A világ nyersanyagtermelése | Tények Könyve

A világ nyersanyagtermelése

A nyersanyagpiacokon a 2 éve tartó konjunktúra 1989-ben kifulladni látszott. A nyersanyagárak az Economist brit gazdasági hetilap SDR-alapon számított összesített árindexe szerint 21 százalékkal estek vissza az év eleji csúcshoz képest.

A gazdasági növekedés lelassulásával indokolható keresletcsökkenés elsősorban a fémeket érintette, s a legnagyobb áresés itt következett be. A nyersanyagpiaci konjunktúra legnagyobb haszonélvezőjének kikiáltott alumínium ára egész évben nyomott volt. A folyamatos áresés decemberben tetőzött, amikor is az elmúlt 2 év alacsonyabb alumíniumjegyzéseit észlelték: a tonnánkénti ára az 1 évvel korábbi 3250 dollárról 1600 dollárra zuhant. Ennek többek között az volt az oka, hogy a gyengülő kereslet növekvő kínálattal párosult. A nyugat-európai alumíniumszövetség adatai szerint a térség alumíniumtermelése az év első 8 hónapjában 2,387 millió tonna volt, ami 3,8 százalékkal több, mint az előző év azonos időszakában. Később ugyan valamivel visszaesett, de ez nem idézett elő csökkenést a kínálatban, miután a 4,35 millió tonnás éves termelés jóval meghaladta az előző évit. Az alumínium árának további esésére lehet számítani a következő évben is, hiszen Indonéziában, Venezuelában és Kanadában jelentős kapacitásokat állítanak termelésbe. Teszik ezt többek között abból a megfontolásból, hogy egyes piaci szakértők szerint a fém iránti kereslet újbóli növekedésére lehet számítani. Az italok és élelmiszerek csomagolására egyre szívesebben használnak alumíniumot, s az autóiparban is tovább folytatódik az autóalkatrészek körében a vasból készültek alumíniumra történő cseréje. Az alumínium félkész termékek kínálata is meghaladta az elmúlt évit: 1989 első félévében az előző évinél 1,5 százalékkal többet, 2,34 millió tonnát állítottak elő. Ennek ellenére a számottevő keresletnövekedés felfelé hajtotta az árakat. Szakértők szerint a 90-es évek alumíniumpiacára jelentős hatással lesznek az arab országok alumíniumművei. A Bahreinben és Dubaiban már meglévő, s Katarban és Szaúd-Arábiában épülő létesítmények révén az alumíniumkapacitás a jelenlegi 515 ezer tonnáról 1994-re megháromszorozódhat.

A Financial Times brit üzleti napilap a „nyugtalanság éveként” jellemezte a rézpiacot. Afrika legfőbb rézövezetében alkatrészgondok miatt leállt, Chilében belpolitikai-feszültség, Peruban pedig a rézbányászok sztrájkja miatt akadozott a termelés. A világ egyik legfontosabb lelőhelyét, a pápua új-guineai Bougainville-bányát májusban munkaügyi és telekviták miatt bezárták, Ok Tedinél pedig földcsuszamlás tette lehetetlenné a kitermelést. A perui rézbányászok mintájára szeptemberben a kanadai Hingland Valley bányában is szüneteltették a munkát. A bányaleállások hatására megindult a londoni fémtőzsdén az áremelkedés, ami viszont a nyár elején egy kissé megtört, s az év végére már 21 százalékkal mérséklődtek a rézárak. Az 1 évvel korábbi átlagosan 3 ezer dolláros tonnánkénti ár 1989-ben 2750 dollárra csökkent. Történt mindez annak ellenére, hogy az ipar kereslete élénk volt, ami a készletek fokozatos apadásával járt, az igényeket csak a tartalékok drasztikus leépítésével lehetett kielégíteni. A szakértők mégis további árcsökkenésre számítanak, mivel az utóbbi 2 évben a réz iránti erőteljes kereslet új beruházásokra ösztönözte a kitermelőket – elsősorban Chilében és Észak-Amerikában – , aminek hatása 1990-től lesz érezhető. Mások szerint viszont hosszú távon bizonytalan kínálatra lehet számítani, mivel a termelőkapacitásoknak több mint a fele fejlődő országban található, ahol a folyamatos bányászatot ingatag politikai és gazdasági tényezők nehezítik. Legnagyobb keresletnövekedés Délkelet-Ázsiából várható: piaci elemzők szerint évente átlagosan 6 százalékkal növekszik a térség rézigénye, s így az ezredfordulóra a világ réztermelésének 50 százalékát ide szállítják majd.

Az ólom ára 1989 elején jelentősen visszaesett: tonnánkénti ára a londoni fémtőzsdén 400 fontról 340 font alá süllyedt. Az év utolsó hónapjaiban azonban magához tért, s 8 éves csúcsot döntött, miután tonnájáért átlagosan már 600 fontot is fizettek. Ez a drágulás már csak azért is figyelemre méltó, mivel az ólom alig követte a többi színesfémet az elmúlt 2 évi erőteljes drágulás idején, jegyzése többnyire 300 font körül mozgott. Az év végi drágulást egyrészt a termelési költségek emelkedésével, másrészt a jelentős keresletnövekedéssel magyarázták. A környezetvédelmi előírások szigorítása ugyan egyes ágazatokban visszavetette az ólom iránti keresletet, de az autóipar változatlanul mamutfogyasztó maradt. Nyugat-Európában az ólomtermelés 60 százalékát, az USA-ban 80 százalékát szívja fel ez az iparág.

Az ónpiacon kedvezően alakultak a keresleti-kínálati viszonyok egészen 1989 tavaszáig. Akkor azonban Brazília jelentős termelésnövekedése miatt ez az egyensúly felborult. A világ ónkészletei júliusban 32 700 tonnára duzzadtak az 1 évvel korábbi 27 200 tonnáról, ami az árak jelentős zuhanását váltotta ki. A világ legfontosabb óntermelő országait – Ausztrália, Bolívia, Indonézia, Malaysia, Nigéria, Thaiföld és Zaire – tömörítő szervezet, az ATPC 3 év óta igyekszik szinte eredménytelenül önkéntes kiviteli korlátozásokkal stabilizálni az árakat. Ennek az az oka, hogy a két legnagyobb óntermelő – Brazília és Kína – nem csatlakozott hozzájuk, s nem teljesíti az önkorlátozásra vonatkozó kötelezettséget. Az ATPC januári Kuala Lumpurban megtartott értekezletén megállapodtak az exportkvóták 5 százalékos csökkentéséről. E szerint a tagországok 1990 márciusa és decembere között 101 080 tonna fémet adhatnak el a világpiacon. Az ATPC ettől az intézkedéstől az árak javulását reméli, amely becslések szerint a tonnánkénti 8 ezer dollár körül fog ingadozni.

A nikkel helyzete 1989 márciusára szilárdult meg, amikor is 1 tonna ára a januári 5800 dollárral szemben 9 ezer dollárra emelkedett. Egy évvel korábban azonban még a tonnánkénti ár 19 ezer dollár volt. Az újabb áremelkedést többek között az váltotta ki, hogy a rozsdamentes acélt előállító nyugatnémet fémkohászati cégek jóval nagyobb tételeket rendeltek; s az ő példájúkat versenytársaik is követték. Az év további részében a Távol-Keletről is jelentős igény mutatkozott a nikkel iránt; miután a japán felhasználók beszerzései a Szovjetuniótól akadoztak. Szakértők szerint azonban a kelet-nyugati enyhülési folyamat következtében, a fegyverkezési programok visszafogása miatt általában a kereslet visszaesésére lehet számítani.

Ami az energiahordozókat illeti: a szénkínálat csökkenése következtében a szénárak emelkedtek. A Szovjetunió kitermelési terveinek teljesítését a bányászsztrájkok meghiúsították, de Lengyelországban is a belső nehézségek miatt 12,5 millió tonnával csökkent a termelés. Kína 610 milliárd tonnás ismert szénvagyona ellenére – súlyos hiánnyal küszködött a kitermelés fejletlensége miatt: Ugyanez a helyzet jellemezte Indiát is. Az iparágban vezető négy tőkés ország az USA, India, Dél-Afrika és Ausztrália – közül az USA szénexportja 1989-ben jelentősen visszaesett, a legnagyobb exportőré – a kitermelésének közel kétharmadát külföldön értékesítő Ausztráliáé viszont 36 millió tonnával, 136 millióra nőtt. Ugyancsak dinamikusan növekedett Dél-Afrika szénexportja is, s piaci szakértők szerint az ezredfordulón már évente 65 millió tonnát értékesít majd külföldön.

A Kőolajexportáló Országok Szervezetének (OPEC) tagországai 1989-ben is túllépték a számukra megállapított termelési kvótákat, s emiatt jelentős túlkínálat volt a piacokon. Hatása azonban csak áprilisban csapódott le, mivel előtte az alaszkai tartályhajó-katasztrófa, illetve az északi-tengeri elosztóállomáson történt robbanás semlegesítette a túlkínálatot. Ekkor a januárihoz képest 5 dollárral kevesebbet; már csak 14,50 dollárt adtak a Közel-Keleten mérvadónak tekintett Dubai Light nyersolaj hordójáért. Olajipari szakemberek szerint az áresésben az is közrejátszott, hogy az OPEC 13 tagországának együttes termelése az év első felére megállapított napi kvótákat 2 millió hordóval meghaladta. Miközben az OPEC-tagállamok túltermelési válsággal küszködtek, a Szovjetuniónak 1989 elején egyre nagyobb erőfeszítésébe került a kitermelési szint fenntartása. Ez végül is nem sikerült, s így az év második felében jelentősen csökkenteni kényszerült olajexportját, ami zavarokat idézett elő számos kelet-európai ország benzinellátásában. A Goszplan 1995-ig szóló tervében az ország olajtermelésének fokozatos visszaszorítása – a jelenlegi évi 624 millióval szemben 560 millió – tonnára – szerepel. Az OPEC olajminiszterei 1990. júliusi értekezletükön 21 dolláros barrelenkénti irányárban és az év hátralévő részében napi 22,5 millió barreles össztermelésben egyeztek meg. Az OPEC történetében először fordult elő, hogy valamely tagállam fegyveres fenyegetéssel próbálta meg elérni célját: Szaddám Huszein iraki elnök meglepő kirohanást intézett az OPEC-értekezletén az Öböl menti olajtermelők ellen. Augusztus 2-án pedig 200 ezer katonával – páncélos és légi egységekkel – néhány óra leforgása alatt elfoglalta Kuvaitot. Irak Kuvait elleni agressziója következtében a szabadpiacokon az irányadó Brent olaj ára néhány nap alatt 8 dollárral, 27 dollárra emelkedett. De az OPEC-átlag is szinte azonnal megugrott és közel 2 dollárral haladta meg a 13 exportőr júliusi értekezletén célul kitűzött 21 dolláros árat. Az áremelkedés oka, hogy Kuvait iraki megszállása következtében leállt a kuvaiti olajmezők termelése, Bagdad lezárta a Törökországon keresztül haladó 2 olajvezeték egyikét – amelynek összáteresztőképessége naponta 1,6 millió barrel –, az Irakkal szemben elrendelt nemzetközi embargó eredményeként pedig Bagdad sem vezetéken, sem tengeren nem tudott olajat külföldre juttatni. Sokáig kérdéses volt, hogy pótolható-e a világpiacon az iraki és a kuvaiti olajkiesés, mivel a többi OPEC-állam nem volt hajlandó a júliusi értekezleten megállapodott kvótákon felül termelni, a szervezeten kívüli országok pedig képtelenek voltak növelni termelésüket. A Szovjetunió, még ha akart volna, akkor sem tudott napi 1,5–2 millió hordónál több olajat Nyugatra exportálni, az USA és Nagy-Britannia termelése is csökkent, s Norvégia és Mexikó sem volt képes enyhíteni az ellátási gondokon. Két forrásból – a felhasználók tartalékaiból, illetve az OPEC kihasználatlan kapacitásaiból – szükség esetén pótolhatták volna a hiányzó mennyiséget. Szakértők szerint a legnagyobb felhasználók olajtartalékai elegendőek arra, hogy akár hosszabb ideig is napi 3 millió hordót piacra dobjanak. Nem elhanyagolható szempont viszont, hogy a világ olajfogyasztása 1989-ben eddig nem látott szintre emelkedett: napi 67,4 millió hordóra, ami 300 millióval több az 1979-es rekordnál.

A világ energiafogyasztása 1989-ben 2 százalékkal, a földgázfelhasználás viszont ennél valamivel nagyobb mértékben: 3 százalékkal emelkedett. A szovjet kitermelés 6 százalékkal bővült, s így a világ Összesen 2,3 milliárd tonna kőszénegyenértéknyi földgázkitermelésének 39 százalékát adja. A második legnagyobb földgáztermelő, az Egyesült Államok mindössze 1 százalékkal növelte termelését, s ezzel világrészesedése 25 százalékot tett ki. Nyugat-Európában is 6 százalékkal többet hoztak felszínre az 1 évvel korábbinál. A világ földgáz-kereskedelme 5 százalékkal bővült: 310 millió tonna kőszénegyenértéknyi földgáz cserélt gazdát. Az év legfontosabb eseményének számított, hogy a Szovjetunió hatalmas földgázlelőhelyet fedezett fel a stratégiai fontosságú Barents-tenger partján. Meg nem erősített források szerint szovjet kutatók 3–4 ezer milliárd köbméternyi földgázkincsre bukkantak, s ha ez igaz, akkor ez a térség lenne a világ legnagyobb part menti földgázlelőhelye. A jelenleg ismert legnagyobb lelőhely az Északi-tenger norvég szektorában található Troll-mező: 1,3 ezer milliárd köbméterrel.

Az acélexportőröknek sem kedvezett az 19-es év: szinte valamennyi acélterméknél áresés következett be. Ennek oka, hogy a világ acéltermelése 783-millió tonnával rekordot döntött. A nagyobb teljesítmény elsősorban a fejlődő országokból származott, amelyek együttesen 3,7 százalékkal, 100 millió tonnára növelték termelésüket. A fejlett ipari országok: az EGK-tagállamok, az USA és Japán az 1988-as 391 millió tonnával szemben 395 millió tonnát termeltek. Számottevő termelés-visszaesés volt tapasztalható a Szovjetunióban és a kelet-európai országokban, ahol 2,4 százalékkal, 219 tormára mérséklődött a termelés.

A világ aranykínálata 1989-ben 27 százalékkal nőtt, s elérte a 2190 tonnát, amire a hatvanas években volt utoljára példa. Ennek hatására egész évben nyomott árak jellemezték az aranypiacot. Októberben 360 dollárt adtak egy uncia aranyért, ami az év hátralévő részében még tovább, 330 dollár alá esett. A kínálat bővülésének oka egyrészt, hogy az amerikai, a kanadai és az ausztráliai bányák termelése jelentősen megugrott, s a 3 országban együttesen 608 tonnát hoztak felszínre a nemesfémből, ami megegyezik a legnagyobb aranytermelő, Dél-Afrika termelésével. A 80-as évek elején Dél-Afrika még hétszer annyi aranyat bányászott, mint a másik 3 összesen. Másrészt viszont a Szovjetunió a mind nagyobb devizahiány enyhítésére ismeretlen nagyságrendben, de egyre nagyobb mennyiségben dobott piacra aranyat. Piaci szakértők szerint 1989-ben is az 1 évvel korábbinál több aranyat adott el. Legfrissebb adatok szerint a Szovjetunió 1990 első öt hónapjában éves termelésével megegyező, 300 tonna aranyat exportált.

A világpiaci aranyárakra az is nyomást gyakorolt, hogy a központi bankok nettó aranyeladóként jelentek meg: míg 1988-ban 240 tonnával gyarapították aranytartalékaikat, addig 1 évvel később mintegy 185 tonnától szabadultak meg. A legnagyobb mértékben Belgium csökkentette aranytartalékait, de Kanada, Ausztrália, Kolumbia is jelentős mennyiséget dobott piacra. Mérsékelte a piaci nyomást, hogy jelentősen veszített népszerűségéből az úgynevezett aranykölcsön: 1989-ben 50 tonnára apadt az egy évvel korábbi 150 tonnáról. Ez egy refinanszírozási technika: a bányatársaságok hiteleket vehetnek fel jövőbeni aranytermelésük eladására. A szakértők legnagyobb megdöbbenésére azonban a nemesfém ára 1990 elején újra jelentősen meglódult: januárban az arany unciájáért a 420 dollárt is megadták.

Februárban ismét visszaesett, ezúttal 350 dollárra, s ez a nyomott ár egészen augusztusig tartott. Ekkor azonban a közép-keleti válság hatására a fontosabb kereskedelmi központokban megélénkült a kereslet, amelynek következtében erőteljes drágulást észleltek: Londonban például már 400 dollárt is adtak egy uncia aranyért.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem