Egy főre jutó éves gyógyszerkiadások alakulása, Ft/fő
Egy főre jutó éves gyógyszerkiadások alakulása, Ft/fő
1992
|
1993
|
1994
|
1995
|
1996
|
1997
|
|---|---|---|---|---|---|
900
|
1500
|
2000
|
2900
|
3600
|
4800
|
Gyógyszerészet 40., 669-703., 1996; és Szonda Ipsos 1997 augusztus; OEP 1997-es, nem végleges adatai
A csecsemőket is beleértve a minden magyar lakost terhelő évi gyógyszerköltség messze alatta marad a háztartások egyéb egy főre jutó kiadásainak, de az utóbbi 8-10 évben bekövetkezett csaknem tízszeres költségnövekedésnek kétségtelen a társadalmi feszültségeket gerjesztő hatása. 1997-ben a havi nettó átlagkeresetnek (38 900 Ft) alig 13%-át (mintegy 4800 Ft-ot), tehát csupán az évi nettó átlagkereset valamivel több, mint 1%-át tették ki az egy lakosra jutó éves gyógyszerkiadások.
Az egészségügy szolgáltatásai és az ezekkel kapcsolatos költségek iránti fokozott társadalmi érzékenység több okra vezethető vissza.
A betegség általában váratlan csapás, mely megváltoztatja a beteg ember és családja életét. A statisztika átlagértékei mögött családonként nem ritkán havi tízezer forintos gyógyszerkiadások is meghúzódhatnak, más családokban évtizedekig csak hírből ismerik a gyógyszer fogalmát, tehát a terhek eloszlása aránytalan, és ez az aránytalanság gyakran az egyébként is kis jövedelműeket (kisgyermekes családok, nyugdíjasok) sújtja. Társadalmunk gondolkodásában mélyen rögződött az egészséghez való emberi, alkotmányos jog. E jogot érezheti a beteg ember csorbítva, ha nem látja biztosítva a gyógyuláshoz, jobbuláshoz szükséges javak előteremtésének lehetőségét. A civilizált országok társadalmai – és ide Magyarországot is jó szívvel sorolhatjuk – olyan védekező rendszereket építettek ki, melyek a bajban képesek átvállalni az egyéni terheket a társadalombiztosítás közösségi szolidaritási rendszerében. Az évek hosszú során a társadalom minden tagjára nehezedő egyenletes anyagi teher vállalása fejében a rendszer a rászorultak hirtelen, önhibájukon kívül megnövekedett költségeit vagy azok egy részét átvállalja, megteremtve számukra a társadalomba való visszatérés lehetőségét. A nálunk is működő rendszertől tehát joggal várhatja el mindenki, hogy befizetései fejében a váratlanul megnövekedett terheket átvállalja.
Hazánkban a társadalombiztosítás rendszer csaknem évszázados múltra tekint vissza és a rendszerváltás előtti időkig nem túl alacsony, de nem is túl magas szinten minden állampolgár számára biztosította a gyógyuláshoz szükséges eszközök igénybevételét, mégpedig jelképes térítési díj fejében. A rendszer azonban már a nyolcvanas évek elején omladozni kezdett, mert az egészségügyben bekövetkezett tudományos-technikai forradalom, a gyógyítás eszközeiben és szolgáltatásaiban bekövetkezett árrobbanás és a hazai biztosítási járulékokból befolyt összeg közötti szakadék egyre nagyobbá vált. Az ország akkori vezetése csak úgy tudta fenntartani a politikai megfontolások alapján feltétlenül szükségesnek ítélt kvázi-ingyenességet, hogy egyrészt az egészségügyben használt eszközök, gépek, gyógyszerek importját korlátozta, másrészt bizonyos, feltétlenül szükséges egészségyügyi szolgáltatás-fejlesztéseket hitelből finanszírozott, miközben a GDP-nek a gazdaság valódi erejéhez képest egyre növekvő hányadát fordította az egészségügyre.
A világ gazdagabb felében az elmúlt 20-25 esztendőben a növekvő egészségügyi költségek ellensúlyozására lépésről lépésre olyan intézkedéseket vezettek be, melyek az ún. biztosítási események – tehát betegség, baleset – esetén is fokozatosan, de észrevehetően a biztosítottakra is növekvő anyagi terheket róttak. Emellett ésszerűen korlátozzák a társadalombiztosítás keretében igénybe vehető szolgáltatások körét. A gazdaságilag fejlett országokban nemzeti méretű, mai napig tartó egyezkedés folyik az egészségügyi szolgáltatókkal, gyógyszergyárakkal, orvosi műszergyártókkal, sőt, az orvosokkal és betegekkel a társadalmi mértékben még finanszírozható, de korántsem ingyenes betegellátás biztosításáért.
Magyarországon ezek a folyamatok nem játszódhattak le időben és főleg fokozatosan. A politikai okok miatt fenntartott, gyakorlatilag ingyenes, valójában egyre többe kerülő egészségügyi ellátás ellentmondásait az egészségügy szereplői ugyan érezték, de anyagi terhei egyelőre nem jelentkeztek és a lehetséges következményeket is csupán a szakemberek egy része prognosztizálta. A rendszerváltást követő, az egészségügyi szolgáltatások minden területén érvényessé és szükségszerűvé váló import liberalizáció egyszerre tette láthatóvá és érezhetővé azokat az ellentmondásokat, melyek Európa többi országában csak fokozatosan jutottak érvényre, így ott a folyamatok fájdalommentesebben játszódtak le.
A rendszerváltást követően már geopolitikai pozícióink okán is európai színvonalú egészségügyi ellátást várt el a közvélemény, melyet jelentősebb részben európai árakon Európából vagy a világ más, gazdaságilag fejlettebb régióiból vásárolt eszközökkel kellene megvalósítani hazai GDP-ből, illetve hazai fizetésekhez tartozó biztosítási járulékokból finanszírozva. A hazai egészségügyi ipar ugyanis sem a rendszerváltás éveiben, sem azt követően nem volt képes és a jövőben sem lesz képes az egészségügyi ellátással, többek között a gyógyszerellátással kapcsolatos szakmai igényeket kielégíteni. A nálunk lényegesen fejlettebb országok sem tudtak a gyógyszerek vagy az egészségügyi technológiák előállításának más területein önellátásra berendezkedni.
