Magyarország és az Európai Közösségek
Magyarország és az Európai Közösségek
1978 és 1982 között Magyarország az EGK-val több „szektorális megállapodást” kötött. Ezek az önkéntes exportkorlátozás elve alapján meghatározott kvóták keretében olyan „érzékeny termékekre” biztosították Magyarország számára a piacot, mint az acél, a juhhús vagy a textilipari termékek.
Az erősödő önálló külpolitikai törekvések jegyében, valamint a nemzeti érdekekkel összhangban, Magyarország az 1980-as évek elejétől fokozatosan felülvizsgálta EK-politikáját. A kapcsolatok normalizálásáról és a szerződéses kapcsolatok lehetőségéről 1983-ban kezdődtek a tapogatózó tárgyalások. Az Európa Parlament 1986. jún.-i kedvező döntését követően a Bizottság 1987. ápr.-ban kapta meg a Miniszterek Tanácsától tárgyalási mandátumát a Magyarországgal kötendő kereskedelmi és együttműködési szerződésről. Ez új konstrukció volt az EK addigi gyakorlatában. A tárgyalások az egyezményről 1987. jún. 4-én kezdődtek és 1988. jún. 30-án fejeződtek be. A szerződés aláírására 1988. szept. 26-án került sor. Magyarország diplomáciai kapcsolatokat létesített az EK-val.
Az 1988-as egyezmény a kereskedelemben a legnagyobb kedvezményes elbánás teljes körű alkalmazásán alapult, s kiterjedt a kooperációra. Legfőbb eredménye az volt, hogy 1995. dec. 31-éig 3 lépcsőben rögzítette valamennyi mennyiségi korlátozás eltörlését Magyarországgal szemben. Az első lépcsőfokot 1989. jan.1-jére tették.
A mennyiségi korlátozások fokozatos eltörlése a magyar gazdasági és politikai reformfolyamatok elismerését is jelentette az EK részéről.
A következő hónapokban főként Magyarországon és Lengyelországban nagy horderejű politikai változások indultak meg. Ezek hatására a vezető ipari országok 1989 nyarán a demokratizálási és piackialakítási folyamatok meggyorsítása érdekében speciális segélyprogramok mellett döntöttek a 2 ország számára.
A segélyprogramban való részvételre valamennyi OECD-ország (G24 vagy a 24-ek csoportja) elkötelezte magát. A 7 vezető ipari ország állam- és kormányfőinek csúcsértekezlete 1989. júl.-ban a program koordinálására az EK Bizottságát kérte fel. A speciális akcióprogramot Pharenak (Poland and Hungary: Assisting Reforming Economies) nevezték el, s 1989. szept. 26-án jelentették be.
A Phare részben kereskedelempolitikai koncessziókat adott a 2 országnak. Magyarországgal szemben az EK az összes mennyiségi korlátozást már 1990. jan. 1-jével eltörölte, ami mintegy 1700 terméket és a magyar export 4%-át érintette. Ezzel az 1988-as kereskedelmi és kooperációs szerződés intézkedései a tervezettnél 5 évvel korábban valósultak meg. A mennyiségi kvóták csak az önkéntes exportkorlátozások vonatkozásában (acél, textil, juhhús) maradtak fenn, de Magyarország ezek tekintetében is bizonyos kvótaemelésben részesült. Ezen túlmenően mindkét ország megkapta az általános UNCTAD-vámpreferenciákat, ami a feldolgozóipari termékek széles körére vámmentességet vagy preferenciális elbánást biztosít. Az 1988-as szerződés a legnagyobb kedvezmény elvének alkalmazásával azonos kezelést jelentett a fejlett ipari országokkal, most ez kiegészült a fejlődő országokat kedvezményező kereskedelmi elbánással.
A Phare-program keretében másrészt a 2 ország részére különféle segélyeket ajánlottak. A pénzügyi segélyekben a közös beruházásoknak, a környezetvédelemnek és a menedzserképzésnek prioritást biztosítottak. Az EK-országok dublini csúcsértekezletén 1990. ápr. 29-én a Phare-programokat kiterjesztették az NDK-ra, Cseh-Szlovákiára, Romániára, Jugoszláviára és Bulgáriára. Később a német egyesüléssel a programból az NDK gyakorlatilag kiesett, míg a kedvezményezettek köre 1992-től kibővült a balti államokkal. Az EK Bizottságának jelentése szerint 1990-ben Lengyelország, Magyarország, Cseh-Szlovákia, Bulgária, Jugoszlávia és a korábbi NDK a Phare keretében összesen 500 millió ECU-hoz jutott. Az EK a Phare-programok támogatására 1991-re 785 millió ECU-t irányzott elő. A tervezett pénzügyi támogatásokba már Romániát is bevonták. A hivatalos adatok szerint a Phare keretében Magyarország 1991 őszéig mintegy 200 millió ECU-t kapott, amely nagyrészt egyenlően oszlott meg az energiafelhasználás, a mezőgazdaság, a kereskedelem és a közlekedés fejlesztése között.
Az Európai Beruházási Bank (EIB) 1 milliárd ECU hitelkeretet különített el, amelyre az EK költségvetése garanciát adott. Az EIB-től Magyarország 120 millió ECU kölcsönt vett fel. 1989-ben még Lengyelország élelmiszersegélyre szorult, amelyhez Magyarország Phare-finanszírozás mellett ajánlatot tett élelmiszer-szállításokra. Akkor ezt a javaslatot az EK és az Egyesült Államok elutasította. Ilyen konstrukcióban Svájc finanszírozott csak magyar élelmiszerexportot.
A strukturális fizetésimérleg-problémák kezelésére Magyarországnak 3 részletben 1 milliárd USD áthidaló hitelt szavaztak meg. Az első 350 millió ECU-s részletet 1990. ápr.-ban, a másik 250 millió ECU-t 1991-ben folyósították.
Az esetleges társulás gondolatát Magyarországgal és Lengyelországgal több vezető EK-politikus már 1989 őszén felvetette. A legkonkrétabb elképzelés Margaret Thatcher akkori brit miniszterelnöké volt, aki 1989. nov. 14-i alsóházi nyilatkozatában „török típusú” társulást javasolt az érdekelt kelet- és közép-európai országokkal. Az EK hivatalos döntése 1990. ápr. 29-én a dublini csúcstalálkozón született.
A kelet- és közép-európai országok számára az EK új típusú ún. európai társulást ajánl, amely figyelembe veszi az adott országok sajátosságait és problémáit. Magyarországgal az EK társulási tárgyalásai 1990. szept.-ben indultak, és a társulási szerződésünk parafálására 1991. nov. 14-én került sor.
Magyarország társulása az EK-val a kereskedelem kölcsönös, de aszimmetrikus liberalizálásán alapul. A szerződés életbelépésével az ipari termékek mintegy 60%-ára az EK azonnal eltöröl minden vámot és kereskedelmi korlátozást, míg a többire a liberalizálás 5 év alatt valósul meg. Ez alól csak az önkéntes exportkorlátozás alá eső termékek képeznek kivételt. Ez utóbbi termékekről (textil, szén és acél) külön jegyzőkönyvekben intézkednek, s ebben a szférában a kereskedelem liberalizálására 2000-ig kerül sor.
Magyarországnak néhány a hazai ipar által nem gyártott (mintegy 200) termékre már 3 éven belül teljesen le kell bontania vámjait az EK-val szemben. A magyar import mintegy 5%-ára tehát 1994. jan. 1-jéig a vámok 3 lépcsőben nullára csökkennek. A többire a liberalizálást 1995. jan. 1-jével kell elkezdeni. Az ún. „normál” listát illetően, ami a magyar importnak közel 50%-át érinti, ez ugyancsak 3 lépcsőben már 1997. jan.1-jéig megvalósulna. A fennmaradó, ún. „lassító” listán szereplő termékekre a vámlebontást 2000. dec. 31-éig kell befejezni. A társulási egyezmény kiterjed a mezőgazdasági termékekkel szembeni fokozatos könnyítésekre, de szabad kereskedelmet ebben a szférában nem tűz ki célul. Magyarország hozzájut az EK csúcstechnikai fejlesztési programjaihoz. A társulási szerződés bizonyos lehetőséget ad a magyar munkaerő külföldi munkavállalását illetően. Magyarország cserébe szabad letelepedési jogot biztosít az EK-országok vállalkozóinak. A társulási szerződés bizonyos jogharmonizációs kötelezettségeket (pl. iparvédelem, versenyjog, környezetvédelem stb.) ír elő Magyarország számára. A felek politikai téren rendszeres párbeszédet folytatnak. A szerződés kereskedelmi részét 1992. jan. 1-jétől alkalmazzák, a többi részek pedig a ratifikációs eljárások után lépnek életbe. A felek Társulási Tanácsot hoznak létre, amely évente vizsgálja meg a megállapodások teljesülését.
A társulási egyezmény csak általános és egyoldalú deklarációt tartalmaz a távlati teljes jogú tagságról.
Az EK-tagság alternatívájaként korábban felmerült az EFTA-hoz való társulás vagy csatlakozás. Egyes nyugati politikusok is pártolták ezt a gondolatot, s az EFTA-t az EK-tagság „váró-” vagy „előszobájaként”, valamint helyettesítőjeként ajánlották. Az EFTA Közép-Európa számára nem integrációs alternatíva. Mintegy 30 millió fős piacként túl szűk, s a szervezet országainak pénzügyi forrásai sem elegendőek a kelet-európai igényekhez képest. Az EFTA-országok sem érdekeltek a kelet-európai régió problémáinak a felvállalásában. 1990-ben Magyarország exportjának 12%-a, importjának pedig 15%-a bonyolódott az EFTA-országokkal. Ennek mintegy kétharmada (az export 7,5%-a és az import közel 10%-a) egyedül Ausztriára jutott. Svájc mellett (a magyar külkereskedelemben 2–3%-os részesedésével) a többi tagországnak marginális szerepe van a magyar külkereskedelemben. Magyarország az EFTA-országokkal is szabadkereskedelmi megállapodásokra törekszik. Ez logikusan következik az EK-val való társulásból.
Az európai integrációs folyamatokba való beépülés komplex, sokirányú és esetenként fájdalmas alkalmazkodási erőfeszítéseket tesz szükségessé. Az integrációból hatalmas előnyök származhatnak, és stratégiai jelentőségét az adja, hogy az EK-ba való beépülés az elmúlt fél évszázad után most ígér reális lehetőséget a fejlett európai centrumhoz való felzárkózásra. Az előnyök nem biztosítottak automatikusan, ellenkezőleg, rossz alkalmazkodás esetén fennáll a periferiális helyzet konzerválódásának a veszélye és a hátrányok túlsúlyba kerülhetnek.
Az európai integrációba való bekapcsolódás a külkereskedelem jelentős bővítését teheti lehetővé.
Magyarország exportja az EK irányában 1989-ben 20%-ka1, 1990-ben pedig 16%-kal bővült. Az importban ugyanezek a növekedési ütemek 27 és 8% voltak. 1990-ben exportunk meghaladta a 3 milliárd ECU-t (3,7 milliárd USD-t), importunk pedig a 3,2 milliárd ECU-t (3,8 milliárd USD-t).
Magyarország EK-ba irányuló 1 főre eső exportja alig több, mint évi 300 USD. Ugyanez a mutató Belgium esetében mintegy 7500 USD-t tesz ki, de Portugália és Spanyolország esetében is meghaladja az 1200 USD-t. A magyar EK-kereskedelemnek mintegy 70%-a Németországgal és Olaszországgal bonyolódik. 1990-ben az NSZK részesedése (NDK nélkül) az exportunkban 52,4%, az importunkban pedig 56% volt. Ugyanezek az arányok Olaszországra 17,7%-ot és 13%-ot tettek ki.
Az elmúlt évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy a piaci integrációkhoz való csatlakozás többnyire a kereskedelmi és fizetési mérlegek romlásával jár együtt. Ez aligha lesz kevésbé érvényes a közép-európai országokra, amelyek gazdasága a strukturális gyengeségek és az örökölt merevségek miatt várhatóan nehezebben alkalmazkodik. A társulás egyensúlyrontó hatásai különösen kedvezőtlenek lehetnek, amikor a jelentős adósságszolgálati terhek éppen fizetésimérleg-többletet tennének szükségessé. A kívánatos külkereskedelmi egyensúly érdekében az aszimmetrikus liberalizáláson túl átfogó és átgondolt stratégiákra és támogató politikákra lehet szükség, mind az EK, mind az érintett országok részéről.
A társuláson keresztül a dinamikus piaci előnyök alapján a gazdasági növekedés gyorsulása várható. Egy EK bizottsági jelentés szerint, ha a szabadpiaci reformokat végrehajtják, a jelenlegi negatív növekedési rátákkal szemben a régió gazdasági növekedése 1992–93-at követően évi 5–6%-ra gyorsulhat. Egyes vélemények szerint ennek összeurópai dinamizáló hatásai lehetnek, s a délkelet-ázsiai régió mellett Európa az 1990-es évek második felében a világgazdaság egyik növekedési övezetévé válhat. A szerkezeti váltás a munkaerőforrások jobb kihasználását eredményezheti, s a növekedés gyorsulásával a munkanélküliség fokozatosan kezelhetővé válhat.
Viszont kellő stratégiák és politikák híján a társulás negatív hatással lehet a makrogazdasági teljesítményekre. Az egyensúlyzavarok súlyos cserearány-veszteségekkel járhatnak. Az egyensúlyhiány folyamatos valutaleértékelésre kényszeríthet, amely nemkívánatos mértékben táplálhatja az inflációs folyamatokat. Az infláció és az egyensúlyhiány a gazdaságpolitikát restrikciós irányba szoríthatja, ami tovább hátráltatja a konszolidáció és a szerkezetváltás folyamatát. A várt növekedési hatások ilyen körülmények között elmaradhatnak.
Kelet- és Közép-Európa integrálásában az EK-t többirányú gazdasági és politikai érdekek motiválják. A régió mintegy 130 millió fős piac, amely, mint a lengyel vagy a magyar importliberalizáció eredményei sejtetik, már rövid távon nagy értékesítési lehetőségeket nyújt a nyugati vállalatok számára. Hosszabb távon a potenciális piaci lehetőségek még inkább számottevőek. Ezt eredményezheti a tartós javak fogyasztásának bővülése, minőségi lecserélése (pl. magasabb műszaki színvonalú, alacsonyabb fogyasztású, vagy környezetkímélő gépek és fogyasztási cikkek), a lakásépítés lemaradásának a felszámolása, a szolgáltatások és az infrastruktúra fejlesztése stb. Kelet és Közép-Európában az integráció hatalmas üzleti és fejlesztési lehetőségeket nyithat, amihez kedvező hátteret szolgáltathatnak a szakképzett munkaerő viszonylag alacsony költsége és az olcsó szolgáltatások. A felzárkózás a termelékenységben és a fogyasztásban a gazdaság széles szektorainak a fejlesztésén keresztül, mind a kínálati, mind a keresleti oldalról nagyfokú dinamizmust adhat az egész európai gazdaságnak. A közép- és kelet-európai régió demokratikus átalakulása, gazdasági és politikai konszolidációja az EK alapvető politikai és biztonsági érdeke. A szélesebb látókörű nyugat-európai politikusok felismerték, hogy Európa egyesüléséből a kelet-közép-európai régiót nem lehet kihagyni, az egységes, biztonságos és stabil Európa nem szűkíthető csak a kontinens egyik felére.
Ugyanakkor a társulási tárgyalások nehézségei már jelezték, hogy jelentősek a politikai és gazdasági ellenérzések és ellenérdekeltségek a régió integrálásával szemben. A teljes jogú tagság esetén ezek még inkább előtérbe kerülhetnek.
A kelet-európai forradalmi változások után a régió a szociális nyugtalanság, a társadalmi konfliktusok, valamint az etnikai-nemzeti összecsapások színterévé vált. A Nyugatot felkészületlenül érte a kelet-európai biztonságpolitikai vákuum keletkezése, s különösen nem bizonyult képesnek ez ideig válaszra az új biztonsági kihívásokkal szemben. Az EK-politikusok széles köre nem kívánja elkötelezni magát a régió konfliktusainak kezelését és megoldását illetően, s ezért lehetőleg ezen országok távol tartására törekszik a nyugat-európai integrációtól. Az EK végül nem vállalt kötelezettséget a társuló országok teljes jogú tagságára, ezért ilyen véleményekkel és érdekekkel távlatilag is komolyan számolni kell.
Rövid távon nem elhanyagolhatók az EK részéről a gazdasági ellenérdekeltségek. A régió az EK számára még marginális partner és ezen változtatni csak hosszabb idő alatt lehetséges.
Az EK exportjában 1990-ben a 6 közép-és kelet-európai ország részesedése 1,9% (a Szovjetunióval 3,25%), importjában pedig 2% (a Szovjetunióval 3,3%) volt. A 7 ország (380 millió lakossal) külkereskedelme nagyjából megfelel Svájc (6,5 millió lakossal) EK-forgalma nagyságrendjének (1990-ben 34,3 milliárd ECU export). 1990-ben Tajvan 46 milliárd USD értékben exportált az EK-ba.
Az EK szempontjából visszatartó hatású a tökéletlen piacgazdaság, a partnerek megbízhatatlansága, az eladósodással kapcsolatos múltbeli negatív tapasztalatok, a rejtett protekcionizmussal szembeni tradicionális bizalmatlanság (a korábbi kereskedelmi diplomáciánk által okozott bizalmi károk), a jogi bizonytalanság, és a fejletlen infrastruktúra stb. A kelet-európai országok strukturális gyengeségei, az export túlzott koncentrációja az ún. érzékeny termékekre szintén ellenérdekeltséget teremtenek a kereskedelemben és a kooperációban.
Hosszabb távon az egyik kritikus kérdés a kelet-európai mezőgazdaság. Magyarország korábban több EK-tagország hagyományos agrárszállítója volt. Az 1960-as évektől agrárexportunk a közös agrárpolitika következtében fokozatosan visszaszorult. Az 1960-as évek közepén a magyar exportnak még több mint 60%-a volt mezőgazdasági termék. Ez az arány 1974-re 40%-ra, 1981-re 30%-ra, 1990-re pedig 25,6%-ra csökkent. Természetesen a struktúraváltozások is ilyen irányba hatottak.
Az agrárpolitikának közvetlenül leginkább negatív hatása az élőállat- és húsexportra volt. Az EK-ba irányuló magyar agrárexportnak 1974-ben még 51%-a jutott erre a kategóriára, míg ez az arány 1981-ben már csak 20%, 1990-ben pedig kevesebb mint 15% volt.
A csatlakozás esetén az EK-nak nemcsak újra meg kellene nyitnia agrárpiacait a kelet-európai országok előtt, hanem az agrártámogatások terhei is tovább duzzadnának.
Az EK történetében először próbálkozik olyan régió a csatlakozással, amely jelentős agrárexport-többletekkel rendelkezik, s a termékek széles körében komparatív költségelőnyei vannak az EK-farmerekkel szemben. Az élelmiszerhiányt Lengyelországban néhány év alatt felszámolták, s az EK-számítások szerint a termelés alacsony hatékonysága ellenére a lengyel mezőgazdaság költségszintje kétharmada az EK-énak. Rövid idő alatt hasonló történhet Románia és Bulgária esetében.
Nem véletlen, hogy az agrárlobby Franciaországban már aktivizálódott, s várhatóan a jövőben is az egyik fő ellenfele lesz a közép- és kelet-európai régió bármilyen közeledésének. Ezt diplomáciánkban figyelembe kell venni, azzal, hogy a közös agrárpolitika ellenfelei hatékony szövetségeseink lehetnek.
Hasonlóan ellenérdekeltek közeledésünkben a különböző „válságiparági” lobbyk (textilipar, acélipar, vegyipar) a tagországokban. Szélesek a félelmek, különösen egyes kevésbé fejlett országokban, hogy az újonnan belépő közép-európai országok alacsonyabb költségeikkel fenyegető versenytársaikká válhatnak az integrált piacokon belül. Ezek az országok attól is félnek, hogy a közép- és kelet-európai országokkal meg kell osztozniuk az EK szűkös támogatási forrásain, s a régió dinamikus piacai magántőke-befektetéseket csábíthatnak el. Erre Spanyolországban és Portugáliában vannak bizonyos negatív tapasztalatok.
A kelet-európai változások kapcsán kiújultak a „kibővülés” vagy „elmélyülés” hívei közötti nézeteltérések. A fejlett EFTA befogadásával az EK tagjainak a száma elérné a 19-et, ami mellett kérdésessé válhat a szupranacionális struktúrák hatékony működtetésének a lehetősége. Sokan a közép-európai országok csatlakozásában még inkább a „felhígulás” veszélyét látják. Ezért széles körűek azok a vélemények, hogy ezeket az országokat kívül kell tartani az integráció „belső körén”, s a csatlakozásukra lazább formákat kell keresni. Attól félnek, hogy a kibővülés következtében a már napirenden lévő integrációs tervek (belső piac, monetáris unió, politikai egyesülés) is meghatározatlan időre halasztást szenvedhetnek.
A kelet-közép-európai országok kétségtelenül nincsenek felkészülve a teljes jogú tagságra és a szorosabb integráció követelményeinek való megfelelésre. Ugyanakkor nem érdekeltek az integráció elmélyülésének akadályozásában, abból nem várhatnak semmilyen előnyöket saját maguk számára. Közép- és Kelet-Európa erős és stabil integrált EK-ban érdekelt, így remélhet tényleges segítséget problémái megoldásában.
Palánkai Tibor
