciókat tudhat magáénak az Országgyűlésben, ami – már csak a számarányokat tekintve is – kizárja, hogy érdemi befolyása legyen a meghatározó döntésekre.
A politikai erőviszonyok megváltozásának megfelelően a kormány összetétele is úgy alakult; hogy még csak nyomaiban sem emlékeztet az egy évvel korábbi állapotokra. Bonyolult – és sokszor nehezen követhető – politikai küzdelmek sorozata után eldőlt a köztársasági elnök megválasztásának módja és személye is. Aligha akadt volna egy évvel korábban bárki is az országban, aki megjósolta volna, hogy 1990 nyarától Göncz Árpád fogja betölteni e tisztséget. A magyar közjogi struktúra régóta bírált hiányossága szűnt meg azáltal, hogy létrejött és folyamatosan működik az Alkotmánybíróság. Rövid időszak eltelte után már volt néhány olyan döntése, melyeknek következményei kézzelfoghatóan alakították a politikai erőviszonyokat. S végül, az őszi kétfordulós helyhatósági választások nyomán létrejöttek azok az önkormányzatok, amelyek nemcsak a tanácsrendszer pótlására hivatottak, hanem arra is, hogy egy demokratikusabb politikai-hatalmi berendezkedésnek alulról nézve is egészen más jellegű intézményi feltételei lehessenek.
A hatalmi ágak megosztásán alapuló modern pluralista politikai berendezkedés intézményeinek megszületése azonban még egyáltalán nem jelenti ezek zavartalan működőképességét is. Kül- és belföldön egyaránt többséginek tartható vélekedés szerint történelmi eredmény, hogy e lényegbevágó politikai-hatalmi szerkezetváltozás meglehetősen békés körülmények közepette történt meg. A hazai politikai rendszer szinte semmilyen tekintetben nem azonos a korábbival, s e változásokat sikerült oly módon elérni, hogy ezen eredményekért egyetlenegy embernek sem kellett az életével fizetnie. E sorok írása idején még nem lehet tudni, hogy az új Magyarország megváltozott politikai-hatalmi berendezkedése mennyiben lesz elegendő a fölgyülemlett gazdasági-társadalmi gondok eredményes kezelésére. A látványos különbözőségek sem takarhatják el ama tények jelentőségét, amelyek mind arra figyelmeztetnek, hogy e politikai változások összességükben nem jelentenek még rendszerváltozást. A társadalmi működés egészét tekintve ugyanis számos fontos alrendszerben továbbra is ugyanazok a viszonyok termelődnek újra, amelyek a válságok szélére sodorták a magyar közállapotokat a '80-as években.
Az MSZMP-MSZP 1989. okt.-i kongresszusának felemás lezártával alapvetően megváltoztak a belpolitikai erőviszonyok. Viszonylag hamar kiderült, hogy mindazon vitatott kérdések, amelyekben az uralkodó párt kongresszusán nem tudott egyértelműen állást foglalni, lehetetlenné tették annak széles körű elhitetését, miszerint olyan új párt született volna, amely egyrészt alkalmas a föltornyosult gondok politikai megoldására, másrészt ehhez kellő méretű bizalmi tőkét is maga mögött tudhatna. Az ellenzéki erők úgy érezték: eljött az ideje, hogy az MSZMP-t és összes utódját végleg kiszorítsák a politikai erőtérből. Az SZDSZ és a Fidesz által kezdeményezett népszavazás ez idő tájt kezd komolyabb jellegű politikai kampánnyá válni. Okt. 17-ére – mikor is összeül az Országgyűlés, hogy szentesítse a szept. 18-án aláírt kerekasztal-megállapodások eredményeit – az SZDSZ már több mint 100 000 aláírást, tud átnyújtani a parlament elnökének avégett, hogy népszavazáson döntsenek a munkásőrségről, a munkahelyi pártszerveződésekről, az MSZMP vagyonáról és a köztársasági elnök megválasztásának időpontjáról.
Eközben kitapinthatóan radikalizálódik a politikailag érdeklődő tömegek hangulata. Ez részint magyarázható az általános kelet-európai összeomlás mind nyilvánvalóbb tényeivel, másrészt pedig a közelgő okt. 23-i évforduló által kiváltott érzelmekkel. Ez utóbbi még jobban az elmúlt három évtizeddel való teljes szakítás irányába tolja a közhangulatot.
A meglehetősen kusza belpolitikai helyzetben némileg váratlanul születik a döntés, hogy a Magyar Köztársaság kikiáltásának napja egybe fog esni okt. 23-a megünneplésével. A köztársaság kikiáltásának hátterében lévő alkotmánymódosítás értelmében Magyarország átalakul parlamentáris köztársasággá, ami jogi értelemben egyet jelent az egypártrendszer felszámolásával. Ily módon a köztársaság kikiáltása több mint politikai deklaráció és gesztus: igen fontos és szimbolikus lépés a hatalommegosztáson alapuló politikai szisztéma megteremtése felé.
Nov. a naponta éleződő belpolitikai feszültségek hónapjává válik. A nov. végi népszavazás kiírásáért küzdő négypárti koalíció óriási politikai aktivitást fejt ki országszerte, hogy az embereket rábírja a népszavazáson való részvételre. Nov. közepén az MDF a népszavazástól való távolmaradásra szólítja föl híveit és szimpatizánsait. E lépésével természetszerűen kiváltja az SZDSZ rosszallását; a radikális ellenzék most már kénytelen két irányban is támadó jellegű hadműveleteket folytatni. Az MSZP e fura szituációban fölöslegesnek tartja ugyan a népszavazást, de tagjait nem bojkottra, hanem részvételre szólítja föl, és – szemben a radikális ellenzék „négy igen” javaslatával – az első kérdésre „nem”-et javasol szavazni. A népszavazást megelőző hetek belpolitikai eseményei olyan jellegű pluralizációt sejtetnek, amely sok tekintetben nyugodtan tartható a közelgő – jövő évi – választások előrehozott főpróbájának. A nov. 26-át megelőző napok sajtóháborújából egyértelműen kitetszik, hogy a háttérben tulajdonképpen a „Pozsgay-kérdés” feszül meg, abban az értelemben, hogy a népszavazás igazi tétje: megakadályozni az MSZP-t abban, hogy vezető politikusait közvetlen népszavazáson fogadtassa el esetlegesen köztársasági elnökként.
A népszavazás végeredménye több mint meglepő volt, s már maga az a tény is sokakat elgondolkodtatott, hogy 4,5 millióan voksoltak. Arra a kérdésre, hogy csak az országgyűlési választások után kerüljön-e sor a köztársasági elnök megválasztására: igennel szavazott 2 151 926 állampolgár (50,07%), nemmel 2 145 825 ember (49,94%), vagyis mindössze néhány ezer ember véleménye döntött e kérdésben. E nov. végi népszavazás azonban sokkal többet jelentett, mint pusztán állásfoglalást e kérdésben. Lényegében fordulat következett be a politikai alternatívák átrendeződésében. Rendkívül plasztikusan kiderült: ezek után már nem az MSZP-MSZMP és az ellenzék között húzódik az igazi belpolitikai választóvonal. A népszavazás előkészületei és konfliktusai világosan megmutatták, hogy bár az uralkodó párt formálisan még őrzi ugyan pozícióját – mind az Országgyűlésben, mind pedig a. kormányban –, az általa fémjelzett politikai alternatíva már semmiképpen nem játszik olyan szerepet, aminek esélye lenne többségi társadalmi támogatottságra. Ehelyett az ellenzék két fő ereje között tapintható ki az igazi konfliktus. Az MDF és az SZDSZ eltérő véleménye, majd pedig a népszavazás előtti hetekben történt heves összecsapása már előlegezte mindazt, ami egészen a márc.-i választásokig meghatározta a magyar belpolitikai élet alakulását. Tulajdonképpen a népszavazási kampány tette komoly politikai tényezővé az SZDSZ-t és a Fideszt is. A közvélemény-kutatási adatokból egyértelműen kiolvasható, hogy a nov.-i tömegpolitizálás hozta föl mind a két pártot - ismertség és támogatottság tekintetében - olyan szintre, hogy reális versenyzési esélyük legyen mind az MSZP-vel, mind pedig az MDF-fel szemben.
A Németh Miklós vezette kormány ez idő tájt mindinkább lehetetlen helyzetbe került. Egyrészt hiányzott mögüle a legitim parlamenti támogatás. Másrészt maga az uralkodó párt is meghasonlott, szétszakadt, s a kormányzati nehézségek szemszögéből nézve inkább volt tekinthető tehernek, mintsem politikai támasztéknak. E lehetetlen helyzetben a kormányzatnak számolnia kellett azzal, hogy a megerősödött ellenzék napi céltáblájává válik. A kellemetlen, de elkerülhetetlen gazdasági intézkedések meghozatala érdekében a kormány a nyilvánosság kizárásával tárgyalásokat kezdett a jelentősebb politikai pártokkal.
Az év végére teljesen zavaros belpolitikai állapotok alakultak ki. Volt egy parlament, amelyről már nem lehetett tudni, kit képvisel. Mindinkább léteztek az ellenzéki pártok, s nem lehetett egyértelműen eldönteni, melyikük rendelkezik a legnagyobb társadalmi támogatottsággal. S működött egy olyan kormány, amely végképp nem tudhatta, vajon kire is támaszkodhat kellemetlen döntései meghozatalakor. E többszörösen összetett belső helyzethez számítsuk még hozzá azt a tényt, hogy szinte egyik tétről a másikra omlanak össze a kelet-európai országok politikai-hatalmi struktúrái. Olyan sebességgel változnak a külpolitikai feltételek, hogy e helyzet hazai feldolgozása még a legstabilabb berendezkedés mellett is igen nagy politikai feladatot jelentene. Eme áttekinthetetlen helyzet egyedüli lehetséges feloldásaként az Országgyűlés dec. 21-én kimondja önmaga feloszlatását – 1990. márc. 16-i hatállyal –, s ezzel mintegy kitűzi az új választások időpontját is. Az ősz folyamán megalkotott törvények sorozatával megteremtődtek a politikai rendszerváltás közjogi alapjai.
Az 1990. jan.-ban kezdődött pártkampány nyitányának volt tekinthető az úgynevezett Duna gate-ügy. A belügyminisztériumi lehallgatási botránnyal nemcsak folytatódott a kormány és a korábbi pártvezetők állandó defenzívája, hanem megmaradt a radikális ellenzék mindent elsöpörni látszó lendülete is. Az év első 3 hónapját teljességgel eluralták a pártok által kezdeményezett kampányfogások. S nem is volt könnyű dolga a lakosságnak, miután semmiféle támpontja nem volt annak megítélésében, hogy az egyes pártokat mihez képest vegye komolyan, avagy tartsa jelentéktelennek. A pártok bejegyzett – bevallott – taglétszáma kevés orientációt adhatott ez ügyben. Egyrészt mert meg a legnagyobb pártoknak sem volt ez idő tájt olyan nagyságrendű tagságuk, hogy abból komolyabb következtetéseket lehetett volna levonni, másrészt mert a „bemondáson” alapuló taglétszámokat senki sem ellenőrizte. Így a tömegkommunikációban való jelentkezés gyakorisága maradt a pártok megítélésének egyetlen alapja.
A „gazdaság” azonban a lényegi kérdéseket tekintve mégsem volt annyira sokszínű, mint amennyire a pártok neveiből gondolni lehetett volna. Végül is a politikai választási kampány leegyszerűsödött néhány alapvető kérdés hangsúlyozására; s csak ezeken belül lehetett különbséget találni az egyes pártok stílusát és mondandójának megformáltságát tekintve.
A pártok túlnyomó többsége a keresztény-európai eszmevilágra esküdött, s ehhez természetszerűen kapcsolódott az antikommunizmus, amelynek jegyében egyetlen kudarccá, nagy kollektív bűncselekménnyé sűrűsödött össze mindaz, ami az elmúlt 40 év során történt. Közös vonásuk volt az ezeréves történelemre való állandó hivatkozás is. A pártok kampánytevékenységéről egészében véve azt lehetett megállapítani: sokkal inkább szóltak a múltról, mint a jövőről – s arról végképp nem, milyen konkrét gazdasági-társadalmi-politikai feladatok várnának azokra, akik a szabad választások után a hatalom birtokosaivá válnak. De talán nem is a programalkotás volt e tavaszi kampány igazi történelmi funkciója, hanem az, hogy az emberek végre kibeszélhessék magukból mindazokat a sérelmeket; amelyeket az elmúlt fél évszázad során kénytelenek voltak elszenvedni, de amelyeknek soha sehol
nyilvánosan nem adhattak hangot.
Az év első hónapjait tehát abszolút módon a pártok uralták, s ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen négy évtized után először készülhetett az ország arra, hogy több párt közül minden külső kényszer nélkül választhasson. A kampány az utolsó hetekben leszűkült néhány párt versenyére, amelyben úgy tűnt, hogy az MDF és az SZDSZ fog fej fejmelletti küzdelmet folytatni a végső győzelemért. Az MSZP-nek hiába voltak országszerte népszerű vezető politikusai, a párt egésze képtelen volt olyan politizálással előállni, hogy annak alapján komolyabb esélyeket lehetett volna jósolni nekik.
A kampány meglepetése kétségtelenül a Fidesz volt. Választási ötleteik oly sokszínűek voltak hogy az akkori magyar helyzetre jellemző viszonyok között – hogy ti. rendkívül magas volt azok száma, akik készültek ugyan elmenni a választásokra, de az utolsó pillanatokig nem tudták egyértelműen eldönteni, melyik pártra szavazzanak – e frissesség és ötletesség komoly politikai tényezővé változhatott.
A választási rendszerből előre látható módon következett, hogy a márc. 25-i forduló nem döntheti el még a legfontosabb kérdéseket sem. Miután 40-nél több párt állított jelöltet, egyértelmű volt, hogy csak a legkivételesebb esetben lehetséges, hogy az első fordulóban döntés szülessen az egyéni választókerületekben. Ezért az első forduló csak a pártok közötti ideiglenes sorrendet volt hivatott tisztázni. Az első fordulóban a választásra jogosultak mintegy 63%-a szavazott; s e 4,5 millió ember egyértelműen leszavazta az előző 40 évet. A második fordulóra 46% ment el szavazni: leegyszerűsödött a verseny az MDF és az SZDSZ közötti szavazótáborra, ill. arra, hogy a korábban más jelöltet támogatók mely párt mellé állnak. Ez a verseny az esetek döntő többségében az MDF javára dőlt el.
Ápr. 8-a után sokféle módon értelmezték e választási végeredményt. A többségi vélemény szerinti az emberek az MDF-ben látták a mérsékeltebb, megnyugtatóbb rendszerváltás biztosítékát, szemben az SZDSZ nyújtotta radikális – de kevésbé kiszámítható – alternatívával. A magyar választási rendszer szabályai a valódinál nagyobb különbséget teremtettek a két párt között, s a parlamenti helyek elosztását tekintve az MDF meglehetősen elhúzott az SZDSZ-től, az egyéni választókerületekben elért eredményei alapján. Ugyanakkor a listás szavazatok alapján a tavaszi választások egyik legfontosabb politikai üzenete, hogy két olyan nagy párt van az országban, amelynek milliós nagyságrendű a szavazótábora.
A választás nemcsak abból a szempontból volt sorsdöntő, hogy milliók kaptak lehetőségét az elmúlt rendszer leszavazására. Arra is esélyt adott, hogy az újonnan jelentkező, rendkívül tarka politikai erők közül ki lehessen válogatni azokat a pártokat, amelyek társadalmilag kellően megalapozottnak tekinthetők. E szempontból a választási rendszer beépített szelekciós szűrőmechanizmusai, ill. a polgárok politikai ösztönei együttesen rostálták meg a sok-sok jelentkezőt. Végül 12 pártot lehetett országosan is elfogadottnak tekinteni, hiszen ennyi volt képes országos listát is állítani. S miután a magyar választójog előírja a 4%-os „küszöböt”, mint a parlamentbe jutás kritériumát, ezért e 12 is feleződött a választások után: így végül is 6 párt foglalt helyet a parlamentben. Az első fordulóban a választók e 6 pártra adták a szavazatok kb. 85%-át. A tavaszi választások nyomán ily módon kirajzolódni látszik a leendő hosszabb távú politikai tagolódás alapja. Azt ugyan nem lehet állítani, hogy e 6 párt maradéktalanul tükrözné a magyar társadalom politikai tagoltságát (már csak a távolmaradók milliós nagyságrendje miatt sem), de azt igen, hogy alapjai lehetnek egy olyan hosszabb távú, évtizednyi idővel mérhető politikai fejlődési folyamatnak, melyben előbb-utóbb minden társadalmi nagycsoport képes lesz megtalálni a maga politikai szószóló szervezetét. A tavaszi választások végül is igen nagy politikai iskolát jelentettek mind a pártok, mind pedig az állampolgárok számára.
A több hónapos kampányküzdelem a legnagyobb pártokat rákényszerítette, hogy kiépítsék szervezetüket és megtalálják azt a politikai aktivistahálózatot, amely elengedhetetlenül szükséges egy párt folyamatos működéséhez, és megismerjék a mindennapi politizálás, az emberek megnyeréséért folytatott verseny nehézségeit. Más oldalról a választópolgároknak is alkalmuk nyílott megtapasztalni önnön fontosságukat, ill. megtanulni a programok, ideológiák, politizálási stílusok összemérését, s begyakorolni az elemi állampolgári részvétel és kultúra alapvető formáit.
A választások eredményei egyértelművé tették, hogy az MDF alakíthat kormányt, de az is nyilvánvalóvá vált, hogy ezt csak koalíciós keretek között teheti. A kormányalakítást megelőzően azonban a két legnagyobb párt – különösebben nem közhírré tett – tárgyalások során megegyezett az 1989 nyarán megalkotott közjogi szabályok korrekciójában. E – sokak által paktumként emlegetett – egyezség arra volt hivatott, hogy feloldja a kormányzást körülvevő nehézségeket. Az előző évben ugyanis az ellenzik még inkább attól tartott, hogy a szabad választások utáni parlamentben a kisebbség jogainak védelmében fontos kétharmados szabályokkal körülvenni a kormányt. A kerekasztal-tárgyalások során valószínűleg kevéssé számoltak azzal az eséllyel, hogy e túlbiztosítás épp a tárgyaló ellenzék fejére hull majd vissza jó háromnegyed év után. A két nagy párt kölcsönös engedményeket tett egymásnak, s ezáltal valóban lehetővé vált, hogy Antall József ne csak kormányt alakítson, hanem e kormány érdemi működést is kifejthessen, hiszen tételesen fölsorolták azokat a minősített kérdéseket, amelyekben az ellenzék egyetértő szavazataira is szükség lesz. E kérdések elsősorban az alapvető emberi és politikai szabadságjogokkal kapcsolatos területeket érintik. Az egyéb – elsősorban a gazdaságirányítással összefüggő – kormányzati tevékenységek területén az egyszerű többség is elegendő, vagyis a kormánykoalíció biztos lehet cselekedeteinek parlamenti támogatásában. A konstruktív bizalmatlansági indítvány bevezetésével pedig Antall Józsefnek sikerült oly módon körülbástyázni a miniszterelnöki pozíciót, hogy parlamenti megbuktatása szinte kizártnak tekinthető. Az SZDSZ cserébe engedményeket kapott a tömegkommunikáció irányításának szabályozása kérdésében, valamint lehetősége nyílt arra, hogy Göncz Árpád személyében köztársasági elnököt jelölhessen. Maga a tény, hogy a két nagy párt a sok hónapos áldatlan acsarkodás után egyáltalán képes volt megegyezni egymással, önmagában is bizalmat keltő fejleménynek látszott, még akkor is, ha a megállapodás módját számos ponton bírálták is.
Máj. végére megalakult az Antall-kormány, amelyben nemcsak a személyek voltak újak, de az új kormányfő igyekezett azonnal a korábbiaktól eltérő kormányzati struktúrát is meghonosítani. Többlépcsős miniszteriális irányítási rendszert vezettek be, melynek folyományaként megsokszorozódott a szakmunka felügyelete és irányítása. Másrészt szemmel látható volt a törekvés arra, hogy a Miniszterelnöki Hivatal pozíciója, sokkal erőteljesebb s felépítésében is sokrétűbb legyen, mint amilyen korábban volt. S miután az egész konstrukció olyan jellegű, hogy a miniszterelnöknek csaknem kizárólagos joga van saját munkatársai megválasztásában, nem volt meglepő, hogy a kabinet működése az első napoktól kezdve állandó bírálat tárgyává vált. Ezt a jelenséget a kormányfő a többpártrendszer szükségszerű velejárójának tekintette, azt viszont már kevésbé viselte el, hogy a sajtó is folyamatosan kritizálja kabinetjének döntéseit.
Az új parlament összetételének vizsgálata szembetűnően mutatja, hogy olyan – korábban mellőzött – értelmiségi csoportok nagyszabású térfoglalására került sor a választások után, amelyek előre sejteni engedték e parlament működésének zajosságát. Hiszen a képviselők közé tucatszámra kerültek be olyan szakmák reprezentánsai, akiknek kifejezetten kenyere az élő szó és a beszéd (pedagógusok, ügyvédek, újságírók, színészek). A rendszeres tömegkommunikációs közvetítés révén az ország nap mint nap átélheti, milyen nehéz megtanulni e képviselői szerepek civilizált viselését. A szabadon választott parlament első hónapjai több bosszúságot okoztak, mint büszkélkednivalót, számos jelentéktelen ügy dagadt botrányméretűvé.
Az is tény, hogy a közönségnek kevésbé van módja rálátni a bizottságokban folyó parlamenti munkára, pedig ezek jelentősége semmivel nem kisebb, mint a plenáris ütéseké. Mindenesetre néhány hónappal a választások után az történt, hogy a parlamenti nyilvánosság fölerősítve közvetíti – s talán a jelentőségénél is nagyobbnak mutatja – a pártok mentén való politizálás, megosztottság negatívumait. Az első félév elteltével azt lehet mondani, hogy e professzionális politikai területek öngerjesztő jellege miatt aránytalanul sok szó esik olyan tisztán politikai-hatalmi küzdelmekről, amelyek jelentősége messze eltörpül a társadalom valóságos gondjai mellett.
Antall József bemutatkozó beszédében 100 nap türelmet kért kormánya számára a közvéleménytől, az ellenzéktől és a sajtótól. Ennek leteltével, aug. végén–szept. elején az ellenzék meglehetősen borúlátóan ítélte meg e 100 nap eredményeit, a kormány, ill. a koalícióhoz közel állók viszont pozitívnak tartották az egyenleget. Tény, hogy külpolitikai téren folyamatos törekvések érzékelhetők egy olyan új kapcsolatrendszer kialakítására, amely alapvetően eltér a korábbi külpolitikai orientációtól. A legfontosabb gazdasági feladatok, kérdések kapcsán a kormány egészen szept. végéig halogató magatartást tanúsított. Ennek magyarázatát adhatja egyrészt magának a koalíciónak az összetétele, már amennyiben a kisgazdák földprogramja elemi módon befolyásolta a kormány lépéseit a tulajdonviszonyok megreformálása terén. Másrészt igaz, hogy amíg a tulajdonviszonyokban nem születik érdemi döntés, addig aligha lehet hozzányúlni más, alapvető gazdasági kérdésekhez. A kormánykoalíció összetétele ezért olyan, hosszú távú konfliktusok forrása, amelyek feloldása újabb és újabb próbatételt jelent.
Az okt. végéig eltelt időszakban e koalíciós kormány nem tudta még kellőképpen feltérképezni a rá váró feladatokat, s így rangsorolni sem tudta őket. Márpedig az év aggasztó gazdasági eredményei alapján egyértelműen kirajzolódni látszanak olyan problémák, amelyek nagyon is ismerősek voltak már a korábbi kormányok számára is: a költségvetési hiány, a nagyvállalatok helyzete, a munkanélküliség, a fokozódó szegénység teremtette kihívások, az inflációs folyamatok, a privatizáció, a működőtőke fogadásának feltételei stb.
Egyes vélemények szerint a kormány az őszi helyhatósági választásokig tudatosan nem akart olyan jellegű problémákkal foglalkozni, amelyek népszerűtlen döntésekre kényszerítették volna. Ha ez valóban így van, akkor e halogatásnak utótag aligha volt sok értelme. A helyhatósági választások ugyanis messzemenően nem igazolták a kormányzó koalíció reményeit. A kétfordulós választások egyrészt a koalíció pártjainak vereségét hozták több olyan vidéken is, ahol tavasszal még biztos győztesnek számítottak. Másrészt, némi meglepetésre, a liberális pártok sokkal nagyobb győzelmet arattak olyan vidékeken, ahol korábban inkább az erők egyensúlya volt jellemző. Különösen föltűnő volt a politikai erőviszonyok eltolódása a fővárosban. Tavasszal az MDF elsősorban Budapesten aratott második fordulóbeli győzelmének köszönhette, hogy az SZDSZ-szel szemben jelentős mandátumfölényre tett szert a parlamentben. Az okt.-i második forduló után viszont az derült ki, hogy csaknem a tavaszi eredmények fordítottja született: a liberálisok nagyarányú győzelme és a kormányzó koalíció jelentős veresége következett be a fővárosban. Az 1990. őszi választások egyik eredménye, hogy újra megmérte az elmúlt, egy évben formálódó magyar többpárti struktúrát. Ennek alapján az állapítható meg, hogy ha volt is módosulás és eltolódás a szavazói bázisokban, alapjában véve továbbra is a tavaszi 6 párt jelenti a magyar többpártrendszer gerincét (igaz, a tavaszihoz képest némileg megváltozott támogatottsággal). Ez pedig azt jelenti, hogy hosszabb távon is lehet számolni azzal a ténnyel, hogy e 6 párt körül fognak kikristályosodni a politikai képviseletek. Ennek ellentmondani látszik az az elgondolkodtató tény, hogy a helyhatósági választások sokkal szerényebb részvétel mellett zajlottak le, mint ahogy, azt a hivatásos politizálók gondolták. A választásoktól több millió állampolgár, a választásra jogosultak mintegy 2/3-a távol maradt. Nagy kérdés, hogy e tömeg léte, politikai szándékai, orientációja, jövőbeni viselkedésének kiszámíthatósága hogyan minősíthető.
Némi idő elteltével feltehetően már senki sem firtatja majd, milyen nagyságrendű legitimációt tudhatnak maguk mögött a helyhatósági választások nyomán megszületett önkormányzati testületek és polgármesterek. Az lesz fontos, hogy nemcsak az Országgyűlés – azaz a nagypolitika – szintjén zajlott le a demokratikus változás, hanem megteremtődtek esélyei a települések szintjén is. 1990. okt. óta az ország minden falujában és városában olyan emberek töltenek be tisztségeket, akik elmondhatják magukról: szabadon választó emberek akaratából kerültek a helyükre. S ezzel le is zárult az új hatalmi-politikai intézményrendszer kiépítésének első szakasza.
Merőben más jellegű, összehasonlíthatatlanul modernebb és demokratikusabb feltételek teremtődtek arra, hogy Magyarország utolérje önnön történelmi lehetőségeit. E változások az elmúlt egy év során elsősorban és szinte kizárólagos módon a hatalmi-politikai szférában zajlottak le. A megszületett megoldások egyike sem tekinthető tökéletesnek, és feltehetően a későbbiekben is állandó kritika tárgyát képezi majd mind a kormány, mind a parlament, mind pedig az önkormányzatok műkődése. Az igazán nagy kérdés azonban az, hogy ez az új politikai intézményi berendezkedés mennyiben lesz alkalmasabb mindama társadalmi-gazdasági gondok kezelésére, amelyek nagyságrendje a rendszerváltás idején sem csökkent semmivel, sőt néhány területen úgy tűnik, hogy még tovább is növekedett. E nagy kérdésre az 1990-es év még nem tudott választ adni, már csak azért sem, mert maga a politikai átalakulási folyamat sem tekinthető egyáltalán befejezettnek. Ami 1990-ben történt, az – összes ellentmondásával együtt – inkább teremtett lehetőséget, mintsem hogy kizárta volna bármilyen későbbi fejlemény lehetőségét.
Kéri László
