Privatizáció ’91
Privatizáció ’91
A magyarországi politikai és gazdasági rendszerváltás békés jellegének egyik biztosítékát az nyújtotta, hogy gyakorlatilag egyetlen számottevő politikai tényező, szakmai fórum és lakossági csoport sem kérdőjelezte meg a gazdaság államtalanításának, ezen belül pedig a tulajdonviszonyok átalakításának szükségességét. A 80-as évtized végére nyilvánvalóvá vált, hogy az állami tulajdon keretei között a gazdaság képtelen alkalmazkodni a nemzetközi piac követelményeihez, a gazdasági teljesítmény, az életszínvonal csak egyre növekvő külföldi adósság árán – vagy még úgy sem – tartható fenn, a „tulajdon mindenkié” elve valójában a nemzeti vagyon gazdátlanságához, alacsony hatékonyságú működtetéséhez, feléléséhez vezetett. Ebben a helyzetben az alternatíva csak az lehetett: a magántulajdont vissza kell állítani jogaiba. Ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált, hogy a magántulajdonú gazdaság – mégoly liberális gazdaságpolitika mellett sem – épülhet fel pusztán az újonnan keletkező kisvállalkozások elszaporodásával és megerősődésével, a folyamatot meg kell gyorsítani a privatizáció, azaz az állami vállalatok értékesítése révén.
A privatizáció jogi keretének egyik pillérét még a szocialista politikai viszonyok között, de annak ideológiai tartalmán „csendben” túllépve, a gazdasági társaságokról szóló törvény 1988. évi jóváhagyásával rakta le a magyar parlament. Ez a törvény lehetővé lette, hogy az önkormányzó – vállalati tanács vagy közgyűlés által irányított – állami vállalatok reálvagyonukat részben vagy akár teljesen korlátolt felelősségű társaságokba, részvénytársaságokba vigyék be, partnerül más állami vállalatokat, hazai, ill. külföldi természetes és jogi személyeket választva. A vagyon társaságosítása – amellett, hogy a hagyományosan erősen központosított nagyvállalati szerkezet bizonyos decentralizációjával, és kismértékű külföldi tőkebevonással járt – valójában a privatizáció előszobájának tekinthető, de még nem jelentett valóságos privatizációt a szó klasszikus értelmében. Ekkor ugyanis nem az állami vagyon pénzzé tételéről, csak formai megváltozásáról – reálvagyon helyett értékpapírvagyonná való átalakulásáról – van szó, miközben e vagyon fölötti rendelkezés joga továbbra is az önkormányzó vállalaté.
A szakmai köznyelv spontán privatizációnak nevezte el azt a folyamatot, amelyben az állami vállalatok – vagyonuk döntő részét egy vagy több társaságba bevive – amolyan társasági „bolygórendszerekké” váltak: a vállalati központ körül számos, a korábbi vállalati vagyont működtető kft., rt. helyezkedett el, amelyekben elsöprő tulajdoni többséggel bírt a vállalati központ. Az utóbbi vagyona viszont így már nem gépekben, berendezésekben, hanem a bolygórendszerben keringő társaságokban lévő üzletrészekben, részvényekben testesült meg, az állami vállalat tehát valójában vagyonkezelő központtá alakult. Becslések szerint 1988 és 1990 márc.-a között több mint 100 állami nagyvállalat vált ilyen típusú vagyonkezelő szervezetté.
Az 1989-ben elfogadott átalakulási törvény már arra is lehetőséget kínált – egyes esetekben, pl. ha az állami vállalat vagyonának több mint a felét értékpapírok adták, kötelezővé is tette –, hogy az állami vállalat „egy az egyben” alakuljon át részvénytársasággá. Szakértők „nyers privatizációnak” hívják az ilyen akció nyomán kialakult helyzetet: az állami vagyon ekkor is már csak értékpapírokból áll, ez a „csomag” azonban az önkormányzó vállalatról visszaszáll valamely központi állami szervre: minisztériumra vagy – létrejötte után – az Állami Vagyonügynökségre (ÁVÜ). 1988 és 1990 tavasza között még mindössze 4 állami vállalat választotta a teljes átalakulást, a következő 1 év során azonban már 39 átalakulás fejeződött be, s a folyamat azóta is gyorsulni látszik.
A politikai rendszerváltással lényegében egyidejűleg fordulat következett be a magyarországi privatizáció jogi környezetében: az Országgyűlés 1990 márc.-ában törvénnyel hívta életre az ÁVÜ-t, jóváhagyta az Ideiglenes Vagyonpolitikai Irányelveket, és megalkotta az állami vagyon védelméről szóló törvényt. Ettől fogva az új, ekkor még az Országgyűlés alá rendelt hivatal hivatott felügyelni a privatizáció teljes menetét. jóváhagyni az állami vállalatok társasággá való álalakulásának tervét, kezelni a társasággá alakított vállalatokban meglévő, nem külföldi vagy magánkézben lévő tulajdonrészt, aktívan kezdeményezni az állami vállalat értékesítését, valamint ellenőrizni, hogy az önkormányzó vállalatok „spontán” társaságalapításai, vagyonrészeinek eladása során – az egészen csekély jelentőségű eseteket kivéve – az állami vagyont reálisan értékelik-e.
Elvileg hozzájárult a privatizáció jogi feltételeinek tisztázásához a kárpótlási törvény, az egyházi vagyonokról, valamint az önkormányzatokról szóló törvények 1991. évi elfogadása. Mind szakértői, mind a privatizációért felelős kormányzati műhelyekben többé-kevésbé egyetértés mutatkozott mindeddig abban, hogy a magyarországi privatizáció alapvetően piaci alapú – tehát a vagyon értéken cserél gazdát, némileg eltérően a cseh-szlovákiai vagy lengyelországi megoldásoktól. Ebből a szempontból tiszta helyzetet teremtett a kárpótlási törvény, amely egyértelművé tette, hogy nem kerül sor reprivatizációra – vagyis a vagyon természetbeni visszajuttatására az egykori tulajdonosok javára –, miközben a kárpótlási jegy pótlólagos keresletet teremthet a privatizálandó állami vagyon iránt.
A piaci elv ellenére Magyarországon is sor kerül azonban ellenérték nélküli vagyonosztásra: ingyenesen juthatnak elkonfiskált ingatlanaikhoz az egyházak, jogszabály intézkedik ingyenes vagyonátadásról az önkormányzatok számára, és – noha a döntés még csak elvi síkon született meg – minden bizonnyal ilyen módon töltik majd fel vagyonnal az állami költségvetésről leválasztott, pénzügyileg önállósított társadalombiztosítást is. A Vagyonpolitikai Irányelvek mindeddig – noha ilyen tartalmú követelések egyes munkavállalói csoportok és érdekvédelmi szervezetek részéről rendszeresen felmerülnek – nem tették lehetővé, hogy a társasággá alakulás során az érintett vállalat dolgozói ingyenesen juthassanak vagyonrészhez, vásárlási kedvezmények adására azonban mód van. Az alkalmazottak privatizációban való részvételének intézményes támogatását a Munkavállalói Részvételi Program (MRP) címén készülő törvény hivatott megfogalmazni.
A magyarországi privatizáció jellegzetessége, hogy a valóságos folyamatok többnyire megelőzik a történések gazdaságpolitikai tudatosítását és a jogi szabályozás kialakítását. Jóllehet, valamilyen mélységű privatizáció lényegében már 1986 óta folyik, a privatizáció deklarált megjelenése a gazdaságpolitikában csak 1991 febr.-jára tehető. Az ekkor publikált négyéves gazdasági kormányprogram az 1991-es évet az „átrendezés és privatizáció” időszakának titulálja, a részletes privatizációs program elkészítését pedig máj.-ra ígéri. Többfordulós belső kormányzati viták után valamelyest egyeztetett dokumentum azonban csak szept.-ben született, s a belőle következő törvénykezési feladatok 1991-ben már nem voltak megoldhatók. „A kormány tulajdonosi és privatizációs stratégiája” mindenesetre 1994-re 50% alá kívánja csökkenteni az állami tulajdon arányát a termelővagyonban és 20–30%-ra tervezi növelni a külföldi tulajdon arányát. A privatizáció végrehajtását a program decentralizálni kívánja, a központi kezdeményezést a stratégiai vállalatokra korlátozná.
A program kilátásba helyezi az Állami Tulajdonosi Intézet (ATI) életre hívását, az új közhivatal átvenné az AVÜ-től a tartósan állami tulajdonban maradó vállalati vagyonrészek kezelésének megszervezését és felügyeletét. A tartósan teljesen vagy döntő részben állami tulajdonban maradó cégek körét nov. 30-ig az ágazati minisztereknek kellett volna kijelölniük, az eddig napvilágot látott tervezetek szerint ez kb. 100 vállalatot érintene. A program előirányozza azt is, hogy azok az önkormányzó vállalatok, amelyek 1992. dec. 31-ig nem alakulnak át gazdasági társasággá, államigazgatási felügyelet alá kerülnek. A program nem tér ki a sokak által szükségesnek vélt privatizációs törvény létrehozására – amely egységes keretbe helyezné a privatizációval kapcsolatos hatásköröket, intézményeket –, utal viszont a már meglévő jogszabályok kódexbe foglalására. A parlament több bizottsága a program sorsától tette egyébként függővé a szept. 30-án hatályát vesztett – másfél év alatt két ízben meghosszabbított – Ideiglenes Vagyonpolitikai Irányelveket felváltó új Vagyonpolitikai Irányelvek megvitatását.
A program nem tesz említést arról sem, hogy valójában hány állami cég, összesen mekkora értékű vagyonának privatizálását tűzi ki célul, erre nézve csak szakértői becslésekre lehet támaszkodni, A Privatizációs Kutatóintézet számításai azt mutatják, hogy 1991 közepén a mintegy 2200 vállalatban elhelyezkedő, összesen 1800 Mrd Ft-nyi könyv szerinti állami vállalati vagyonérték a cégek nyereségességi megoszlását, az eddigi értékesítési tapasztalatokat, a szükséges felszámolásokat is figyelembe véve, piaci áron hozzávetőleg 1300 Mrd Ft-ot érhet. Ebből levonva a várhatóan tartósan állami tulajdonban maradó vállalatok értékét, az önkormányzatok részesedését, a munkavállalói kedvezmények költségét, magával a privatizációs folyamattal kapcsolatosan felmerült ráfordításokat, a környezeti károk miatti fizetési kötelezettségeket, a hitelkedvezmények, a kárpótlási jegyek és társadalombiztosítási vagyonátadás miatt kieső bevételeket, az állam számára kb. 200–300 Mrd Ft-os privatizációs nettó bevétel prognosztizálható.
A spontán privatizáció 1990-es állami ellenőrzés alá vonása, az ÁVÜ megalakulása és aktivizálódása óta a folyamatok statisztikai nyomon követése valamelyest könnyebbé vált, az akciók elhúzódása és az Ügynökség munka- és információszervezési visszásságai következtében azonban egyelőre csak hézagos kép állítható össze a privatizáció előrehaladásáról. Az egyik legfigyelemreméltóbb változás, hogy jelentősen felgyorsult a társaságosodás (nyers privatizáció), ezzel azonban nem tart lépést a valóságos privatizáció, az állami vagyonrészek eladása. Az ÁVÜ 1990. márc. 1-je és 1991. szept. 30-a között 729 állami vállalat társasággá alakulását hagyta jóvá, amelyből 104 eset fejeződött be. Ez utóbbiak során 261 Mrd Ft összegű vagyonérték 83%-a került az ÁVÜ tulajdonába. Míg tehát 1990 előtt az önkormányzó vállalatok általában elkerülték a teljes átalakulást, jelenleg a vállalatok – pénzügyi, piaci problémáik elől „előre” menekülve – maguk mondanak le az önkormányzó formáról és a társasággá alakulást választva leteszik sorsukat az ÁVÜ kezébe, amely – kellő kereslet hiányában, bürokratikus akadályok és döntési huzavonák következtében – korántsem képes ilyen ütemben megbirkózni a rászállt állami vagyonrészek eladásával. Noha a gyorsan halmozódó eladatlan vagyonrészek piaci értéke a magyar gazdaság válsága következtében rohamosan morzsolódik le, ez a fejlemény egyre sürgetőbben követeli, hogy az önkormányzati forma elhalásával az ideig-óráig megmaradó állami tőke működtetésére új intézményi forma szülessen meg.
A privatizáció az alkalmazott technikákat illetően 1991-ben 2 fő csapáson haladt: az ÁVÜ által kezdeményezett, ún. aktív privatizációs akciók, valamint a Vagyonügynökség által kontrollált, de az ÁVÜ-n kívül kezdeményezett privatizáció révén. A központi kezdeményezésű privatizáció brit mintára – speciálisan összeállított „vállalat-csomagokat” kíván értékesíteni. Az 1990 szept.-ében meghirdetett Első Privatizációs Programba (EPP) 20 nyereséges, különféle ágazatokból összeválogatott vállalat került, amelyek összesen 56 Mrd Ft-nyi könyv szerinti vagyonértéke a teljes állami vállalati vagyon 2,5%-át reprezentálta. Fontos tényező, hogy e vállalatok összesen kb. 15 Mrd Ft hitelállománnyal rendelkeztek. A 20 cég privatizációs koncepciójának elkészítésére az ÁVÜ pályázatot írt ki, végül a 300 jelentkező közül 18-nak az ajánlatát fogadták el. A tanácsadó cégek kiválasztása, a velük való szerződéskötés 1991 tavaszáig tartott, ezután kezdődhetett a szervezeti korrekciók elvégzése, a mérlegbeszámolók, a vagyonmérleg, pénzügyi és üzleti terv elkészítése, tehát a privatizáció előkészítése. Jóllehet az EPP végrehajtását 1991 második felére ígérték, nov. közepéig nem volt hír arról, hogy az EPP-ben szereplő bármely vállalat teljes vagy akár részleges privatizációja végbement volna. A mérlegkészítések, hiteles könyvvizsgálások nem lebecsülendő technikai nehézségei mellett szakértők egyebek között annak tulajdonítják az eredmények késlekedését, hogy a program meghirdetése óta eltelt 1 év alatt szinte valamennyi vállalat pénzügyi és piaci helyzete romlott, időközben válságmenedzselési feladatok keletkeztek, a cégek vonzereje a külföldi befektetők szemében jelentősen megcsappant. Hasonló okoknál fogva nem teljesülhetett az EPP-nek az az ígérete, hogy a vállalatok egy részét a Budapesti Értéktőzsde segítségével privatizálják: e cégeknek ugyanis nem egyszerűen tőkére van szükségük, hanem olyan stratégiai befektetőre, aki a szükséges tőkeinjekción túl elősegíti a szerkezet- és piacváltást, valamint az új menedzsergarnitúra kinevelését is. Ez a vállalati érdek találkozik a külföldi befektetők törekvésével is, akik rendszerint még a tőzsdére kerülés előtt teljes egészében tulajdoni befolyásuk alá kívánják vonni a vállalatot.
1990 dec.-ében hirdette meg az ÁVÜ az ún. Második Privatizációs Programot (MPP), amely a korábbi spontán privatizációk során „kiüresedett” vállalati központok privatizációját célozza: az első szakaszban összegyűjtött 12 cég összesen 115 társaságba vitt be mintegy 14 Mrd Ft összértékű vagyont. Az eredetileg 1991 végére, 1992 elejére tervezett első MPP-fázist egy 15 cégből álló, összesen közel 33 Mrd Ft vagyonértékű csomag követné, potenciálisan pedig bekerülhet további 58 kiüresedett vállalat összesen 35 Mrd Ft vagyonértékkel.
Az ÁVÜ aktív programjai között 3 szektorspecifikus csomag is szerepel: 1990. okt.-ben döntöttek a történelmi borvidékek összehangolt privatizációjáról, ennek során 15 boripari és mezőgazdasági vállalat összesen mintegy 10 Mrd Ft-nyi könyv szerint vagyonát kívánják értékesíteni, elsősorban az ágazatban tevékenykedő szakmai befektetőktől érkező jelentős tőkeinjekcióval egyidejűleg. 1991. máj-ban hirdették meg az Építőipari Privatizációs Programot, amelyben – 36 cég előzetes vizsgálata alapján – 10–15 perspektivikus építőipari vállalatot értékesítenének, egybekötve a cégek szervezeti decentralizálásával. Szektorálisnak nevezhető az ÁVÜ 1991 nyarán nyilvánosságra került irodaház-programja is. Ennek keretében a Vagyonügynökség magához vonta 12 budapesti, belvárosi vállalatnak otthont adó irodaház kezelői jogát, arra hivatkozva, hogy számos, egyébként veszteséges cég az általa kezelt irodák bérbeadásából tartja fenn magát. Az elképzelések szerint az épületeket elfoglaló vállalatok 2 év múlva piaci bérleti díjat kötelesek fizetni az ingatlanokért, ellenkező esetben olcsóbb helyiségekbe kell költözniük. Az első 2 szakmai program teljesítési határideje 1992 első fele, hivatalos információk szerint a privatizációk technikai előkészítése megkezdődött.
A nem teljesen pontos és naprakész statisztikák azt mutatják, hogy az ÁVÜ privatizációjánál több eredményt képes felmutatni mindegyik, külső kezdeményezéssel elinduló privatizációs technika. Becslések szerint, míg az ÁVÜ aktív privatizációs programjai az MPP-t kivéve, összesen mintegy 130 Mrd Ft-nyi vagyontömeget érintenek, az 1987–90 közötti spontán privatizáció, valamint az 1990–91-ben állami ellenőrzés alatt végbement vállalati kezdeményezésű – „spontán” – privatizáció ennek mintegy háromszorosát mozgatta meg. Fontos hangsúlyozni, hogy mindez elsöprő részben nyers privatizációt, vagyis az állami tulajdonnak kismértékben külső tőkével való társulását, nagyobb részben egyszerűen állami részvénytársasággá való átalakulását jelenti, nem pedig az állami tulajdon pénzbevétellé való átváltását. Az ÁVÜ létrejötte óta is lehetőségük van ugyanis az állami vállalatoknak arra, hogy maguk kezdeményezzék társasággá alakulásukat, kül- vagy belföldi tőkével való társulásukat tőkeemelés révén, ill. az egészben vagy részben történő megvásárlásukról folytatandó tárgyalásokat, az ügylet lényleges végrehajtása azonban – a vagyonvédelmi törvény alapján – ebben az esetben is az ÁVÜ közreműködésével és szoros ellenőrzésével történik.
Ennek egy „alváltozata” az 1991. febr.-ban meghirdetett, ún. befektetői kezdeményezésű – „harmadikutas” – privatizáció, amelynek során a külső befektető tehet ajánlatot egy állami vállalat megvásárlására az ÁVÜ-nél, s ha a kiszemelt cég vezetése ellenállást tanúsít, noha a Vagyonügynökség előnyösnek ítéli meg az ügyletet, az ÁVÜ-nek jogában áll államigazgatási felügyelet alá vonni a céget. 1991 közepéig mintegy 300 ilyen bejelentés érkezett az ÁVÜ-höz, összesen hozzávetőleg 10 Mrd Ft értékű állami vagyonra. Döntő többségük csak egy-egy vállalat egységére, részbeni kivásárlására vonatkozott, a kivételek között szerepel a Pharmatrade külkereskedelmi vállalat 600 millió Ft-os, a Hungarotex több mint 3,5 Mrd Ft-os és a Gundel étterem azóta már nyélbe is ütött 600 millió Ft-os vásárlási ajánlata. E technika népszerűségét azonban minden egyéb körülménytől függetlenül beárnyékolja, hogy a magyar cégre szemet vető külföldi befektetőnek ebben az esetben is versenyeznie kell az ÁVÜ által beszerzendő ellenajánlatokkal, más esetben pedig – ha az első jelentkező esélyei növelni kell – a pályázat tisztaságát érheti gyanú.
A nem központi kezdeményezésű privatizáció legfrissebb változata az 1991 szept.-ében megindított „egyszerűsített privatizáció”, amely éppen az aktív, ill. a vagyonvédelem bürokratikus koloncokkal megterhelt „passzív” programok visszás tapasztalataiból indult ki. Ez a megoldás a privatizáció „privatizációját” tűzi ki célul a folyamatok gyorsítása érdekében. Az ÁVÜ által a jelentkezők közül kiválasztott 300 kis- és középvállalat – alkalmazottaik létszáma nem haladhatja meg a 300 főt, éves forgalmuk és könyv szerinti vagyonértékük pedig a 300 millió Ft-ot – önmagát privatizálhatja úgy, hogy megállapodást köt az ÁVÜ által kiválasztott 84 privatizációs tanácsadó cég valamelyikével. Ennek keretében a kiválasztott tanácsadóra szállnak át az ÁVÜ állami vagyonnal kapcsolatos jogai és felelőssége, a Vagyonügynökség tevékenysége kizárólag az átalakulási és értékesítési dokumentumok vizsgálat nélküli aláírására és az ellenérték bekasszírozására korlátozódik, miközben a tanácsadó díjazása a privatizációs bevételtől függ. Szakértők a privatizáció e decentralizálásától az események felpörgetését várják, nov. elején azonban még mindössze néhány tucat vállalat-tanácsadó szerződésről volt hír.
Rendszerint nem sorolják az ÁVÜ ún. központi programjai közé a kiskereskedelem és a vendéglátóipar államtalanítására szolgáló előprivatizációt, holott talán ezen a területen veti fel a legtöbb ellentmondást a privatizáció központosított technikája. Az előprivatizáció az elképzelések szerint a nagy állami vállalatok értékesítési hullámát megelőzve hajtott volna végre tulajdonreformot ebben a szektorban. Az 1990. szept.-ben törvénnyel indított akció 1991–92-ben mintegy 3 és fél ezer, a rá következő 3 év során további ezer üzlet és szolgáltatóegység árverés útján való privatizálását tűzte ki célul. A vagyonértékelések elhúzódása miatt azonban a licitálások csak 1991. ápr.-ban kezdődhettek, s az első félévben alig több, mint 200 egység talált gazdára, összesen 800 millió Ft értékben. A tapasztalatok szerint a sikertelenség oka számos esetben a túl magas kikiáltási ár, de leggyakrabban az a tény, hogy a licitáló nem az üzlet tulajdonjogára, csak bérleti jogára tehet szert, tekintve, hogy a kiskereskedelmi egységeknek helyet adó ingatlanok többsége önkormányzati tulajdonban van. A vezető kormánypárt (MDF) programja szerint az előprivatizáció jelentős szerepre lenne hivatott az új magyar tulajdonos középosztály megteremtésében – az aukciók első fordulójában külföldi személy nem is tehet ajánlatot az üzletekre –, s ezt szolgálná a kizárólag állami tulajdon megvételéhez adható Egzisztenciahitel. A gyakorlatban azonban kellő fedezet híján csak igen kevesen képesek eleget tenni a bankok E-hitel-nyújtási feltételeinek, s maguk a pénzintézetek sem kellően érdekeltek ennek ösztönzésében.
Minden valószínűség szerint a magyarországi privatizáció az előre becsültnél hosszabb és rögösebb úton halad majd, s noha célja elsősorban nem a jövedelemszerzés az államkassza számára, a belőle származó bevétel is jócskán alulmúlja majd a várakozásokat. Szakértői felmérések szerint az állami vállalati szektor viszonylag gyorsan jut el a nyers privatizáció – a társasági formába való átalakulás – fázisába: ez a teljes becsült piaci vagyonértéknek 1990-ben 9%-át, 1991-ben 30%-át érte el, 1992-re pedig 50%-ot érint majd. 1991 közepére azonban csak mintegy 60 Mrd Ft-nyi állami vagyon került át ténylegesen magánkézbe, s ez alig 4%-a az állami vagyon piaci értékének, 1991 első 10 hónapjában pedig mindössze 30 Mrd Ft volt a privatizációs bevétel, holott az éves előirányzat 40–50 Mrd Ft. Elméletileg a gyorsuló társaságosodás 1992-ben felszabadíthatja az utat a valóságos privatizáció előtt, minthogy azonban az állami vagyon fizikai állapota, piaci helyzete, a külső befektetőkre gyakorolt vonzereje hónapról hónapra romlik, kétséges, hogy belső vásárlóerő híján az elméleti lehetőségből milyen valóság bontakozik ki.
Kocsis Györgyi
Az első privatizációs program vállalatai
A második privatizációs program vállalatai
Az építőipari privatizációs program vállalatai
Gazdasági társasággá átalakult állami vállalatok
Az Állami Vagyonügynökség privatizációs tevékenységének eredménye (Mrd Ft)
