Politikai események és konfliktusok 1991-ben
Politikai események és konfliktusok 1991-ben
1991 kezdete nem jelentett számottevő határt a politikai folyamatokban. A cezúrát a 8-10 héttel korábban lezajlott események, az 1990. okt.-i hónap 2 fontos történése jelentette inkább. Részint a helyhatósági választások sok szempontból meglepő eredményei, részint pedig a taxis blokád okozta néhány napos bénultság annak összes politikai következményével együtt. Addig ugyanis az új rendszer alapvető intézményeinek kiépítése zajlott. Ezért 1991 lett a tanulóév, amikor kellő rendszerességgel kiderültek a hatalom-megoszláson alapuló új politikai-szervezeti rend mindennapi működésének lehetőségei és korlátai.
Egészében nézve az 1991-es évről megállapítható, hogy az új intézményrendszer sikerrel vizsgázott. A Magyarországéhoz hasonló örökséget cipelő és hasonló utat választó országok eseményeihez képest végül is egyáltalán nem lebecsülendő, hogy az első év nagyobb politikai válságok nélkül múlt el – igaz, néha elképesztő közéleti állapotokat produkálva. De mégis csak működni kezdett az a pluralista demokrácia, amelyben a hatalmi ágak egymással konfliktusba keveredve alakítják ki a társadalmi problémák kezelésének azt a módját, amely kétségtelenül zajosabb, fárasztóbb és követhetetlenebb az állampolgár számára, mint amilyenre talán sokan számítottak az előző évtizedekben szerzett tapasztalataik alapján.
Bár 1991 már egyértelműen az „új rendszer” éve volt, azért maradt még örökség bőven; abban az értelemben is, hogy meglehetősen fontos intézmények éppen ebben az évben szűntek meg működni. Formálisan is megszűnt a Varsói Szerződés, s hasonlóképpen rögzítették az érintettek a korábbi KGST kimúlását is. 1991. június 19-én az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarország területét.
Az öröklött múlt intézményeinek leépülése során igen figyelemreméltó, hogy ebben az évben mintegy 20%-nyira zsugorodott a magyar exporton belül a volt KGST-államokkal folytatott külkereskedelem aránya. Ugyanezzel a piaci irányváltással függ össze, hogy 300 ezer fölé szaporodott föl ebben az évben a munkanélküliek száma.
A KGST-piac összeomlása drámai következményekkel jár az egész magyar foglalkoztatási struktúrára nézve. Másfelől viszont igaz, hogy egyetlen éven belül hihetetlenül nagy fordulatot tett a magyar gazdaság, amennyiben a gazdasági kapcsolatokban meghatározóvá váltak a fejlett nyugati piacok.
A gyors szovjet kivonulás, ill. a némileg váratlan nyugati hezitálás következményeképpen az egész régióban olyan külpolitikai vákuum kezd kiformálódni, amelynek legalább annyira tapasztalhatók a negatív következményei, mint a szabadság teremtette lehetőségek. E sok tekintetben kiszámíthatatlan és sebezhető külpolitikai helyzetben az új magyar vezetés meglehetősen látványosan és eredményesen próbálkozott olyan regionális összefogások szervező erejévé és erjesztőjévé válni, mint amilyen a visegrádi találkozó nyomán egyre intenzívebbé váló magyar-cseh-lengyel kapcsolatok. Emellett a magyar kormány 1991-ben óriási erőfeszítéseket tett azért, hogy a nyugati gazdasági, politikai, katonai és kulturális együttműködési, integratív mozgásokban folyamatosan figyelembe vegyék Magyarország érdekeit is.
Ily módon 1991 nem pusztán az irányváltás éve volt – hiszen ennek előfeltételei jórészt már az előző évben megteremtődtek –, hanem az új típusú integrációk keresésének első és igen fontos időszaka, amikor megtették mind a szűkebb, regionális, mind pedig a szélesebb, európai értelemben vett együttműködés első lépéseit. A Magyarországot körülvevő térség azonban olyan mértékű megoldatlan konfliktusokkal terhelt, és annyi kiszámíthatatlan veszélyforrást halmozott föl, hogy nem alakulhattak ki még pontos elképzelések arról: hogyan is mehetne végbe a konstruktív megbékélés valamennyi szomszédos néppel és állammal.
De a múlt nemcsak a nemzetközi és a regionális összefüggések keretei között kísértett 1991-ben. Ha végignézünk az elmúlt 12 hónap belpolitikai vitáin, látható, hogy volt néhány olyan rendszeresen visszatérő kérdés, amelyek éppenséggel azt illusztrálták: az új intézményrendszerek bizony belegabalyodtak abba a problémába, hogy az örökségek nem intézhetők el egy-két huszáros döntéssel.
Szinte az egész 1991-es éven végigvonul 3 olyan kérdéskör, amely a nehezen, feldolgozható múlt problémájának tekinthető. Az egyik ilyen vitapont az eredetileg Justitia-tervként összefoglalt javaslatcsomag. Lényege szerint valamilyen módon meg kéne büntetni az előző rendszer mindazon vétkes vezetőit, akik az ország sokágú társadalmi válságát előidézték. Az uralkodó pártok többnyire keményebb vonulatának javaslatai mind az előző rendszer szimbolikus elítélését szolgálnák. Vita folyik egyrészt az alkalmazható jogi technikákról, másrészt a megbélyegzésre és megbüntetésre „érdemesek” köréről. A javaslatok az egykori, csaknem 1 milliós MSZMP-tagságtól egészen a néhány tucatnyi volt vezető csoportjáig terjednek.
Némileg az említett problémakörhöz tartozik, de világosan el is választható tőle a volt III/III-as ügyosztály körül zajló vita. Ez esetben az lenne a tét, hogy olyan embereknek, akik az előző rendszert besúgóként, titkos ügynökként és egyéb más, morálisan nagyon is vitatható formában szolgálták, legyen-e módjuk vezető állások, választott tisztségek és egyéb társadalmi közmegbecsülésre érdemes kulcspozíciók betöltésére, mert az ilyen kétes múlt alkalmas lenne az új rendszer erkölcsi lejáratására. A múlt megnyugtató lezárásának fölvetése e téren is inkább a közéleti és személyi konfliktusok gerjesztésére volt alkalmas, mintsem valamiféle elfogadható megoldás kitalálására.
A fent említetteknél jóval nagyobb jelentőségű – és százezrek, esetleg milliók életét érintő – fejlemény volt a kárpótlás ügye. Febr.-tól egészen a nyár elejéig a parlament középponti témájává emelkedett annak a kárpótlási töménynek a meghozatala, amely az egymástól hihetetlen távolságban lévő politikai igényeket lett volna hivatva kielégíteni. Már a törvényjavaslat napirendre tűzésekor nyilvánvalóvá vált, hogy ez az a kérdés, amelyről a 6 párt hatféle véleményt vall, ráadásul mindegyik álláspontban van valamiféle racionalitás. A több hónapos vita rendkívül élesen világított rá arra, hogy milyen hihetetlen nehézségekkel kell megküzdeni, ha ténylegesen komolyan veszik az emberek, embercsoportok, egész generációk utólagos kárpótolhatóságát az elmúlt fél évszázad jogsérelmeiért, emberi, morális, gazdasági és egyéb természetű hátrányaiért. E kérdések összekapcsolódtak a tulajdoni viszonyok nem kevésbé vitatható, de szintén széles körben igényelt radikális megváltoztatásával.
A múltból örökölt vitakérdések mellett bőséggel produkált az új hatalmi-politikai berendezkedés olyan konfliktusokat, amelyek többsége egy-két hétre teljességgel lefoglalta a tömegkommunikációt, s a politika után még érdeklődő közvélemény nagy részét is. E konfliktusok egyik csoportja a magyar politikai elit új főszereplőinek ténykedéséből fakadt. Csaknem minden párt kihordta magában azokat a súlyos egyéniségeket, akiknek a megnyilvánulásai valamennyi politikai erő érdeklődését lekötötték. Kónya Imre, Csurka István és különösképpen Torgyán József bizonyultak ilyen szempontból az 1991-es év főszereplőinek, mintegy örökös kényszermozgásban tartva az új magyar közéletet. Alaposabb elemző munka tárgya lehetne, hogy e folyamatos „meghökkentés" milyen mértékben szolgálta az új rendszer szemléleti alapjainak letisztulását, avagy milyen mértékben vonta el a politikai erők energiáit más, esetleg sokkal lényegesebb gondok megoldásától.
Az elmúlt év jellemző konfliktusainak egyike az egyházi ingatlanok visszajuttatásáról szóló törvénykezés okán fakadt. E vita egyrészt országosan, a parlament nyilvánossága előtt folyt, és tulajdonképpen a kérdés általános, történeti és ideológiai vonatkozásairól szólt, másrészt a helyi társadalmat is foglalkoztatta. E kérdéskör úgy merül föl egy város vagy nagyobb település életében, hogyan kellene visszaadni az ingatlant és hogyan fogja azt az egyház majd működtetni (milyen forrásokból és milyen célokra), másfelől az is gond, mit kezdjenek azokkal az intézményekkel, amelyek eddig az adott ingatlanokat használták. Ma még nem látható át teljeskörűen, hogy e kora nyáron elkezdődött vitasorozat miféle társadalmi-politikai konfliktusokat von maga után.
A konfliktusok jól körülhatárolható és az előzőektől megkülönböztetett területét jelenti mindaz, ami a tömegkommunikáció, ill. annak legfontosabb intézményei kapcsán került napirendre. A Rádió, de még inkább a Televízió irányítása és műsorpolitikája szinte havonta jelentett olyan vitakérdést, amely a 2 legnagyobb pártot arra inspirálta, hogy minden maradék energiáját egymás ellen fordítsa. Sikerült e konfliktushalmazt oly mértékben fölnagyítani, hogy még az ország 2 legfontosabb közjogi méltósága, a köztársasági elnök és a miniszterelnök is szembekerült egymással. A médiaháború magán hordta az 1991-es év közéletének minden negatívumát. Az MDF és az SZDSZ kezdettől fogva különbözőképpen ítélte meg a tömegkommunikáció társadalmi szerepét, funkcióját, és a nézetkülönbség szinte törvényszerűen vezet – hónapról hónapra – eltérő intenzitású politikai háborúskodásokhoz.
Az elmúlt év főbb politikai folyamatait végigkísérő viták és háborúskodások nagy része szükségszerűnek tekinthető, hiszen egy új intézményrendszernek kell hosszabb távon is a működésre berendezkednie. Ebből a nézőpontból nem tekinthető túlzottan tragikusnak, ha állandó nézetkülönbség van a parlament és a kormány, a kormány és a köztársasági elnök, a pártok és a kormány, az Alkotmánybíróság és a parlament között stb. Nem másról van szó, mint arról, hogy a hatalommegosztáson alapuló pluralista berendezkedésben az egyes alapintézmények megpróbálnak maximálisan élni a számukra biztosított jogkörökkel. Ennyiben ez az év az összecsiszolódás éve is volt: a harmóniakeresés nemhogy befejeződött volna, hanem éppen csak elkezdődött 1991-ben.
Kéri László
