Kárpótlás

Teljes szövegű keresés

Kárpótlás
A politikai rendszerváltást követően az állami tulajdon lebontására 2 alapvető módszer kínálkozott: a privatizálás és a reprivatizálás.
A privatizáció az állami tulajdonban lévő vagyontárgyaknak más, meghatározóan magántulajdonosok és azok társaságai javára történő átengedését jelenti. A reprivatizáció az állami tulajdonba került vagyont az eredeti tulajdonosoknak juttatja vissza.
Magyarországon 1945 után az államosítások, vagyonelkobzások és „önkéntes” vagyon- – pl. föld – felajánlások hatására a korábbi tulajdonosok nincstelenné váltak, legfeljebb lakásukat, személyes jellegű tulajdonukat tarthatták meg. Az államosításokat elrendelő korabeli jogszabályok szinte kivétel nélkül teljes kártalanítást ígértek, amire azonban csak elvétve került sor. Jogelméleti, a volt tulajdonosokkal szemben méltányossági szempontból indokolt lett volna a végső soron „rablott holmit” az eredeti tulajdonosoknak visszajuttatni, azaz reprivatizálni. Gyakorlati nehézségek – pl. az államosított ingatlanok jelentős része, beleértve a megvásárolt bérlakásokat, már jóhiszemű 3. személyekhez, új tulajdonosokhoz került –, valamint amiatt, mert a tetemes államadósság és a költségvetési hiány miatt a reprivatizáláshoz nincs elegendő központi forrás, az országgyűlés a reprivatizáció elvetése és a volt tulajdonosok részleges kárpótlása mellett döntött.
A kormánykoalíció egyik pártja, a Független Kisgazdapárt (FKgP) ugyan mindvégig reprivatizációs elképzeléseket hangoztatott, de később már csak arra törekedett, hogy a volt földtulajdonosok közvetlenül visszakaphassák javaikat. Az alkotmánybírósági döntések ezt a lehetőséget is kizárták. Először –1990. okt.-ben azt mondták ki a bírák, hogy a reprivatizáció csak akkor fogadható el, ha azt rendkívül nyomós társadalmi érdek teszi szükségessé, majd –1991. máj.-ban – több ponton alkotmányellenesnek minősítették a parlament által időközben megszavazott kárpótlási törvényt. A vétó alapja az volt, hogy a törvény indokolatlanul kedvezőbb helyzetbe hozta volna az összes többi jogosulthoz képest azokat, akiktől földet vettek el és kárpótlásként is földet szeretnének kapni. Az alkotmánysértéseket kiküszöbölve végül a parlament jún. 26-án 187 szavazattal, 133 nem és 6 tartózkodás ellenében elfogadta a kárpótlási törvényt, és az aug. 10-én hatályba is lépett.
A jogszabály értelmeben részleges kárpótlásra jogosultak azok a személyek, akiket a törvény mellékletében felsorolt, 1949. jún. 8-a után elfogadott jogszabályok alkalmazásával fosztottak meg tulajdonuktól. Az első kárpótlási törvény szerint kárpótlásra jogosultak azok a természetes személyek, akik a vagyonvesztés elszenvedésekor magyar állampolgárok voltak, ill. külföldiként 1990-ig folyamatosan Magyarországon éltek – pl. a bolgárkertészek –, vagy az állampolgárságtól való megfosztással együtt érte őket a tulajdoni sérelem. Ez utóbbi kategória a korabeli jogszabályok szerint jogellenesen külföldre távozottakra, a disszidensekre vonatkozik. Ha maga a sérelmet szenvedett személy már nem él, kárpótlást kaphat helyette egyenes ági leszármazója, vagy ha ilyen nincs, a túlélő házastárs, de csak akkor, ha köztük az életközösség már a sérelem bekövetkeztekor – az államosításkor, téeszesítéskor – fennállt és a jogosult haláláig nem szűnt meg, azaz nem váltak el. A kárpótlási jogosultság nem örökölhető, éppen ezért pl. a sérelmet szenvedett testvére már semmiképpen nem lehet jogosult a kárpótlásra.
A kárpótlási igényeket eredetileg, a törvény szerint az 1991. aug. 10-i hatálybalépést követő 90 napon belül kellett benyújtani. Csakhogy nov. 7-ig a várt mintegy 1,5 millió igénybejelentés helyett mindössze 250 ezer érkezett be a kárpótlási hivatalokhoz. Ebből a jogalkotók arra következtettek, hogy a lehetséges jogosultak széles köréhez csak késve jutott el a tájékoztatás a kárpótlás lehetőségéről, vagy azok csak késve reagáltak, ezért a bejelentési határidőt dec. 15-ig meghosszabbították. Összesen 830 ezer kárpótlási igény érkezett a hivatalokhoz, s mivel egy-egy bejelentés több tulajdoni tárgyra is vonatkozhat, a jogosultak végső soron mintegy 3 millió vagyontárgy után kérnek kompenzációt. A bejelentést tevők 90%-a a földelvétel miatt kért kárpótlást, 200 ezren ház, és 72 ezren valamilyen vállalkozás államosítása miatt kérik azt. Ugyancsak meglepetés, hogy a kérelmezők közt 30 ezernél kevesebben voltak külföldiek.
A kérelem beadásához önmagában elég a magyarországi postahivatalokban, valamint a magyar külképviseleteken kapható nyomtatvány kitöltése, a jogosultság elbírálásához azonban dokumentumok is szükségesek. A kárpótlást kérők egy része rendelkezik ugyan az eredeti iratokkal, a többiek viszont először is a hajdani ingatlanuk fekvése szerint illetékes földhivatalban, ill. vállalkozás elvétele esetén a levéltárakban juthattak hozzá a szükséges igazoláshoz. A kárpótlási hivataloknak a beadási határidő lejártát követő 60 napon belül kell dönteni a kérelmekről, ebben az eljárásban a jogosultság akár tanúkkal is igazolható.
Ha a hivatal megállapítja magát a jogosultságot, következő lépésben kiszámítják az elszenvedett kár, majd a kárpótlás mértékét. Ha a jogosult nem fogadja el a határozatot, fellebbezésével az Országos Kárpótlási és Kárrendezési Hivatalhoz, végső soron pedig bírósághoz fordulhat.
Csak a végleges döntést követően kapja meg kárpótlási jegyeit.
A kár mértékének kiszámításakor az elvett termőföld aranykorona-értékét, az ingatlanok fekvését és alapterületét, a vállalkozások alkalmazottainak létszámát kell figyelembe venni. Az átalányértékelés önkényesen általánosít, főleg a nagyobb értékű fővárosi üzletek, házak tulajdonosait rendkívül hátrányos helyzetbe hozza, a jogalkotónak mégis valamifajta általános mércét kellett alkalmaznia, hisz 40 év múltán jóformán megállapíthatatlan, mekkora volt az államosítással ténylegesen okozott kár. Az így kiszámított összegből egy degresszíven csökkenő táblázat szerint kapható meg a kárpótlás mértéke. 200 ezer Ft-ig a teljes összeget kell kárpótolni, a 200 és 300 ezer Ft közti résznek az 50%-át, a 300 és 500 ezer Ft közti résznek a 30%-át, míg az 500 ezer Ft feletti résznek mindössze 10%-át. Az 1 jogosultnak 1 vagyontárgy után kifizethető lehetséges legmagasabb kárpótlási összeg 5 millió Ft. Ha pl. valakitől összesen 170 m2-nyi rózsadombi lakóházat vettek el, m2-enként 2 ezer, összesen 340 ezer Ft az általa elszenvedett kár – a számítás szerint.
A kárpótlási jegy különleges, kamatozó értékpapír, leginkább talán az átváltható kötvényhez hasonlatos. Három éven át kamatozik, a jegybanki alapkamat (1991-ben 22%) 75%-át, tehát a piaci kamatoknál lényegesen kevesebbet fizet. A tulajdonos a kamatot nem kapja meg készpénzben, hanem az a kárpótlási jegy névértékét növeli.
A törvényhozók szándéka szerint a kárpótlási jegy legfőbb felhasználási formája a földvásárlás, valamint a privatizálásra kerülő állami vállalatok tulajdonjogának megszerzése lesz. Akit termőföldjétől fosztottak meg, ugyancsak kárpótlási jegyet kap, de a saját jogon járó kárpótlási jegyeivel földárverésen vehet részt, ahol termelőszövetkezeti és állami földeket értékesítenek. A mástól megvásárolt kárpótlási jegyeket nem lehet a földárverésen felhasználni, ha viszont valaki vállalja, hogy a megszerzett földet élethivatás-szerűen megműveli és legalább 5 évig nem idegeníti el, kedvezményes állami kölcsönt kaphat a földvásárláshoz. Ennek összegét úgy határozzák meg, hogy a jogosult olyan helyzetbe kerüljön, mintha a számított kár mértéke után nemcsak 200 ezer, hanem 1 millió Ft-ig kapna teljes kárpótlást. Ha pl. valakitől 50 hektárnyi, átlagosan 20 aranykorona értékű földet vettek el, az őt ért kár mértéke 1 millió Ft. A degressziós tábla alkalmazásával ténylegesen csak 360 ezer Ft-nyi kárpótlási jegyet kap, ezt viszont ki lehet egészíteni további legfeljebb 640 ezer Ft-nyi állami kölcsönnel. A nagyüzemi táblák elaprózása előre kiszámíthatatlan következményekkel járhat, számos szakértő a mezőgazdasági termelés drámai visszaesését jövendöli.
Az ipari-szolgáltatói javak esetében valószínűtlen, hogy a kárpótoltak azokat – a földhöz hasonlóan – fizikai valójukban szerezhetnék meg. A privatizáció során nem egy-egy vállalat vagyontárgyait, hanem részvényekben, üzletrészekben vagy más értékpapírokban megtestesülő tulajdonjogát kínálják eladásra. Az Állami Vagyonügynökség jogosult eldönteni, hogy mely vállalat magánkézbe adásakor fogad el vételárként kárpótlási jegyet és a teljes összeg mekkora hányada fizethető készpénz helyett ilyen jeggyel. Kezdetben, 1992. jan. 15-től 4 vállalat, a Zalakerámia, a Műárt, a Viktória és az Alfa Kereskedelmi Vállalat részvényei közül választhatnak a kárpótlási jegyek tulajdonosai. A Vagyonügynökség ígérete szerint e listát a kárpótlási jegyek kiadásával párhuzamosan folyamatosan bővíteni fogják. A törvény egyedüli előírása, hogy ahol egyáltalán elfogad kárpótlási jegyet az ÁVÜ, ott a teljes vételárnak legalább a 10%-a azzal legyen kifizethető. A privatizáció során nincs olyan megkötés, amely csak a saját jogon járó jegyek felhasználását engedélyezné.
Elvben a különböző vállalkozói hitelek felvételekor is felhasználható lenne a kárpótlási jegy, a kereskedelmi bankok kötelesek lennének a kölcsön megszerzéséhez szükséges saját tőke részének tekinteni. Sőt a törvény azt is előírja, hogy a bankok névértéken kötelesek figyelembe venni azokat a kárpótlási jegyeket, melyeknek a piaci árfolyama tőzsdei szakértők szerint a névértéknek csak töredéke, egyes vélemények szerint 10–15%-a, de az optimisták szerint is legfeljebb 30–50%-a lesz. Könnyen meglehet, hogy a kisvállalkozói hitelekkel amúgy sem szívesen foglalkozó bankok a kárpótlási jegyet kínálók hitelkérelmét eleve el fogják utasítani az esetek nagy részében.
Vonzó, de csak viszonylag keveseket érintő lehetőség, hogy a törvény hatálybalépése után elidegenítésre kerülő bérlakások vételárát is kiegyenlítheti a bennlakó saját jogon járó kárpótlási jegyeivel. Az önkormányzatok ilyen esetekben névértéken kötelesek elfogadni a jegyeket. Ugyancsak névértéken használhatják fel jegyeiket a kárpótlásul életjáradékot kérő idős jogosultak is. Az eredeti törvénytervezetben egyáltalán nem szerepelt az életjáradékra váltás lehetősége, önálló képviselői indítványra került utólag a jogszabályba. Elkeseredett tárcaközi vita folyt arról, vajon fix összegű járadékot kell-e fizetni, vagy elegendő vállalkozási alapot képezni a járadékot kérők papírjaiból és köztük csak az alap nyereségét kiosztani. Mivel utóbbi esetben a gyenge értékpapírnak számító kárpótlási jegy hozadéka olyan alacsony lenne, hogy a jogosultak többségének csak havi néhány 10 Ft lenne kifizethető, az első, nagyobb állami tehervállalással járó változatot fogadták el.
Az 1949. jún. 8-a után okozott tulajdoni károk orvoslásáról hozott jogszabály egyébként csak az első a kárpótlási törvények sorában. Hasonló készül az 1939–49 közt elszenvedett vagyoni károk kompenzálásáról, valamint a személyes szabadságuktól megfoszfottak kárpótlásáról is. A vagyoni károkról szóló jogszabály nem térhet el az első kárpótlási törvény elveitől, a kár mértékét, valamint a kárpótlás összegét minden bizonnyal a már ismertetett módon kell majd kiszámolni.
A jogosulti körből viszont minden bizonnyal kiesnek majd azok, akiket háborús bűncselekményekkel kapcsolatban fosztottak meg tulajdonuktól. Az alapjogszabálynak számító első kárpótlási törvény ugyanis úgy fogalmaz, hogy aki nemzetközi szerződés értelmében kapott már kárpótlást, vagy kompenzációjáról más, korábbi magyar jogszabály gondoskodott, annak kárpótlás nem jár. Elkeseredett viták várhatók a zsidók és a kitelepített németek helyzetéről, mivel a törvény értelmében ők nem jogosultak kárpótlásra. A háború befejezése után hozott jogszabályok megsemmisítették a zsidókat diszkrimináló joganyagot, de az eredeti állapot tényleges visszaállításáról, a jogosultak tulajdonba való visszahelyezéséről általában nem gondoskodtak. A kitelepített németek pedig az NSZK-ban letelepedési segélyt kaptak, ráadásul kitoloncolásukkal a magyar kormány nem saját szuverén döntését hajtotta végre, hanem a győztes hatalmak diktátumát.
Még kényesebb a helyzet az ingóságok telkintetében. A kárpótlási törvény ugyan nem teszi lehetővé külön kompenzáció fizetését az ingóságok után, gyakorlatilag a lakások, műhelyek, gazdaságok berendezése után fizetendő kárpótlás is az alapterület vagy alkalmazotti létszám szerint megállapított kárátalány része, ez az elv azonban nem alkalmazható pl. a letétbe helyezett ékszerek, nemesfémek esetében. Ilyen letétbe helyezésre – 1945 előtt – a zsidókat kötelezték korabeli jogszabályok, de a tulajdonjogot ezek a rendelkezések nem szüntették meg. Így a Magyar Nemzeti Bankban esetleg még fellelhető ékszerek jogilag változatlanul a letétbe helyező vagy örököse tulajdonában vannak. Az értéktárgyak, vagy legalábbis azok egy része viszont már nincs az MNB birtokában, tehát a letétesek sem érvényesíthetik közvetlenül tulajdoni igényüket. Felmerült, hogy ebben az esetben is az államosításokhoz hasonló, részleges kárpótlást fizessen az állam kárpótlási jegyben, de alapvető különbség, hogy míg az államosított ingatlanok ténylegesen és jogilag is állami tulajdonba kerültek, a letétbe helyezett tárgyak tulajdoni helyzete elméletben nem változott. Az Országgyűlés feladata kielégítő választ találni e kérdésekre, feltéve, hagy egyáltalán létezik ilyen.
A szovjet hadifogságban, munkatáborban, politikai okokból büntetőintézményben töltött időért a hajdani elítéltek vagy hozzátartozóik ugyancsak kárpótlásban részesülnek. Ahol lehet, ennek a formája nyugdíj-kiegészítés. A politikai okokból kivégzettek hozzátartozói is kárpótlási jegyet kapnak, egy törvénytervezet szerint a kioltott élet „eszmei értéke” 1 millió Ft lesz.
Fahidi Gergely

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages