Öböl-háború
Öböl-háború
Hatperces háborújával tagadhatatlanul csúcsot állított fel Bush elnök, aki a BT-ultimátum lejárta után az első adandó alkalommal parancsot adott a Kuvaitot lerohanó Szaddám-rezsim megtámadására. A túlméretezetté vált és Öböl-szomszédait fenyegető iraki arzenál felszámolását a diktátor meghátrálásra kényszerítésénél is fontosabbnak tartó Bush-kormány megvárta ugyan a támadásra nem igazán alkalmas nappali világosság végét, ám esze ágában sem volt elszalasztani az alkalmat, és már az első akcióra feljogosított éjszakán lecsapott. Mire a Bagdadban lévő amerikai tudósítók (előbb az ABC, majd – a kommunikációs háború nyertesének számító – CNN emberei) észlelték az iraki főváros éjjeli egét nappallá tevő légicsatát, az már el is dőlt. Az amerikai szárnyasrakéták és – a radarral sem észlelt – „Lopakodó” vadászbombázók a háború első pár percében megszerezték a tökéletes légi fölényt, s attól kezdve már csak a Szaddám-arzenál módszeres elpusztítása maradt feladatként.
1991. jan. 17-én kora hajnalban a hadtörténelemben először vetették be az atom-világháborúra szánt, pilóta nélküli robotrepülőgépeket, amelyeknek létezése is annyi vitához vezetett Moszkva és Washington hadászati alkudozásában. Csak hát a szomszédja ellen agressziót elkövető Irak ezúttal már nem számíthatott a Szovjetunió hallgatólagos támogatására: Moszkva Kuvait 1990. aug. eleji megszállásának napjától felzárkózott a Szaddám-büntetésre készülő Washington mögé, rendre megszavazva a Biztonsági Tanács határozatait, így az 1991. jan. 16-án bagdadi idő szerint reggel 8-kor lejáró ultimátumot is. A teljes légi fölény ellenére 2 tényező bonyolította a képletet, és késleltette a hadműveletek befejezését. Bush félt a „túlzott” emberveszteségektől: neki Szaddám „leépítésén” és móresre tanításán kívül feledtetnie kellett a „vietnami traumát” is, s az 1983-as libanoni amerikai beavatkozás áldozatainak emléke még friss volt. Másfelől Bagdadnak sikerült több tucat, szovjet gyártmányú föld-föld (NATO-kódnéven: Scud) rakétát elrejtenie az ismétlődő koalíciós légihullámok elől, s már a háború második napján zavart keltett: pár csapást mért – a harcokban hivatalosan részt sem vevő – Izraelre.
Ha azonban ettől remélte Szaddám Huszein megosztani a vele szemben felvonuló koalíciót, és – az izraeli megtorló támadás láttán – „leválasztani” annak arab tagjait, újfent tévednie kellett: Jeruzsálem higgadtan „megtartóztatta magát”, s visszacsapás helyett befogadta inkább az amerikai Patriot ellenrakétákat, noha azok sem itt, sem a szintén zsarolási célpontnak tekintett Szaúd-Arábiában nem tudták 100%-osan leszedni a Scudokat (a háború legnagyobb egyszeri emberveszteségét is okozva vele Washingtonnak). Összesen 40 Scud jutott el Izrael légterébe vagy földjére is, míg Szaúd-Arábiába 46, ám egyikőjük sem volt képes érdemi katonai kárt okozni, legfeljebb politikait. Végül csakis azt a maradandó rombolást tudta művelni az iraki diktátor (mármint határain kívül), hogy közvetlen a kényszerű kivonulás előtt felgyújtatta – és évekre használhatatlanná tette – Kuvait olajkútjait.
Az iraki légierő a háború 6 hete során egyetlen csatát sem nyert, s már a 6. naptól kezdve csakis rejteni próbálta gépeit, utóbb átmentve őket a korábbi ellenség, Irán területére. A 8. napon az amerikai vezetésű koalíció már hozzáfoghatott a szárazföldi támadást előkészítő csapatpusztításhoz: módszeresen bombázni a Kuvaitban és közelében beásott iraki erőket, elsősorban a különlegesen veszélyesnek vélt Köztársasági Gárda hadosztályait. Az óvatos, az amerikai veszteségeket minimális szinten tartani akaró Bush arra utasította a seregparancsnok Schwarzkopf tábornokot, hogy majd 4 héten (26 napon) át végezze a „puhítást”, s még a „földi háború” megindítása előtt is felkínálta Szaddámnak a megadás lehetőségét. S csak amikor már biztosra mehetett, akkor szánta rá magát az amerikai elnök, febr. 24-én hajnalban, az általános támadás megindítására. Hiszen az amerikai közélet, így az Öböl-háború előtt meghasonlott törvényhozás is rettegett a magát beásott iraki sereg által a rohamozóknak okozható veszteségektől.
A 100 órás szárazföldi csata azonban legalább annyira egyoldalú lett, mint a légiháború; végtére is, mindkettőt a néhai Varsói Szerződés erői ellen kidolgozott stratégiával és fegyverekkel vívták. Schwarzkopf csapatai mint kés a vajba hatoltak be, előbb – meglepő oldalról érkezve – Kuvait fővárosát felszabadítva, majd már iraki területen is átkarolva a Köztársasági Gárdát. Az éjszakában is nappalian „látó” nyugati csapatok olyan sebességgel haladtak, hogy órák múltán – vitákat kiváltva – Bush elnök febr. 28-án, éppen a 100. óra végére, kihirdette a tűzszünetet, tehát leállította (állítólag Schwarzkopf és Powell vezérkari főnökét is felülbírálva) az előrenyomulást. Csak találgatni lehet, hogy ebben az akkori Moszkva (és Peking) BT-vétójogú „közbeszólása” játszott-e szerepet, avagy más megfontolás, ám ekként Szaddámnak lehetősége nyílt a hatalmon maradásra, hiszen Bushnak ugyan sikerült felszítania északon a kurdok, délen a síiták felkelését, ám az iraki elitseregből elegen menekültek meg az amerikaiak elől – leverni a lázadásokat. Így az Iraknak 100 ezernél is nagyobb emberveszteséget (és az Egyesült Államoknak még 200 főset sem) okozó Öböl-háború utójátéka kifejezetten bizarrá vált: Bagdad hónapokon át packázott az ENSZ-szel, és – egy alkalommal a világszervezet ellenőreit is túszul ejtve – lépésről lépésre hátrálva szerelte csak le, mint BT-döntések követelték, atom- és vegyi, biológiai arzenálját.
Washington sürgősen megpróbált átváltani a közel-keleti békediplomácia valutájára. Már márc.-ban szorgalmazni kezdte Baker amerikai külügyminiszter a szemben álló felek tárgyalásait. Hosszas huzavona kezdődött a közvetlen arab-izraeli alkudozást követelő Samir-kormány, és a nemzetközi – tehát a nagyhatalmakat, a világszervezetet is bevonó – értekezletet akaró arab fővárosok között (és külön is a palesztin képviseletről). Jeruzsálem a nyár során ment bele egy kétlépcsős változatba, miután a legmakacsabb arab állam, Szíria is elfogadta a békeértekezlet gondolatát. Nem csekély mértékben az Öböl-háborúban felvonult Egyiptom, és még inkább az akkor megvédett (és Damaszkusz szponzorának számító) Szaúd-Arábia „jótékony” befolyására is. Így aztán amerikai-szovjet „szervezésben”, tehát akkor még Bush és Gorbacsov megjelenésével, okt. 30-án Madridban össze is ült e nemzetközi közel-keleti konferencia, amelynek – a nagyhatalmi szponzorok békére biztató szónoklatain kívül – egyetlen eredménye az lett, hogy 3 arab küldöttség (némi huzavonát követően) dec. 9-én a washingtoni külügyminisztérium épületében (gondosan külön bejáratokon érkezve és a zsidó delegációt kikerülve) leült a kétoldalú megbeszélésekre az izraeliekkel. Mivel a libanoni, szíriai diplomatákkal együtt érkezett, ám rögvest kettéválni igyekvő jordániai-palesztin küldöttség képtelen volt szót érteni a velük csakis közösen tárgyalni óhajtó izraeliekkel, karácsony előtt úgy ért véget a tárgyalási helybenjárás, hogy csupán a jan. eleji washingtoni folytatásban voltak képesek megállapodni, miközben – az időközben már meg is szűnt – „szovjetet” már mellőző amerikai diplomácia egyelőre óvakodott attól, amire az arabok biztatták és amitől az izraeliek óvták: a beavatkozástól. Washington csupán „katalizátor” szerepre tartott igényt, noha ennek tartalmáról majd az alkudozások zsákutcába jutása esetén lehet igazán fogalmat alkotni.
Avar János
