Infláció ’91
Infláció ’91
A hazai áralakulásnak megváltoztak mind a szabályozási, mind pedig az államigazgatási, intézményi feltételei 1991-ben. Az árliberalizáció mértéke elérte a 90%-ot, s vele párhuzamosan megszüntették a hatósági árellenőrzés rendszerét. Az árak megállapításáról szóló 1990. évi LXXXVII. törvény kimondja: „az árak legfőbb szabályozója a piac és a gazdasági verseny”. A hatósági árszabályozás csak két dologra terjed ki: részint egynéhány termék vagy szolgáltatás legmagasabb vagy legalacsonyabb árának megállapítására, részint – bizonyos körben – az áremelések előzetes bejelentési kötelezettségének az előírására. A maximált vagy minimált ár sem jelent azonban a ráfordítások alakulásától elszakadó merev árat, hiszen azt úgy kell megállapítani, hogy a hatékonyan működő vállalkozó költségeit megtérítse és a működéshez szükséges nyereségre is fedezetet nyújtson.
Korábban egyfelől tételesen meghatározták azt a termékkört, ahol az Árhivatal tudta és egyetértése nélkül nem lehetett árat emelni (idetartoztak a külkereskedelmi forgalmazású alapanyagok és félkész termékek, a lakosság fogyasztásában jelentős szerepet játszó késztermékek és a mezőgazdaságban felhasznált termelési eszközök). Másfelől akkor kellett előzetesen bejelenteni az áremelési szándékot, ha a belföldi értékesítésen elért nyereségráta egy bizonyos %-ot meghaladt. Az új rendelkezések szerint azon termékek szándékolt áremeléséről kell a Gazdasági Versenyhivatalt előre informálni, amelyek előállítói a piacon gazdasági erőfölényben vannak. A törvény tehát csak a monopóliumok ama áremelésének szab gátat, amely kimerítené a tisztességtelen piaci magatartás fogalmát, és csak ezen keresztül védi az árszintet. A bejelentett ár szintjétől függetlenül a Versenyhivatal csak akkor tiltja meg az új ár érvényesítését, ha kimutatható, hogy az a gazdasági erőfölénnyel való visszaélésből adódik.
Az 1990 végén felállított új államigazgatási intézmény, a Gazdasági Versenyhivatal feladata a verseny tisztaságának védelme. Csak annyiban képes befolyásolni az infláció folyamatát, amennyiben kötelessége az új monopolhelyzetek létrejöttének megakadályozása. 1991 gazdaságára azonban nem a vállalati fuzionálások voltak a jellemzők, hanem sokkal inkább a tulajdoni átalakulások. Ezeknél viszont a Gazdasági Versenyhivatal nem tudja megakadályozni, hogy az állami monopóliumok esetleg ne magánmonopóliumokká alakuljanak át.
Az áralakulás szabályozási és intézményi viszonyaiban bekövetkezett változások jelentősen átalakították az infláció „kézben tartásának” eszközrendszerét. Az Árhivatal megszüntetésével, illetve a liberalizált árrendszerben a kormányzati szintről történő árbefolyásolás mindinkább a monetáris és fiskális politikára tevődik át, s még közvetettebben arra, milyen intenzitással képes a kormány a piaci viszonyok épülését elősegíteni. A piaci viszonyok épülése azonban 1991-ben megtorpant a privatizáció-reprivatizáció kérdése körül kibontakozott viták miatt elhúzódó törvénykezés, valamint a privatizáció döntési rendszerében bekövetkezett változások miatt. A költségvetési, államháztartási deficitet, illetve annak az előirányzott mértéket meghaladó növekedését nem tartóztatta fel a forintstabilitás megteremtéséhez fűződő érdek. Az állami költségvetés a hitelforrások nagyobb részét kötötte le, ami az infláció további gerjesztésének kedvez. Az információs rendszer alapjainak elbizonytalanodásával is nehéz helyzetbe került a monetáris irányítás, hiszen a bruttó hazai termék (GDP) alakulásának nem pontos ismeretében nem lehet meghatározni, hogy az áruforgalom zökkenőmentes lebonyolításához mennyi pénzre van szükség. A jegybank által történő pénzszabályozást zavarta továbbá a vállalati sorban állások révén keletkezett, több 100 milliárdra felduzzasztott sajátos „adósságpénz” és a fizetési mérleget is érintő külföldi tőkemozgás.
Azt, hogy a szabályozási vákuum mennyiben járult hozzá az 1991. évi inflációhoz, nem lehet megmondani, de tény, hogy az infláció erősödött. A fogyasztói árszínvonal emelkedése – az előzetes adatok szerint – 6–7%-kal haladja meg az 1990. évi 29%-ot. Az élelmiszerek árnövekedése – részben bizonyos túlkínálatnak köszönhetően, részben amiatt, hogy támogatásukat zömében 1990-ben építették le – elmarad az előző évi ütem mögött. A legnagyobb mértékű a fűtés és a háztartási energia drágulása és az átlagot meghaladóan nőttek az egyéb iparcikkek (elsősorban a gyógyszerek, üzemanyagok, járműalkatrészek) és szolgáltatások (elsősorban a közlekedés és a hírközlés) árai. Az ipari termékek belföldi értékesítésének árszintje az 1990-es 24%-os emelkedéssel szemben 1991-ben várhatóan 32–33%-os. Az előző évhez képest a legnagyobb mértékben az energiaszektor árai nőttek, s legkevésbé a feldolgozóipari. Az év közben megfigyelhető csökkenő havi dinamika alapvetően azzal volt összefüggésben, hogy a világpiaci ármozgások begyűrűzése következtében ápr. közepétől csökkent a kőolaj és kőolajszármazékok belföldi termelői ára. Kedvező fordulat történt a mezőgazdasági termékek áralakulásában. A termelői-felvásárlási árak előző évi 35%-os növekedésével szemben 1991-ben stagnált az árszint. Köszönhető ez elsősorban az állati termékek túlkínálatának, de a növénytermelési és kertészeti áruk drágulása sem közelítette meg az 1990. évit.
Az év eleji magas, majd év közben mérséklődő és az év utolsó hónapjaiban újra erősödő inflációhullámzás korábban is jellemezte a hazai áralakulást. Abból adódóan, hogy a legnagyobb áremelési csomagot a kormány általában az év elejére időzítette, majd a nyár közepén – a költségvetés kiegyensúlyozására – újabb intézkedéseket léptettek életbe, aminek árhatása késő őszre érett be, amikorra az évi bérkiáramlás is éreztette már hatását. Az utóbbi években leértékelő jellegűvé vált árfolyam-politika – a leértékelések időpontjától függően – az említett hullámzást erősítő vagy éppen kiegyenlítő hatást eredményezett az infláció alakulásában. 1991 újdonsága mindehhez képest, hogy a kormány az év közben folyamatosan mérséklődő havi fogyasztói árindexek alapján meghirdette a harcot az anticipált infláció ellen, az inflációs várakozások hűtésére. A szóbeli meggyőzés eszközén kívül kamatlábcsökkentést is kilátásba helyezett.
1991 őszén a Magyar Nemzeti Bank (MNB) bejelentette, hogy okt. 15-étől 1 százalékponttal csökkenti a kereskedelmi bankoknak nyújtott kölcsönei kamatlábát, és a Bankszövetséggel, valamint a Pénzügyminisztériummal kötött megállapodásban arra is ígéret született, hogy ezt majd nov. 1-jétől a kereskedelmi bankok kamatlábainak 1%-os átlagos mérséklése is követi. E kamatlábcsökkentés mellett azonban olyan határozott, direkt likviditásszűkítésre került sor (a tartalékráta 15%-ról 16%-ra emelése, a tartalékráta-kötelezettség kiterjesztése, a tartalék után fizetett jegybanki kamat 15,4%-ról 11%-ra csökkentése, a 20 Mrd Ft-os kötelező államkötvény-vásárlás és 15 Mrd Ft-os lakossági államkötvény-kibocsátás maradványának átvételére vállalt kereskedelmi banki kötelezettség), amely restrikciós hatásán keresztül épp hogy a kamatlábak növelése irányába hat. Ezért nov. közepéig egyetlen bank sem csökkentette az ígért 1%-kal kamatait, így kétségessé vált a pénzpiaci viszonyoknak ellentmondó intézkedés hatásossága.
Az infláció hűtéséhez emellett egyszeri, esetleges események, olykor sajátos megoldások is kapcsolódtak: az Öböl-háború kitörését követően jelentősen csökkent a világpiaci olajárszint és így körülbelül 20–30%-kal lett olcsóbb az olajfelhasználás. Ezt senki nem látta, láthatta előre, mint ahogy az 1991-re szóló költségvetés is 28 USD hordónkénti olajárral számítva prognosztizálta a legfeljebb 38%-os fogyasztói áremelkedést.
Az 1991-re készített kormánypárti árprognózis ápr.-tól lakbéremeléssel is számolt, amit viszont az önkormányzatok – különféle okokból – nem vállaltak. A törvénykezés elhúzódása miatt „kiesett” az 1991. évi inflációból az is, amit a szakértők a kárpótlási törvény nyomán beinduló folyamatoktól vártak.
„Ármegtakarítást” jelentett az előirányzatokhoz képest, hogy a központi áremelési csomagokat részben időben eltolva, részben az eredetileg elgondoltnál alacsonyabb szinten léptették életbe (a távfűtés díjának emelését például ápr.-ra irányozták elő 150%-os mértékben, később a kormány 2 változatban, 114 és 70%-os növekedést tételezve tárgyalta, majd az utóbbit fogadta el a fűtési szezon után kezdődő bevezetéssel).
A jan. eleji 15%-os forintleértékelést követően a pénzügyi kormányzat egészen nov.-ig ellen tudott állni a további leértékelést követelők nyomásának, annak ellenére, hogy – az inflációs ráták különbözeteként – a forint év közben ténylegesen túlértékeltté vált (a nov.-i leértékelés is mindössze 5,8%-os volt).
Az Érdekegyeztető Tanácsban (ÉT) sikerült megállapodásra jutni arról, hogy nem oldják fel a bérszabályozást, csak a mértékein változtatnak: a szakszervezetek 8000 Ft-os minimálbér-követelését (5800 Ft helyett) végül is 1000 Ft-tal alacsonyabb szinten, 7000 Ft-on rögzítették.
A mezőgazdasági termékek bizonyos túltermelése (tej, hús, gabona) és a jó zöldségtermés is kedvezően hatott az árak alakulására, különösen a nyári hónapokban. 1991-ben elmaradt az a pótköltségvetés, amely az utóbbi években szinte menetrendszerűen érkezett az év derekán, közvetlenül vagy közvetve hatva az árszintváltozásra (nem mintha a költségvetés hiánya nem lépné túl 1991-ben 20–30 Mrd Ft-tal a tervezettet).
A korábban felvett kedvezményes lakáshitelek feltételeinek 1991. évi megszüntetése következtében a lakossági hitelállomány 100 Mrd Ft-ot meghaladó mértékben csökkent, és rendkívül lanyha érdeklődés mutatkozott új építési, ill. fogyasztási célú kölcsönök iránt, ugyanakkor dinamikusan nőttek a lakosság devizamegtakarításai. Mindennek köszönhetően a lakosság nettó megtakarítói pozíciója minden várakozást felülmúlóan javult, és ez nagy részben finanszírozta a költségvetés túlköltekezését.
A kormány 1990 végén a munkanélküliség megduplázódását (150 ezer főt) becsülte 1991-re. A regisztrált munkanélküliek száma ezzel szemben már szept.-ben elérte a 300 ezret, ami a munkavállalói pozíciók gyengülésére utal. A szakszervezetek helyzetének elbizonytalanítására irányuló párttörekvések is sikerrel jártak, így a bérharc enyhült, s elmaradt a nyár közepére kilátásba helyezett általános sztrájk is (a kormány megadta az energiaár-emelés 5 Mrd Ft-os kompenzációját).
A politikának végül is több szerepe volt az áremelkedések feltartóztatásában, mint a gazdaságpolitikának. Gondolok itt részint az inflációs várakozások elleni harc felvételére, részint a politikailag kikényszerített árcsökkentésekre (tej, benzin, aug.-i húsakció, ami 450 millió Ft kiadást jelentett), továbbá az áremelések bejelentési gyakorlatára. (Máj. után például megszűnt a szabadáras termékek áremeléséről addig heti rendszerességgel érkező híradás.) Az első háromnegyed évről rendelkezésre álló adatok szerint nem kis mértékben nőttek azok a támogatások, amelyek az inflációs nyomás kifejeződéseként és az infláció nyílt megjelenésének feltartóztatóiként értelmezhetők. Az 1991. szept. 30-ig folyósított termelési árkiegészítés és dotáció összege 9 Mrd Ft-tal haladta meg az előző évit; a vállalatoknak nyújtott támogatások – a volt KGST elszámolásaihoz kapcsolódóaktól eltekintve – 38,5%-os növekedést jeleztek, néhány százalékponttal magasabbat még a termelői árindexnél is. A fogyasztói árkiegészítések az előirányzott 5,5 Mrd Ft-os csökkenéssel szemben az első háromnegyed évben már éppen ennyivel haladták meg az egész évre kalkuláltat. A rubelről dollárelszámolásra történő átállás és egyéb okok miatt bekövetkező költségnyomás egy részének terhét tehát a költségvetés viselte, amelynek deficitnövekedése különféle áttételeken keresztül közvetetten inflációs hatású.
1991 második felétől fordulat figyelhető meg a kormány gazdaságpolitikájában: az ország külső finanszírozhatósági problémáinak enyhültével, a devizatartalékok relatív konszolidálódása után több jel is arra mutat, hogy első számú prioritássá az infláció elleni küzdelem lett. Erre annál is inkább szükség van, mert 1993-ra meghirdették a forint teljes konvertibilitásának elérését. Erősen inflálódó, s inflációja révén a gazdaságot dezorganizáló pénzzel azonban nem nyerhető meg az a bizalom, amely a konvertibilitás fenntartásának nélkülözhetetlen eleme. A stabil, ill. viszonylag stabil forint megteremtéséig azonban olyan, nem kis horderejű változásokat kellene elérni a gazdaság termelési és elosztási viszonyaiban, mint a tulajdonviszonyok érdemi átalakítása, a magas monopolizáltságú termelési-forgalmazási szerkezet átépítése, a GDP több mint 60%-át újraelosztó államháztartás reformja, az egészségügy, a kultúra, a lakás, az oktatás, a tudomány, a sport kialakult finanszírozási gyakorlatának átalakításával párosítva.
Petschnig Mária Zita
Egységnyi forint vásárlóerejének alakulása*
Az ipar termelési árindexei
A mezőgazdasági termékek állami felvásárlásának árindexei
Fogyasztói árindexek
