Banktörvények
Banktörvények
Majdnem kétéves szakmai előkészítő munka után 1991. aug.-ban a kormány nevében Kupa Mihály pénzügyminiszter nyújtotta be az Országgyűlésnek a Magyar Nemzeti Bankról (MNB) szóló törvényjavaslatot. A pénzintézetekről, valamint a befektetési alapokról szóló törvényjavaslatokat Botos Katalin tárca nélküli miniszterasszony terjesztette elő. A pénzügyeket illetően mindössze 1 alaptörvény nem került időben, 1991-ben, az Országgyűlés elé: a biztosítóintézetekről szóló törvénytervezet. Nem jutott ugyanis egyezségre egymással a kormány, a jegybank, a biztosítók és az Állami Biztosítás Felügyelet. A magyar képviselőháznak így 1991. okt.-ben és nov.-ben sikerült a piacgazdálkodási gyakorlathoz igazodó banktörvényeket alkotnia, amelyek jórészt követik az európai gyakorlatot és direktívákat, a nemzetközi törvény-előkészítő munkálatokat. Ez alól mindössze 1 jelentős kivétel van: a bankvilág univerzálódásától eltérően Magyarországon csak külön arra szakosodott pénzintézmények forgalmazhatnak értékpapírt, kezelhetnek befektetési alapot, ami elsősorban az eddigi német gyakorlathoz áll közel.
Az MNB-ről és a pénzintézetekről szóló jogszabály már 1991. dec. 1-jétől, – a befektetési alapról szóló pedig 1992. jan. 1-jétől lép hatályba. A Magyar Nemzeti Bankról szóló törvénnyel egy időben válik hatályossá az Alkotmány jegybankot érintő passzusa is, miszerint: „a Magyar Nemzeti Bank feladata a külön törvényben meghatározott módon törvényes fizetőeszköz kibocsátása, a nemzeti fizetőeszköz értékállóságának védelme, a pénzforgalom szabályozása. A Magyar Nemzeti Bank elnökét a köztársasági elnök 6 évre nevezi ki. A Magyar Nemzeti Bank elnöke a bank tevékenységéről évente beszámol az Országgyűlésnek.” A kormánytól független jegybank koncepcióját ugyanis még 1990-ben, az MDF–SZDSZ-paktum részeként rögzítették az Alkotmányban.
Miután a bankok nem a saját, hanem befektetőik pénzét kockáztatják, ezért a nemzetközi gyakorlat igen szigorú követelményeket ír elő azon cégek számára, amelyek pénzintézeti tevékenységet folytatnak. Ez elvileg 1991-től Magyarországon sincs másként. Csakhogy a magyar bankrendszer a nemzetközi normáktól egyelőre távol áll, ezért a törvény kemény feltételeit általában átmeneti intézkedések tarkítják.
Kereskedelmi banki tevékenységet, vagyis a számlavezetéstől a hitel- és garanciaügyleteken át a betétgyűjtésig bármilyen pénzintézeti tevékenységet csak az a részvénytársaság végezhet, amelynek az alaptőkéje – az 1991-ig érvényes szabályokkal megegyezően – legalább 1 milliárd Ft. Szakosított pénzintézetként, meghatározott pénzintézeti tevékenységet végző részvénytársaságként – szintén az előzőleg érvényes szabályokkal egyezően – az a cég működhet, amelynek az alaptőkéje legalább 500 millió Ft. Szintén 500 millió Ft induló tőke elegendő az éven túli betétek és hitelek nyújtására szakosodott új intézménytípus, a befektetési bankok esetén. Részvénytársasági formában működő takarékpénztár nyitásához legalább 100 millió Ft kell, de ha „a takarékszövetkezet jegyzett tőkéje 1991. dec. 1-jén ennél kevesebb, a takarékszövetkezet 1998. dec. 31-ig köteles megfelelni a jegyzett tőkére vonatkozó törvényi előírásoknak”.
E feltételek meglétét az Állami Bankfelügyelet ellenőrzi, s adja ki az engedélyt a tevékenységre. Bár elvileg a Bankfelügyeletnek nincs mérlegelési joga, s az engedélyt a cégeknek, ha azok a törvényes előírásokat betartják, ki kellene adnia, itt is van kiskapu a jogszabályban: „pénzintézeti tevékenység végzésére irányuló engedélykérelmet a Bankfelügyelet akkor utasíthat el, ha a kérelmező üzleti tervéből, valamint az engedélykérelemhez mellékelt egyéb iratokból megállapítható, hogy az azokban foglaltak ellentmondanak a törvény rendelkezéseinek”. A dirigista hagyományú állami irányítás szándékainak megfelelően ugyanis mindkét törvény túlzott jogosítványt ad a pénzügyi bürokráciának (beleértve a jegybankit is), a kormánynak, s ezzel épp a törvény szabta kiszámítható gazdasági feltételeket teszi némileg kiszámíthatatlanná.
A befektetési alapokról szóló törvénnyel a piacgazdaság olyan szokásos intézményét akarják Magyarországon meghonosítani, amely a kisbefektetések összegyűjtésére szolgál. Az alap befektetési jegyet hoz forgalomba, amelynek a hozadéka abból származik, hogy azt az alap értékpapírokba vagy ingatlanokba fekteti. Az alap az Állami Értékpapír-felügyelet által az alapkezelő kérelmére történő nyilvántartásba vétellel jön létre.
A pénzintézeti törvény a korrekt verseny érdekében előírja, hogy – más pénzintézeteket kivéve egyetlen tulajdonosnak sem lehet 25%-nál nagyobb részesedése az egyes bankokban; ha bárki befolyásoló, vagyis 10%-nál nagyobb részesedést kíván szerezni valamely bankban, akkor azt az Állami Bankfelügyelethez be kell jelentenie, sőt 10%-nál nagyobb külföldi tulajdon létesítéséhez a kormány engedélye kell. A törvényi előírások számonkérhetőségére a képviselőház elrendelte: „a részvénytársasági formában működő pénzintézet alaptőkéjének 90%-ára kibocsátott részvények, a szavazati jogot nem biztosító elsőbbségi részvények kivételével, kizárólag névre szólóak lehetnek”. A már működő bankoknak részvényeiket 1992. jún. végéig kell átcserélniük. Bár a parlamenti vita során az ellenzék elérte, hogy az állam tulajdoni részesedése se lehessen 1–1 bankban 25%-nál nagyobb (iyen joguk csak a pénzintézeteknek lehet), a pénzintézeti törvény azt is tartalmazza: „meghatározott pénzintézeti tevékenység végzésének az állam által történő biztosítása érdekében törvény úgy rendelkezhet, hogy az e tevékenység végzésére létrehozott pénzintézetekben az állam tulajdoni hányada a 25%-ot meghaladja”.
1992-ben a bankok saját vagyonuknak legfeljebb 14-szeresét hitelezhetik az 1991. évi 20-szorossal szemben, sőt 1993-tól ez a szorzó szám már csak 12,25 lehet. A hazai nagybankok azonban ezekhez a követelményekhez egyik napról a másikra nem képesek alkalmazkodni, ezért a törvény-előkészítőknek és a bankoknak az átmenet idejéről kompromisszumot kellett kötniük. A törvényben ez csak félig sikerült, miután passzus van arra, hogy a törvényes előírások alól „a Bankfelügyelet indokolt esetben felmentést adhat”.
Az MNB-ről szóló törvény megszületésével – a piacgazdaságokhoz hasonlóan – Magyarországon is törvény garantálja, hogy a jegybank alapvető feladata a nemzeti fizetőeszköz, a forint belső és külső vásárlóerejének védelme és az MNB-t a törvényben meghatározott feladatkörében még a kormány sem utasíthatja. Tény ugyanakkor, hogy a kormányzó MDF nyomására a törvénybe az is bekerült (a forint vásárlóerejének védelmét rögzítő paragrafus elé), hogy „az MNB a rendelkezésére álló monetáris politikai eszközökkel támogatja a kormány gazdaságpolitikai programjának megvalósulását”. A kormány és a jegybank természetesen nem húzhat kétfelé, de ahhoz, hogy a jegybank a forint értékállósága felett őrködjék, nem finanszírozhatja meg pl. egy túlméretezett államháztartás hiányát.
A jegybank függetlenségét leginkább veszélyeztető költségvetési deficit finanszírozást illetően 1992-re pl. a törvény még semmiféle előírást nem rögzít. A törvény úgy rendelkezik, hogy a központi költségvetésnek nyújtott hitelek állományának növekedése 1995-től az év egyetlen napján sem haladhatja meg a központi költségvetés adott évi tervezett bevételeinek 3%-át. (1993-ban ez a mérték átmenetileg még 5, 1994-ben pedig 4% lehet.) Holott a távlati elképzelések szerint – adott hangot e véleményének Lámfalussy Sándor, a Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS) vezérigazgatója az MNB-ről szóló törvény vitája kapcsán – a központi kasszának is minden más jövedelemtulajdonoshoz hasonlóan a kölcsönfillérekért a tőkepiacon kellene megküzdenie.
A beszámolási kötelezettséggel kizárólag az Országgyűlésnek tartozó MNB – törvényes felhatalmazás alapján – maga alakítja ki monetáris politikáját, valamint e politika érvényesítésének eszközeit. Ezek: 1. refinanszírozás, vagyis annak az összegnek és módszernek a meghatározása, ahogy az MNB az egyes kereskedelmi bankoknak hitelt nyújt, s leszámítolja vagy visszavásárolja értékpapírjaikat; 2. a pénzintézetek kötelező jegybanki és likviditási tartalékának szabályozása, vagyis annak rögzítése, ahogyan a pénzintézetek idegen forrásaik (pl. a náluk elhelyezett betétek) meghatározott arányában tartalékot helyeznek el az MNB-nél és rendelkeznek „készpénzzel”; 3. a kamatok alakítása. Az MNB rögzített és mozgó kamatokat, ezen belül kizárólag irányadóként jegybanki alapkamatot, napi pénzpiaci kamatot, kedvezményes kamatokat és büntetőkamatokat alkalmaz. A törvény arra is felhatalmazza a jegybankot, hogy „jogosult a pénzintézetek által kötelezően alkalmazandó egyes kamatlábak mértékét meghatározni, ide értve az alkalmazható legmagasabb kamatláb mértékét és – ha kedvezményes kamatozású jegybanki forrást bocsát rendelkezésre – a megszerzett források és a kihelyezett eszközök egymáshoz viszonyított kamatkülönbségének mértékét is”. Az MNB által a központi költségvetésnek nyújtott hitelek kamatozására a jegybanki alapkamat az irányadó. A jegybanki alapkamat tervezett változtatásáról az MNB csak tájékoztatni köteles a kormányt, viszont „az árfolyamok megállapításának, ill. befolyásolásának rendjét a kormány az MNB-vel egyetértésben állapítja meg”.
Az MNB tehát egy oldalról szenvedő alanya lehet a függetlenségét korlátozó kormányzati törekvéseknek, más oldalról azonban épp az MNB-ről szóló törvény jegybanki felhatalmazásai a pénzintézetek független gazdálkodási törekvéseit korlátozhatják. Az MNB-ről szóló törvény szerint pl. „a jegybank nemcsak a kötelező jegybanki és likviditási tartalék mértékét, kiszámítását, a szolgáltatandó információk körét, a szolgáltatás módját és határidejét, a külföldi pénznemben végzett pénzintézeti tevékenységet írhatja elő, hanem azt is, hogy az egyes pénzintézetek milyen módon képezzenek tartalékot, hol kell azt elhelyezniük, mennyi lehet a kötelezően alkalmazandó egyes kamatlábak mértéke, milyen adatokat és hogyan kell a bankoknak nyilvánosságra hozniuk”. Ráadásul az egyes kereskedelmi bankok tevékenységét nemcsak az MNB szabályozza, hanem az Állami Bankfelügyelet is. Bankfelügyeleti rendelkezés írja elő pl. a bankbiztonsági követelményeket, a kinnlévőségek minősítésének szempontjait, a teljes hiteldíj kiszámításának módját, a pénzintézeti tevékenység folytatásához szükséges műszaki feltételeket.
A banktörvények hatálybalépése azt is lehetővé teszi, hogy a kormány – ha akarja – magához ragadja a banki irányítást. Egyrészt az MNB-ről szóló törvény szerint a jegybank elnökét a miniszterelnök javaslatára 6 évre a köztársasági elnök nevezi ki. (Ennek az aktusnak esett áldozatul Surányi György, a jegybank addigi elnöke, akinek a személyéről egyébként még 1990-ben az MDF–SZDSZ-paktum keretében állapodtak meg. Az MNB új elnöke 1991. dec. 1-jétől Bod Péter Ákos, addigi ipari és kereskedelmi miniszter.) Másrészt „az MNB legfőbb monetáris politikai irányító szerve” a jegybanktanács, amelynek tagjai az MNB alelnökei – akiket az elnökhöz hasonlóan, szintén a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevez ki –, valamint a tanácsnak az alelnökökével megegyező számú független külső tagjai. A kinevezhető 5 alelnöki posztból 1991. dec.1-jén 1 üresen maradt. Tarafás Imre addigi első elnökhelyettest és Bódi László elnökhelyettest 2 évre, Czirják Sándor és Hárshegyi Frigyes elnökhelyetteseket pedig 3 évre nevezték ki jegybanki alelnökökké. Harmadrészt az Állami Bankfelügyelet elnökét és 2 elnökhelyettesét a felügyeletet ellátó miniszternek – a MNB elnöke véleményének kikérésével tett –javaslatára a miniszterelnök nevezi ki 6 évi időtartamra. A Bankfelügyelet mellett működik még egy 9 tagból álló Bankfelügyeleti Bizottság, amely pl. „a megválasztani, vagy kinevezni tervezett pénzintézeti vezetőket előzetesen meghallgathatja”. Három független, a pénzintézetek tevékenységét magas szinten ismerő szakértő tagját a miniszterelnök nevezi ki 5 évre. Rajtuk kívül a Bankfelügyeleti Bizottságnak tagja még a Magyar Nemzeti Bank egyik alelnöke, az Állami Bankfelügyelet elnöke vagy elnökhelyettese, s a pénzintézetek szakmai érdek-képviseleti szervezeteinek 1–1 képviselője.
Szántó Anikó
