1996-os politikai folyamatok
1996-os politikai folyamatok
1996 nem volt különösebben érdekes éve az újkori magyar politikai történetnek. Az említésre méltó események, fordulatok döntő többségükben még az előző évben formálódtak ki, bár némelyikük – így az őszi ÁPV Rt-botrány – olyanná nőtte ki magát, hogy akár az „év címkéjeként” is szolgálhatnának. Ahogyan a gazdaságban a „hosszú Bokros-év” eltartott ‘96 végéig, ugyanúgy a megszorítások következményeiként kialakult újfajta politikai mozgástér is döntően befolyásolta az elmúlt év politikai szezoncikk-árusításának konjunktúráit. A koalíción belüli viták ezúttal elcsendesedtek, ám annál hangosabbá vált az ellenzék. Tavasztól őszig fokozatos és töretlen dinamikával igyekezett a megosztott ellenzék az átalakulás veszteseinek kizárólagos politikai képviselőjévé válni – egyúttal igyekezvén elérni azt is, hogy a kormányzó politikai elit a szűk körű nyertes-csoportokkal legyen azonosítható. A mögöttünk hagyott év politikai sűrítményét tehát akként tálalhatjuk, hogy a választások előtti időszakhoz érkezvén fölállt és folyamatosan néz farkasszemet a két tábor. S ez a megosztottság mindinkább terül szét a közélet minden fórumán. Az aprólékosabb vizsgálódás természetesen roppant fontos különbségekre is rávilágít, ezért talán az a legcélravezetőbb, ha illusztrációként kiemeljük és kommentáljuk az év néhány kitüntetett eseményét – időrendben haladva:
Februárban lemond Bokros Lajos – sokadszor ugyan, de ezúttal véglegesen – s a helyére került Medgyessy Pétertől azt remélik, hogy hajlékonyabb és kompromisszum-képesebb módon folytatja a ‘95-ös év gazdaságpolitikáját. Van miért hajlékonyabbnak mutatkozni, hiszen a legnagyobb párton belül úgyszólván feloldhatatlan vitákkal jár együtt a megszorító jellegű politika képviselete, s az is nagyon tanulságos, ahogyan Bokros Lajos végső soron a tb-önkormányzatokkal való háborúskodás során vérzett el. Ez a „csata„ ugyanis annyiban házon belüli küzdelemnek tekinthető, amennyiben a kormányzó MSZP a saját soraiban tudhatja a legerősebb érdekképviseleteket, s ez az összefüggés világosan kifejöli a mozgástér peremvidékét is. (Az utód mindenesetre körültekintőbben politizál.
Két héttel később a túloldalon, az ellenzék térfelén láthattunk drámai változásokat. Az MDF végül is nem bírta ki azt a kettős nyomást, ami egyfelől a követendő ellenzéki szövetségi politika stratégiájának megválasztásából – másfelől a párton belüli kibékíthetetlen véleménykülönbségek nyomán állt elő. A bekövetkezett pártszakadás – az év egészére tekintvén – nem hozott túl sok jót egyik félnek sem, és két (ez ideig nem túl jelentős) párt keletkezett az eddigi legnagyobb rendszerváltó párt helyén. A történet sokkal többet illusztrál önmagánál: azt a belső dilemmát, amely az ellenzéket 1994 nyara óta alapvetően foglalkoztatja, s amelynek az a lényege, hogy mely ellenzéki összefogás lenne versenyképesebb az 1998-as választásokon a szociálliberális koalíció felváltójaként?
A radikális alternatíva alapján a kisgazdapárt vezette összefogásra épülne, s ennek indoka mindenekelőtt az 1995-ös töretlen FKgP menetelés,amely abban az időben a pártelnök hangerejét, stílusát és könyörtelenségét sikeresnek mutatta. Igenám, de ez a siker több szempontból is korlátokkal övezett, s az ellenzék számottevő csoportjainak nem nagyon akaródzott alárendelt szereplőként venni részt e kalandos vállalkozásban.
A másik megoldás a Fidesz-re épülő, mérsékeltebb jobbközép blokk felépítése lenne – ezt viszont az 1996-os év fejleményei erősítették meg, hiszen ez a párt az év végére egyenrangú versenytársává vált mind a szocialista, mind a kisgazda tábornak.
A két kisebbik ellenzéki párt megosztott volt és maradt e választásban. S ahogyan az MDF-et fölmorzsolta az év elejére ez a vég nélküli vita, ugyanze a folyamat követhető nyomon a KDNP belső soraiban. Az egész éven végighúzódó Giczy-Latorczai-küzdelem egyfelől szintúgy akörül zajlik, hogy merre felé tolódjanak a kereszténydemokraták; másfelől viszont ugyanúgy szétszakítja és jelentéktelenné teszi pártjukat, mint ahogyan ez az MDF esetében volt megfigyelhető.
Időnként természetesen lábra kaptak olyan békítési kísérletek is, amelyeknek révén esetleg az ellenzéki nagykoalíció is kirajzolódhatna, ám az év végéig ezek a próbálkozások nem jártak sikerrel. Az viszont figyelemre méltó tény, hogy az 1996-os év vége felé az alapvető konfliktus – azaz a Fidesz-FKGP-viszony – meglehetősen enyhébbé vált; elsősorban a fiatal demokraták megértőbb politizálása folytán. A jövő titka ma még az, hogy ez a változás elegendő lesz-e az átfogó jobboldali választási egység kialakulásához.
A politikai életet folyamatosan elemző megfigyelők mindinkább hárompólusúnak látják a hazai párttagolódási alakulatot, ahol is a baloldali-liberális pontról nézve egyenrangú ellenfél a jobbközép, illetőleg a radikális jobboldal pozíciója is – de ez utóbbi kettő is egymás riválisainak tekinthetőek. Kétségtelenül számos érv hozható föl e tagolódás bizonyítékaként, ám az 1996-os év azt is igazolta, hogy az ellenzéki táboron belüli megosztottság ma már jóval kevésbé lényeges, mint a kormányzó koalícióval való szembenállásuk ténye. Ha nemcsak a pártvezetők deklarációit és interjúit vesszük figyelembe, hanem az alapvető konfliktusokban történt szerepvállalásokat is, akkor azt láthattuk, hogy az ellenzék kontra koalíció-ütközetének logikája mindennél fontosabb. Három példa is adallékként szolgálhat az elmúlt évből arra, hogyan alakult ez az egység:
A külpolitikai vitatémák legfontosabbika tavaly a magyar-román alapszerződés megkötésének megítélése volt. Az ellenzék egységesen elutasította a megegyezést, s noha voltak különbségek ellenérveik realitása és érzelmi hőfoka között – a lényeg mégis csak az volt, hogy nem fogadták el azt a koalíciós alapállást, miszerint a mind a két ország integrációs lehetőségeit bővítő szerződés a romániai magyar kisebbség stratégiai érdekeit is szolgálhatja. Az év végi romániai választások – az RMDSZ új pozíciói – utólag inkább a kormányzati logikát látszanak igazolni, de a vitában megmutatkozó ellenzéki egység arra utal, hogy Magyarország regionális helyéről, s jövőjéről vallott elképzeléseknek van alternatív megközelítése.
Az őszi politikai szezont minden egyebet kiszorító módon uralta el a privatizációs sikerdíj botránya, melynek alkalmából újfent előállott az ellenzék stratégiai egysége. Igaz, ennek kikovácsolódásához a koalíciós pártok hiteltelen és zavarodott lépéseire is szükség volt. A késlekedő, bagatellizáló döntések gyors kudarcai mindinkább igazolták azt az ellenzéki stratégiát, hogy eljött az alkalom a „kleptokrata koalíció” végérvényes lejáratására. Ma még nehéz lenne megmondani, hogy a tényleges kormányzati és pártbalfogások voltak-e nagyobb súlyúak, avagy a pillanatok alatt felismert és gyakorolt ellenzéki egység – mindenesetre az MSZP és az SZDSZ ebben a kérdésben hónapokig defenzívában szorult és kényszeredetten menetelt az ellenzék által kijelölt mogzástérben. A kisszerűség, a rövidlátás és a stratégiai gondolkodás teljes hiánya révén a koalíció azt az esélyt is elmulasztotta, hogy a botrány teremtette lehetőséget megragadva – valamennyi párt hasznára fordítsa át a helyzetet azzal, hogy újratárgyalják a pártfinanszírozások egyébként is tarthatatlan rendszerét, valamint az amúgy is problematikus privatizációs eljárásokat. Tétova kísérleteket tettek ugyan, amiként az óriási felzúdulás nyomán gyorsan tető alá hozták az összeférhetetlenségi szabályok – két és fél éve húzódó – javaslatait is, ám a sietség minden téren csapnivaló prokciókat termett. Válságos helyzetben derülhetett ki igazán az, hogy a koalíció szakmai-morális és politikai háttere távolról sem olyan erejű, mint amit a 72 százalékos hatalmi részesedés sejtetni engedett.
Ez a felismerés meglehetősen ösztönzőleg hatott az ellenzéki táborra és minden bizonynal kihat majd az 1997-es év politikai dinamikájának alakulására is az a tapasztalat, hogy a koalíció megszorongathatóbb állapotban van annál, mint ahogyan ezt 1995-ben sejthették.
A harmadik mozzanatot a közelgő választások jellegének, tétjének interpretálásában lelhetjük föl. A Fidesz és az FKgP különböző utakon, s érveken keresztül jutott el annak hirdetéséhez, hogy 1998 a vesztesek és a nyertesek közötti végső politikai összecsapás éve lesz. Az eddigi átalakulás kevés számú nyertest, s vesztesek sok milliós tömegét állította elő, s az ellenzék dolga pedig a vesztesek képviselete lesz – s ezzel mintegy előre is vetítik 1998 korrekciós funkcióját. Ebben az interpretációban súlyosan elmarasztalható az elmúlt 8-10 év valamennyi fontos változása, s természetesen az is vizionálódik, hogy mindent egészen másképp is lehetett volna irányítani, illetőleg lehetséges a jövőben alapvetően másként kormányozni – vagyis ez a politikai stratégia a gyökeres változtatás ígéretének jegyében formálódik. Ma még nem eldönthető, hogy a leendő választók millióinak erre a fordulatra lesz-e a többségi igénye, avagy az eddigi kormányzati politika módosított jóváhagyására. Mindenesetre az 1996-os belpolitikai változások nyomán kitapinthatóvá vált az a két alapvető üzenet, melyeknek választási küzdelme fogja meghatározni az események alakulását 98 derekáig.
Kéri László
Magyar Köztársaság
Alkotmánybíróság
Állami Számvevőszék
Legfőbb Ügyészség
Országgyűlési biztosok
Egyes fontos tisztségeket betöltő személyek ellenőrzését végző bizottság
