Irányzatok a világgazdaságban
Irányzatok a világgazdaságban
Nem lehet visszapillantani 1996 világgazdasági eseményeire anélkül, hogy bevezetőként ne emeljünk ki egy olyan meghatározó folyamatot, amely messze átível az esztendőn, egészen a következő évszázadba. Ezt a folyamatot – amíg jobb nevet nem kap – egyelőre globalizációnak nevezik, és főszereplői a nagy multinacionális cégek. Ezeknek a gigantikus konszerneknek a forgalma sokszor meghaladja egy egész ország bruttó hazai össztermékének (GDP) értékét.
A japán Mitsubishi forgalma például éppen annyi, mint a szomszédos Ausztria teljes GDP-je, amely tudvalévően Európa egyik legmagasabb életszínvonalat elért országa. A nagy konszernek ma már az egész világot piacnak tekintik. Minden korábbinál gyorsabban vásárolnak fel termelőüzemeket, egyesülnek határokon keresztül, és kovácsolnak össze stratégiai szövetségeket. Lester Thurow, a Massachusetts Institute of Technology professzora szerint „az emberiség történetében először bontakozik ki egy globális gazdaság, amelyben mindent bármikor és bárhol lehet termelni és eladni”. Mindez két következménnyel is jár. Az egyik az, hogy elmúlni látszik az a kor, amikor az egyes államok írhattak elő szabályokat a vállalatoknak. Robert Reich, az USA munkaügyi minisztere már a „nemzetgazdaságok alkonya” kifejezést használja. „A kormányok nemzeti, a csúcsmenedzserek viszont globális méretekben gondolkoznak. Minél jobban szétszórják a multik üzemeiket a világban, annál kevesebb lesz felettük az egyes kormányok hatalma és ellenőrzése” – mondja Reich.
A második következmény az, hogy értelemszerűen azok az országok a legnagyobb haszonélvezői ennek a globalizációs folyamatnak, amelyek a legtöbb multinacionális konszern „anyaországai”. Ez azt jelenti, hogy a fő haszonélvező az Egyesült Államok és Japán. A világ húsz, forgalom szerint legnagyobb konszernje közül tizennyolc amerikai vagy japán anyavállalat irányítása alatt áll. Csak a tizedik helyen bukkan fel egy angol–holland konszern (Royal Dutch/Shell) és csak a tizenhetedik helyen egy német (Daimler–Benz).
Minden, ami 1996 „világgazdasági történetének” nevezhető, ennek a folyamatnak az árnyékában és ennek a befolyása alatt zajlott le. Bizonyos fokig tükrözi ezt a kapcsolatot, hogy a fejlett ipari országok növekedése a maga 2,5 százalékos szintjével kiegyenlítetté vált ugyan, de a legszilár-dabb és legerőteljesebb növekedés az Egyesült Államokat jellemezte. Az év világgazdasági szempontból legfontosabb fejleménye az amerikai pozíciók megerősödése főbb vetélytársaival és különösképpen az Európai Unióval szemben. A leglátványosabb különbség: a munkanélküliség jóval alacsonyabb szintje. Az amerikai munkanélküliség 1996-ban a maga 5,4 százalékával nagyjából a fele vagy kevesebb mint fele volt a német, illetve francia és olasz munkanélküliségnek. Az egyesült államokbelinél csak a mind mostanáig csaknem teljes foglalkoztatottságú Japán – ottani „rekordnak” tekinthető – 3,3 százalékos munkanélküliségi szintje kedvezőbb. Ezzel párhuzamosan 1996-ban a Hét Nagy csoportjában az Egyesült Államokban volt a legalacsonyabb az államháztartás deficitjének aránya: a GDP 1,6 százaléka, szemben Japán, Németország és Franciaország egyaránt 4,1, valamint Olaszország 6,7 százalékos arányával.
Visszatérve egy pillanatra a globalizációra: számokban is bizonyítható az Egyesült Államok meghatározó szerepe. A mamutvállalatok egyesülési és felvásárlási folyamata 1996-ban ezer milliárd dollárt mozgatott meg, és ennek mintegy 70 százaléka amerikai részvételű akciókra esett. Az amerikai vállalatok előtt megnyíló új piaci lehetőségek következtében 1996-ban az amerikai export háromszor olyan gyorsan nőtt, mint az amerikai gazdaság.
Az európai gazdasági élet érzi ezt a hátrányt, és vitathatatlan, hogy ennek fő oka az európai integráció befejezetlensége. Az EU egyelőre még nemzeti gazdaságok és nemzeti jegyeket hordozó nagyvállalatok konglomerátuma. A Daimler–Benz vezérigazgatója ezt így fogalmazta meg: „Meg kell változtatni Európa töredezettségét, foltokból összefércelt jellegét. Hosszú lejáratra csak az Európa méretű vállalatnak lehet esélye.”
A globalizációs folyamatból ily módon közvetlenül levezethető az a gazdasági kényszer, amely az Európai Unió országait a teljes integráció és az Európai Pénzügyi Unió (angol rövidítéssel: EMU) létrehozása felé hajtja. Európa szempontjából 1996 ennek a gazdasági küzdelemnek a története. Az EMU létrehozásának célja az egységes valuta (euro) létrehozása, amely 1999-ben lenne esedékes, valamint egy közös európai jegybank létrehozása és az ahhoz való csatlakozás. Ehhez azonban az Európai Unió országainak kemény feltételeket kell biztosítaniuk. Ezeket a Maastricht városában tartott, emlékezetes konferencia dolgozta ki. A két legfontosabb feltétel: a költségvetési deficit nem lehet több, mint a GDP 3, az államadósság pedig mint a GDP 60 százaléka. Tömören fogalmazva: rendkívül szigorú, a pénzügyi stabilitást mindenek fölé helyező gazdaságpolitikát kell folytatni az EMU létrehozása érdekében. A szerződés értelmében 1997 az a határév, amikor e teljesítményeket megmérik. Ennek megfelelően 1996 a feltételek teljesítéséért vívott elkeseredett, meglehetősen eredménytelen és komoly feszültségeket hordozó küzdelem jegyében telt el. Az 1996-os esztendő úgy fejeződött be, hogy ezt a két feltételt együttesen csak a parányi Luxemburg teljesíti. A határvonalon Írország, Finnország, Franciaország és Németország állott, de egyelőre teljesítés nélkül. Vannak országok, amelyek a költségvetési deficit 3 százalékos határát teljesítenék, de az államadósságuk aránya 60 és 80 százalék között van (Hollandia, Svédország, Ausztria, Dánia, Spanyolország, Portugália).
Érthető, hogy 1996-ban az Európai Pénzügyi Unió feltételeinek teljesítési kényszere a legfontosabb és leggazdagabb országokban is a pénzügyi szigor és a költségcsökkentés politikájához vezetett. Ez viszont a lakosság legszélesebb rétegei számára a korábbi évtizedek során kialakított jóléti állam már 1995-ben megkezdődött radikális lebontásának folytatását jelentette. 1996 Németországtól Franciaországon át Svédországig a megszigorító nyugdíjreformok, egészségügyi reformok és a csökkenő munkanélküliségi járulék reformesztendeje volt. Ez mindenütt és különösen az integráció gerincét alkotó Német- és Franciaországban erős feszültséghez és tömegsztrájkokhoz vezetett. Érzékeny viták bontakoztak ki arról, hogy mennyi taktikai hajlékonyságot engedjenek meg a pénzügyi politikában. Részben azért, hogy „értelmezzék” a kegyetlen 3 és 60 százalékos határt, és az ahhoz „közelállókat” mégis beengedjék az EMU három év múlva megnyíló szentélyébe, részben pedig azért, hogy mennyi taktikai hajlékonyságot engedjenek meg a szociális feszültség kezelhetősége érdekében. A vita eredménye az 1996 végén Dublin városában tartott EU-csúcsértekezleten létrehozott stabilitási paktum. Ennek a célja a költségvetési fegyelem kikényszerítése és a fegyelmezetlen államok szankcionálása.
Ettől függetlenül a közös pénz, az euro és általában a pénzügyi unió létrehozásáért folytatott küzdelem komoly kétségeket hozott felszínre. A bírálók azzal érveltek, hogy az a folyamat, amelynek Európa pénzügyi, majd politikai egységéhez kellene elérnie, átfordulhat széthullási folyamattá, miután a közvélemény a gazdag országokban szokatlan gazdasági megpróbáltatásokért ezt a versenyfutást teszi felelőssé.
Mindez rendkívül érzékenyen érintette azokat a közép-európai országokat, amelyek gazdaságpolitikájuk gerincévé tették az Európai Unióhoz való csatlakozást. Az EU kelet-európai kiterjesztésének ügye számos hivatalos lépés és formális gesztus ellenére 1996-ban lényegében nem mozdult előre. Továbbra is érvényes az a több mint egyesztendős döntés, hogy legközelebb 1997 közepe táján hozhatnak nyilvánosságra hivatalos EU-álláspontot a menetrendről. Változatlanok maradtak a regionális típusú ellenhatások is. A legszegényebb tagállamok, amelyekbe jelentős összegek áramlanak az EU regionális alapjából, továbbra is ellenérdekeltek a közép- és kelet-európai országok csatlakozásával szemben. Ezt az ellenállást részben átfedi a francia, olasz, spanyol, görög és portugál elkötelezettség a mediterrán régió iránt. A legutóbb belépett három ország közül Svéd- és Finnország érthető okokból a három balti ország felvételét pártfogolja, ami már tavaly megbontotta az eredeti, nem hivatalosan Közép-Európa számára kedvező (lengyel, cseh, magyar, szlovén, szlovák) „rangsort”. A harmadik új tag, Ausztria oldaláról 1996-ban jelentek meg és fokozatosan erősödnek az elhatárolódás jelei.
Mindezek alapján 1996 végére az az általános vélemény alakult ki, hogy az egyes államférfiak által nyilvánosan hangoztatott, a legesélyesebb közép-európai országok ezredfordulós EU-csatlakozásáról szóló kijelentések nem reálisak. A nem hivatalos szakmai vélemény ezeknek az országoknak a csatlakozási esélyeit meglehetősen nagy eltérést mutató, széles sávban, 2003 és 2010 között jelöli meg. Azt egyébként, hogy a nemzetközi tőke miképpen tekint ennek a régiónak az országaira, legbeszédesebben a befektetési kockázatokat mutató lista jelzi. Ez számos tényezőt foglal magában, a gazdasági növekedéstől az árstabilitáson keresztül a befektetéseket is érintő jogbiztonságig. A maximális kockázat szintjét száznak véve Magyarország a befektetési kockázat világrangsorában a középmezőnyben foglal helyet, azonos szinten Görögországgal és Indonéziával. (A kockázati szint 42.) A nemzetközi tőke kisebbnek látja a befektetési kockázatot Lengyelországban (24) és Csehországban (22). A legkisebb a kockázat a befektetési tőke számára egyébként Szingapúrban, Tajvanon és Dél-Koreában (5 és 15 között), ami azt jelenti, hogy a befektetési tőke biztonsági szempontjai nem feltétlenül azonosak a nyugati értelemben vett parlamentáris demokráciák érvényesülésének feltételeivel.
A világgazdaság főszereplői érthető módon külön kezelik a két „gigászi ismeretlent”, Oroszországot és Kínát. A statisztikák Oroszországról rendkívül kedvezőtlen képet mutatnak, hiszen a GDP 1996-ban további 5 százalékkal esett, az infláció 50 százalék volt, a pénzügyi adatok teljesen megbízhatatlanok, és a maffiagazdaság tízmilliárd dollár értékű tőkét menekített ki az országból. A befektetési kockázat skáláján az elméletben lehetséges 100-as maximális kockázat skáláján Oroszország vezet 80-nal. A gazdasági jogbiztonság ezen a skálán csaknem háromszor rosszabb, mint Magyarországon és a világgazdaságba való integrálásának szintjét az azonos cseh, lengyel, magyar és szlovén szint kevesebb mint felében határozzák meg. Ugyanakkor kedvező tényező természetesen óriási nyersanyagtermelő potenciálja és piacának nagysága – ezeknek a tényezőknek a gazdasági hatása azonban a tőke szempontjából bizonytalan, és csak a távolabbi jövőben meghatározható.
Kínát ezzel szemben már most úgy tartják számon, mint a 21. század mennyiségi szempontból potenciálisan vezető gazdasági világhatalmát. Hiszen a GDP idén csaknem 10, az ipari termelés 20 százalékkal nőtt, 10 százalék alatti infláció mellett. Ennek megfelelően a befektetési kockázat listáján a 80-as orosz indexszámmal szemben Kína – a magyarországihoz hasonló – 43-as kockázati szinttel szerepel. Ha Kína Hongkonggal szembeni politikája ésszerű marad az 1997 derekára esedékes egyesülés után is, és Hongkong meg tudja tartani pénzügyi és kereskedelmi pozícióit, Kína a vártnál is gyorsabban válhat a világgazdaság meghatározó jelentőségű tényezőjévé.
A világgazdaság néhány főbb mutatószáma
Mezőgazdaság
Nyersanyagok
Ipar
Kereskedelem, pénzügyek
Idegenforgalom
Közlekedés
Légi közlekedés
