Számviteli törvény
Számviteli törvény
Szinte észre sem vette, s már el is fogadta a képviselőház 1991 derekán a gazdaságban a rendszerváltáshoz nélkülözhetetlen új számviteli törvényt. A törvények közül ugyanis elsőként a számvitelről szólót tárgyalta az Országgyűlés „kivételes, sürgős” eljárásban, vagyis oly módon, hogy a szakmai vitát a parlament illetékes bizottságában folytatták, a plenáris ülésen pedig a frakcióvezetők hozzászólását követően rögtön szavazásra került sor.
A számvitel módosítása nem egyszerűen a főkönyvelők ügye, hogy ti. ezentúl a beérkező számlákat, bevételeket és költségeket nem az eddig szokásos helyre és módon kell majd elkönyvelni, s arról beszámolni. Az új számviteli törvény az eddigi vezetői döntések alapját rendítette meg azzal, hogy a mindenre kiterjedő kötelező előírások helyett kizárólag a cégnek az éves beszámolóból kiolvasható tényleges vagyoni, pénzügyi és jövedelmi helyzetére koncentrál. A törvényhozás idejekor tanúsított szerény közérdeklődés megkönnyítette a kormány dolgát, amikor az 1992. évi költségvetés beterjesztéséhez közeledve, költségvetési indítékokból mind több – a számviteli törvény szabta – lehetőségtől próbált meg visszatáncolni. Pl. a számviteli törvény a könyvvezetést majdhogynem teljesen a vállalkozókra bízta, beleértve ebbe azt is, hogy főkönyveiket mikor zárják, a lényeg, hogy beszámolójuk máj. 31-éig a cégbíróságon legyen, az adózás rendjéről szóló törvény módosításakor azonban a kormány javaslatára a képviselőház elfogadta, hogy azért adóbevallást febr. 28-áig adni kell.
A valóban európai színvonalú számviteli törvény a végrehajtást illetően is túl sok részletkérdést bízott a kormányra és a pénzügyminiszterre ahhoz, hogy a gazdaság szereplői a számviteli „fordulatra” időben felkészülhessenek. Miközben a számviteli törvény a gazdaság minden szereplőjére vonatkozik, a törvény a kormányt hatalmazza fel arra, hogy szabályozza a pénzintézetek és a költségvetési rend szerint gazdálkodó szervezetek konkrét számviteli előírásait (kihirdetésére dec. 29-én került sor), valamint a könyvvizsgálat rendjét. A régi számviteli rendről az újra való átállás „fordító” programját a pénzügyminiszternek kell előírnia, e szabályok azonban 1991. nov. végéig nem készültek el.
A vállalkozásoknak még 1991-ben kellett átsorolni eszközeiket az új számviteli törvény kategóriái szerint (ti. hogy azok 1 évnél rövidebb vagy hosszabb ideig szolgálják-e a vállalkozást) és kialakítani a cég saját számlarendjét (lévén, hogy megszűntek a központi előírások). A vállalkozónak arról is döntenie kellett, hogy üzleti eredményét a törvényben előírt 2 – összköltség-eljárási, ill. forgalmiköltség-eljárási – módszer közül melyik szerint akarja a jövőben elszámolni.
Az új számviteli törvény – a nemzetközi gyakorlathoz igazodva – az éves gazdasági-pénzügyi beszámolóra helyezi a hangsúlyt, abból kiindulva, hogy az annak részeként előírt mérlegben, eredménykimutatásban, kiegészítő mellékletben és üzleti jelentésben minden olyan információnak szerepelnie kell, amely a vállalkozás megítéléséhez szükséges. A mérleg és az eredménykimutatás nemcsak az adott év adatait tartalmazza, hanem az azt megelőző év adatait is. Ha valamely tétel egyik évről a másikra nem hasonlítható össze, akkor annak részleteiről a cégek a kiegészítő mellékletben számolnak be.
A kívülállók számára a kiegészítő melléklet a beszámoló legfontosabb része, ebben ugyanis minden részletkérdés magyarázata megtalálható. Pl. 1992-ben a cégek maguk választják meg, hogyan számolják el a tárgyi eszközök értékcsökkenését: progresszíven, lineárisan, degresszíven vagy teljesítményarányosan, a bruttó vagy nettó érték alapján. A cégnek kinnlevőségeit apportosítani kell aszerint, hogy mikorra számíthat adósaitól fizetségre. Akik nagy valószínűséggel nem fizetnek, azok után célszerű 100%-os céltartalékot képezni, a többiekre ennél kevesebbet, s hogy mindez az adott cégnél hogyan történik, azt is a mellékletből lehet kiolvasni. 1992-ben az eredmény szempontjából nem minden elszámolt értékcsökkenés és céltartalék vehető figyelembe, csak annak az adótörvényekben meghatározott része. Költségvetési szakemberek ugyanis arra hivatkoznak, hogy emiatt 1992-ben 30–40 milliárd Ft-tal csökken a vállalkozók adóalapja.
A számviteli törvény 11 olyan elvet ír elő, amelyet minden gazdálkodó szervezetnek be kell tartania, a konkrét módszert azonban az érintettek általában szabadon választhatják meg. Bár a törvény csak nyolcadikként említi, de az igazi fordulatot az „óvatosság elve” hozza. Ezzel szűnik meg ugyanis, hogy cégek, bankok fiktív jövedelmet számolnak el, s e fiktív jövedelemből származó adót költi el az állam is. Az említett elvek:
1. A vállalkozás folytatásának elve szerint mind a könyvvezetéskor, mind az éves beszámoló elkészítésekor a vállalkozónak abból kell kiindulnia, hogy a belátható jövőben cége – éppúgy, mint addig – működőképes lesz. Nem lesz szükség arra, hogy más céggé átalakuljon, avagy vagyona egy részétől megváljon. Így a vagyontárgyakat mindig a múltban ténylegesen felmerült költségek alapján lehet értékelni.
2. A teljesség elve szerint a gazdálkodónak nyilvántartásaiban minden olyan eseményt követnie kell, amely hatással lehet az eszközökre, a forrásokra vagy az eredményre, sőt nemcsak az adott évben felmerült gazdasági eseményeket kell figyelembe vennie, hanem azokat is, amelyek az adott évvel kapcsolatban, de már a következő évben merülnek fel, a mérlegzárás időpontjáig. (A beszámolót legkésőbb máj. 31-éig kell a cégbírósághoz benyújtani.)
3. A valódiság elve szűken értelmezve annyit jelent, hogy a mérlegben kimutatott eszközök és források megvannak, azokat a cég leltárral ellenőrizte, tágabban azonban azt is jelenti, hogy az eredménynek is valósnak kell lennie. Nem szabad az eszközöket vagy forrásokat túl- vagy alulértékelni, mert mindkét irányú „eltérítés” torzíthatja az eredményt.
4. A világosság elve szerint a könyvvezetésnek olyannak kell lennie, hogy az adatokból a külső szemlélők is könnyen eligazodjanak.
5. A következetesség elve szerint az adatoknak összehasonlíthatóaknak kell lenniük. Ezért kell pl. az 1992. jan. 1-jei mérleg és eredmény adataiból az új rendnek is megfelelő rendező mérleget és eredménybeszámolót készíteni.
6. A folytonosság elve szerint az előző évi záró és a következő évi nyitó adatok megegyeznek egymással, a vállalkozó az általa választható és alkalmazott elszámolási renden év közben nem változtathat.
7. Az összemérés elve szerint egy adott időszak gazdálkodásának eredményét az adja, hogy az árbevételhez ugyanezen idő alatt mennyi költség, ill. ráfordítás tartozik. Ez a kettős könyvvitel szerinti elszámolást végző cégeknél független a tényleges pénzmozgástól, egyszeres könyvvitel esetén azonban – az értékcsökkenési leírás elszámolásának kivételével – megegyezik a pénzügyi realizálással.
8. Az óvatosság elve szerint az eszközöket a feltehetően legalacsonyabb értéken, a kötelezettségeket pedig a vélhetően legmagasabbon kell számításba venni, hogy az eredmény becslésében mind a vállalkozó, mind az államháztartás óvatos legyen. A mindenfajta fiktív eredményelszámolás elkerülése végett 1992-től az eszközök értékcsökkenését, az értékvesztéseket veszteség esetén is el kell számolni, minősíteni kell az adósokat, s késedelmes fizetéseikre a cégek céltartalékot képezhetnek.
9. A bruttó elszámolás elve szerint az eszközöket és a forrásokat, az árbevételt és a költségeket teljes összegükben kell elszámolni ahhoz, hogy a vagyonkimutatás és eredményelszámolás reális legyen, vagyis valamely követelésből az arra fizetett előleg nem vonható le.
10. Az egyedi értékelés elve szerint az eszközöket és a forrásokat külön-külön kell értékelni, pl. az amortizációt gépenként, az adósokat egyénenként, s leltározni is egyedileg kell.
11. Az időbeli elhatárolás elve szerint, ha valamely bevétel több év munkájából származik, akkor a bevételt és a ráeső költséget is szét lehel osztani az évek között.
