OLASZORSZÁG
OLASZORSZÁG
1. Kereszténydemokrata Párt, (DC): az ország legjelentősebb politikai pártja, hivatalosan 1943-ban alakult. A 20. sz. elején alapított kereszténydemokrata mozgalom – Néppárt – örököse. Az antifasiszta ellenállás résztvevője. A II. világháború után 1948-ban De Gasperi vezetésével vált a fő erővé. A legkülönbözőbb áramlatok koalíciója, de meghatározó irányzata a jobbközép, konzervatív csoport. Egyszerre jellemzi az egyház jelenfős befolyása és bizonyos szociális reformgondolkodás. A mérsékelt, a kommunistákkal történelmi kiegyezésre hajló vezetőjét, Aldo Morót 1978-ban a „Vörös Brigádok” terrorista szervezet gyilkolta meg. Főtitkára Aldo Forlani.
A DC koalíciós partnerei: a balközép Szoclalista Párt, főtitkára Bettino Craxi. 1892-ben alakult. Történetét a pártszakadások sorozata jellemzi. Az 1945 utáni években folytatott politikájával ellentétben elutasítja a kommunistákkal való országos együttműködést, a Szocialista Internacionálé tagja; Olasz Szociáldemokrata Párt: 1969-ben alakult, eredetileg 1947-ben a Pietro Kenni vezette szocialista pártból kivált centrista csoport hozta létre, alapítója és vezetője Giuseppe Saragat volt; Liberális Párt: 1848-ban alakult, a szabad vállalkozás híve, támogatói főleg a kisvállalkozók. A koalíciót kívülről segíti a Republikánus Párt, 1897-ben Giuseppe Mazzini mérsékelt baloldali elveit követők hozták létre, liberális pártnak számít.
2. Baloldal Demokratikus Pártja: a legnagyobb ellenzéki párt, amely az Olasz Kommunista Párt utóda, nevét a párt átalakításakor, 1991 elején kapta. A pártot 1921-ben a szocialistáktól kivált csoport alapította. Leghíresebb vezetői Antonio Gramsci, Palmiro Togliatti, Luigi Longo és Enrico Berlinguer. A II. világháború idején az antifasiszta ellenállás vezető ereje, a háború utáni koalíciós kormány részvevője. Nyugat-Európa legerősebb kommunista pártja, 1956 után elsőként szakít a sztálinizmussal, válik függetlenné Moszkvától. A széles körű társadalmi-gazdasági reformok, a demokratikus szocializmus hirdetője, az ún. „eurokommunista” irányzat elindítója. Országos befolyásának, parlamenti erejének csúcspontja az 1976-os választás, a szavazatok több mint 34%-át kapta. Előbb a berlingueri „történelmi kompromisszummal” a DC-vel való kiegyezést, majd a „demokratikus alternatíva” stratégiájával a szocialistákkal való partnerséget akarta elérni. Mindkét elképzelés kudarcot vallott. A 80-as évek végére, bár még mindig az ország második pártja, befolyása visszaesett. A hagyományos kommunista felfogással 1990–91-ben szakított, ekkor kapta új nevét. Főtitkára Achille Occhetto. Az 1991-es kongresszuson kivált belőle a szociáldemokratizálódást elutasító Kommunista Újjászületés (vezetője Armando Cosutta), amely egyesülni akar az 1977-ben alakult Proletár Demokráciával.
3. A baloldali pártok közé tartozik a főleg középosztálybelieket tömörítő, polgári és emberi jogok szószólójának számító Radikális Párt. 1987 óta működik a környezetvédő, antinukleáris Zöld Párt.
4. Az olasz alkotmány tiltja a Fasiszta Párt ujjáélesztését, viszont legális parlamenti párt az 1946 óta működő neofasiszta Olasz Szociális Mozgalom – Nemzeti Jobboldal.
5. A Dél-Tiroli Néppárt az Alto Adige tartomány németajkú lakosságának mérsékelt pártja, ellenlábasa a militáns Haza Frontja. A regionális pártok megerősödése a politikai élet új jellemzője. A legerősebb a Lombard Liga, amelynek a fejlett északon mind nagyobb befolyása van. Elutasítja a hagyományos pártokat, „Róma uralmát”, az egységes államszervezetet, a szegény „Dél eltartását”, a bevándorlást.
