A magyar egészségügy fejlődéstörténete a honfoglalástól napjainkig
A magyar egészségügy fejlődéstörténete a honfoglalástól napjainkig
A magyarság millecentenáriuma jeles alkalom arra, hogy áttekintsük a nemzeti lét valamennyi fontos területét. Ezek közül az egyik legfontosabb az egészségügy kérdése. Mélységesen mély a múltnak kútja – írta Thomas Mann. Így igaz! Az ősmagyarság reális egészségügyéről is nagyon keveset tudunk. Ami ma a különböző szaktudományok és határterületeik révén ismert, azt Grynaeus Tamás: Isa por (1966) c. kitűnő könyve foglalta össze. Megállapítható, hogy az 1100 évvel korábban született gyermekek fele érte csak meg a 10. életévét, de a mortalitás a 15–19 éves korosztályokban is igen magas volt. Nem ismert a magyar népesség pontos lélekszáma sem, a különböző források 56 000 fő közé teszik (Győrffy, Hóman, Kristó, László, Molnár). Tény, hogy a honfoglaló magyarságot kisebbnek tartó elméleteket a régészeti és nyelvészeti bizonyítékok nem támasztják alá. Csak egy olyan nép tarthatta fenn saját nyelvét és kultúráját, amely a maga korában és a maga környezetében relatíve nagyobb létszámú volt. S mindezt úgy, hogy a népvándorlások korában igen sok nép eltűnt, vagy beolvadt a befogadó népelembe (pl. a jászok, kunok, besenyők, stb.), a születő magyar nemzetbe. A magyarságot eleve korabeli kisebbségnek tudni akaró nézetek – amelyek néha nem minden politikai megfontolás nélküliek – nem lehetnek megalapozottak, mivel képtelenség, hogy a saját környezetében kisebbség nép hosszú éveken át nagy vérveszteséggel járó katonai műveletekben vegyen részt a fejlettebb és szervezettebb nyugati népekkel szemben. (Érdekes adat, hogy a régészeti kutatások szerint a kalandozások korában legmesszebbre jutó magyar lovaskatona sírját Kelet-Spanyolországban fedezték fel!). A magyar népesség nem volt egységes, uralkodó vonása volt a nemzetségi, a törzsi és a családi szerveződés, az eltérő hitvilág, kultúra, szellemi és tárgyi néprajz, illetve a gazdálkodás.
Ismert volt a szem, a száj, a fogazat, a csont és az emésztő szervrendszer számos megbetegedése, fejlődési rendellenessége, a daganatok létezése. Ismerték az A-vitaminos, az endokrin betegségek, a szemészeti betegségek számos tünetét. A Kárpát-medence sírfeltárásai mindezt bizonyítják. A leletek szerint volt tuberculosis, osteoporosis, anaemia, mérgezés, degeneratív és rheumaticus megbetegedés stb. Bőséges volt az anatómiai szókincsünk is, élő nyelvünk ma is ezeket a szavakat használja (pl. láb, fej, ujj, tenyér, talp stb.). megmaradtak a mai napig a testrészek szerint elnevezett ősi mértékegységeink, pl. lábnyi, tenyérnyi, lépésnyi, talpalatnyi, ujjnyi, könyöknyi, jártányi, arasznyi stb. A gyógyítás valamennyi formáját a korai időszakokban a sámánok, táltosok, javas-, illetve füvesasszonyok művelték, majd később egyre inkább a szerzetes papok tudásanyaga és gyakorlata vált dominánssá. A szerzetesrendek a magyarság egészségügyének megalapozásával felbecsülhetetlen munkái végeztek el. A modern hazai egészségügy évszázadokkal azelőtt – velük kezdődött el, annak ellenére, hogy a gyógyítás népi elemei máig élnek bennünk. Évszázadokon át megmaradtak – a falusi életben – az ősi ráolvasások, babonák, átkok, szokások, imák stb. (Erdélyi Zs., Oláh, Spielmann, Vasas stb.). Lássunk most egy példát a korabeli hitvilág szerinti „egészségvédelemre”! Az 1983-ban megtalált szarvasi tűtartó rovásírásos felirata – Vékony Gábor fordításában – így hangzik:
„... Üngür démon ellen ím e vas:
tű szúródjon a démonba, tű, tű szúrj, bökj, varrj el!
szétfejtesz, egybeöltesz
Üngür ne egyen meg engem, űzd, emész el őt
én Istenem”
tű szúródjon a démonba, tű, tű szúrj, bökj, varrj el!
szétfejtesz, egybeöltesz
Üngür ne egyen meg engem, űzd, emész el őt
én Istenem”
A mai magyar fülnek érdekes lehet, hogy az „íz” szó betegséget is jelölt (pl. átokként? íz rothassza le a szádat!). napjainkban a csontritkulás, az osteoporosis népbetegségnek számít: az ősmagyarságnál ez a betegség a csontleletek szerint ritka volt, és a középkorban sem volt jellemző ránk Józsa és Papp (1966) véleménye szerint ennek két oka lehetett. Az egyik a napi 10-12 órás fizikai munka, a rendszeres mozgás. A másik: a korabeli magyar asszonyok általában 5-7 gyermeknek adtak életet és ismert tapasztalat, hogy a terhesség a csontok sűrűségét megnöveli.
A betegségek megelőzése, a táplálkozás szerepe a magyarságnál nem volt ismeretlen. Igen fejlett volt – korabeli szerint – a növényi gyógyszerek és mérgek, illetve festékek alkalmazása. Ismerték az erjesztett kancatej (kumisz) mellett a bort, ahogy a részegségre és az alkoholizmusra a korabeli környező népeknek is volt saját szava. Jellemzőek a halállal és a temetkezéssel kapcsolatos hiedelmek, a halottak szemét fedő eszközök, fegyverek, a túlvilágra szolgáló élelmiszerek, a ló együtt-temetése. Sajátos vonás a temetkezési rend a magasabb rang és a nagyobb gazdagság, a nemek elkülönítése szerint. Gondolunk-e ma arra, hogy az ősi magyar szokásrend él tovább jelenleg is a falusi templomaink ülésrendjében? Hogy az egyik oldalon a nők és a gyermekek, a másikon pedig a férfiak ülnek?
Az államalapító István király uralkodása óta, az európai beilleszkedés következményeként, a magyarság egészségügyében az ősi hiedelemvilág és szokásrend folyamatosan változott, hasonlóan a többi népéhez. A népi orvoslás még sokáig fennmaradt, de a főszerepben már egyre inkább a papság volt a lakosság zöménél. Lassan, elsősorban a királyi udvarban és a főnemességnél megjelentek a kornak megfelelő képzettségű orvosok, a katonaságnál pedig a sebészek. Hosszú időn át a borbélyok látták el a felcseri feladatokat.
A XIII. században, illetve ezt megelőzően a magyar népesség betegségeiről csak elvétve esik szó. A pestis-járvány pusztításáról az első említés Nagy Lajos királyunk idején, 1348-ban történt. 1461-ben jegyezték fel a bolognai egyetemen, hogy az általános orvostan tanára Giovanni d’Ungheria (Johannes Pannonius) volt. Büszkeséggel tölthet el bennünket, hogy Padovában 1472-ben jelent meg Bagellardus Pál értekezése a gyermekbetegségekről (Libellus de infantium aegritudinibus acremediis). Európában ez időben már több egyetem működött, köztük a Nagy Lajos király alapította pécsi. A korabeli és a későbbi egyetemeken számos magyar nevét őrizték meg a krónikák. Magyar fülnek éppen ezért nem csengenek idegenül az olyan városnevek, mint pl. Heidelberg, Tübingen, Göttingen, Lipcse, Halle, Giessen, Wittenberg, Franeker, Utrecht, Basel stb., kedvesek e nevek nekünk. A magyar orvosok később távolabbi városokba is eljutottak, pl. Londonba, Párizsba, Koppenhágába stb. A Habsburg-birodalom területén, a XVI. századtól kezdve egyre többen tanultak Bécsben, majd a hazai felsőoktatási intézményekben (pl. Nagyszombat, Pozsony, Pest, Eger, Várad, Kolozsvár, Debrecen stb.). A református diákok peregrinatiója szintén fontos célkitűzéseket valósított meg:
1. nemzetiségi értelmiséget segített teremteni, ezáltal nemzetmegtartó erőt képzett,
2. elősegítette a korabeli fejlett nyugati tudományos ismeretek terjesztését, és
3. a legfrissebb orvosi ismereteket is hazahozta. Debrecen, Pápa és Sárospatak levéltárai ékesen igazolják ezeket.
Számos jeles magyar orvos tevékenykedett külföldön a XVI. században. Így Henisch György Augsburgban, Preysz Bálint és Joel Ferenc pedig Greifwaldban, e két utóbbi egyetemi tanárként is. Igen érdekes tudománytörténeti adat, hogy korának kiváló magyar orvosa, a református Balseréti Vitus János V. Pál pápa udvari orvosa volt, neve később Európa-szerte ismertté vált.
1578-ban jelent meg Kolozsváron Méliusz Juhász Péter „Herbarium”-a, 1690-ben Pápai Páriz Ferenc „Pax corporis”-a, 1721-ben Bél Mátyás „Flos medicinae” c. kiváló műve.
A XVII. sz. további megbecsülést hozott a hazai orvostudománynak. Az európai egyetemeken több magyar tanította a medicinát: Moller Dániel Vilmos és Agnethlen Mihály Altdorfban, Bél Károly András Lipcsében, Ascanius Mihály pedig Tübingenben.
Az elmondottakból látható, hogy a honfoglaló magyarság egészségügyi színvonala nem lehetett elmaradott, ha az arra épülő orvoslás mindig korszerű tudott maradni, ha nemcsak befogadni tudott a későbbi évszázadokban, hanem adni is az egyetemes orvostudománynak. Legyünk erre büszkék! Mások a legkisebb értékeiket is hatványra emelik, csak mi vagyunk hajlamosak nemzeti értékeink alulértékelésére.
Mária Terézia 1754-ben rendelte el a magyar orvosok összeírását és 1769-ben a nagyszombati egyetemet rendeletében orvoskarral bővíttette ki. Az orvosképzés 1770-ben indult meg. 1774–1787 között jelentett meg Veszprémi István alapvető munkáját „Magyarország és Erdély orvosai” címmel. Az orvosnak is kiváló ördöngös debreceni Hatvani István professzor 1777-ben a váradi fürdők gyógyhatásáról értekezett és ugyanebben az évben költözött a nagyszombati Egyetem Budára (1784-ben került Pestre). A Pázmány Péter Tudományegyetem és az anyanyelvi oktatás alapjainak lerakása természetesen a hazai egészségügy fejlődéstörténetének is gyökeresen új korszakát jelentette. A felsőoktatás, az orvosképzés és a korbeli tudományosság „magyarabb lett”. Korának egyik kiváló orvosa, tankönyvírója és egyetemi oktatója, idegen nyelvű tankönyvek jeles magyar fordítója, Rácz Sámuel volt.
1810-ben jelentette meg Zay Sámuel „Falusi orvos pap” c. könyvét, amely a korbeli egészségügyi elméleti és gyakorlati ismereteket foglalta össze. Diószeghy Sámuel orvosi füvészkönyvét 1813-ban adta ki, és az első hazai folyóirat, az „Orvosi Tár” 1831-ben jelent meg Bugát Pál és Toldy Ferenc közreműködésével. 1837-ben a Budapesti Királyi Orvosegyesületet, 1841-ben pedig a Királyi Természettudományi Egyesületet és a Magyar orvosok és Természetbúvárok Egyesületét alapították meg. Hat évvel később írta le Semmelweis a gyermekágyi láz okát. Az 1848-as szabadságharc ezt követően a hazai medicina átmeneti visszaesését vonta maga után, bár a honvédorvosi tudományokat kétségtelenül elősegítette.
Az orvosegyetemi oktatás magyarnyelvűségét Bécs csak az októberi diploma után engedélyezte (1860). 1861-ben jött létre a Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat Budapesten, olyan orvosok irányításával, mint Markusovszky, Balassa, Semmelweis, Korányi stb. Érdekes, máig szóló üzenetet közvetít számunkra Ocsváry Ede könyve, amely Ungváron 1863-ban jelent meg „Magyar nemzet szaporátlanságának okai” címmel. Ma e műhöz csak az újabb okokat és sajátosságokat kellene hozzáírnunk.
További fejlődést jelentett az Országos Közegészségügyi Tanács létrejötte (1868). Régóta szükség volt rá. Erre intett a sok járvány, amely a magyar lakosságot sem kímélte. A kollektív emlékezet nagyon sok rossz emléket őrzött meg a pestis- (1562–68, 1575–77, 1709–1710, 1719), az influenza- (1580), a tífusz- (1771–1772, 1835–1836) és a kolera- (1872–1873) járványokról. Nem véletlen tehát, hogy viszonylag sok könyv jelent meg e járványokról és az alkalmazandó védelem módjáról.
1872-ben megnyílik a kolozsvári Tudományegyetem, benne a második orvoskar hazánkban. 1876-ban megalkották az ún. közegészségügyi törvényt (XIV. t. czikk), amely annak idején igen korszerű volt, állta az európai összehasonlításokat. Demkó Kálmán 1892-ben tette közzé szintén nagyon jelentős orvostörténeti munkáját „A magyar orvosi rend története a XVIII. század végéig” címmel. 1895-ben felfedezték a röntgensugarakat, majd egy évvel később a természetes radioaktivitást. Ezzel egy időben kapott szabadalmi védelmet Párizsban a mozgókép, a film. E három tényező teremtette meg a modern képalkotó diagnosztikai eljárások technikai alapját. A kép, mint fogalom bevonult a természettudományok eszköztárába.
1896 a Millennium éve is: hazánk kulturális és gazdasági fejlődése csúcsán volt, úgy tűnt, hogy a Történelem kegyéből – Németh László szép kifejezését kölcsönözve – „ismét emelkedő nemzet” vagyunk. 1900-ban megjelent Győri Tibor alapvető orvostörténeti műve, a „Magyarország orvostörténeti bibliográfiája”. Időközben az Országgyűlés elhatározta, hogy Pozsonyban és Debrecenben új egyetemet alapít és ezt meg is valósítja (Trianon után a pozsonyi egyetem Pécsre, a kolozsvári pedig Szegedre került). Kitört az I. világháború, 1918–19-ben nagy influenzajárvány söpört végig Európán. A háborút követő békeszerződések Magyarországot feldarabolták és a magyar nemzet nemcsak politikailag, gazdaságilag, hanem egészségügyét tekintve is teljesen új helyzet előtt áll.
1929-ben jelent meg Magyary-Kossa Gyula legendás munkája, a „Magyar Orvosi Emlékek”, négy kötetben (az utolsó kötet 1931-ben került az olvasók kezébe). 1935-ben lett a Pázmány Péter Tudományegyetem 300 éves, majd 1939-ben kitör a második világháború. A többit már valamennyien tudjuk, átéltük és túléltük. Ezt követően az országban négy orvostudományi és egy orvostovábbképző egyetem maradt fenn, a mai napig, és az egészségügy irányítása az állandóan változó nevű minisztérium feladata a kormány és az Országgyűlés felügyelete mellett.
Az elmondottak alapján világos, hogy a magyar nemzet egészségügyének fejlődése párhuzamosan zajlott le a többi európai nemzet egészségügyének fejlődésével, azzal szoros kapcsolatban, termékeny kölcsönhatásban állott. Ebben a fejlődésben a magyar állam és a történelmi magyar egyházak mindig is segítették egymást. Az eredmény nem is maradt el.
Megjegyezzük hogy a harmincas évektől nem utolsósorban Johan Béla államtitkár és Manninger Vilmos professzor harca árán – a magyar népegészségügy egyre korszerűbb alapokra épült, az egészségügy a jogalkotásban is egyre nagyobb szerepet kapott (pl. munka-egészségügyi törvények stb.). Habár csak csírájában, de ekkor indult meg a környezeti ártalmak egészségügyi következményeinek vizsgálata Magyarországon. Tehát már akkor, amikor még ismeretlen volt Einstein okos gondolata, miszerint: gyökeresen másképpen kell az embernek gondolkodnia, ha az ezredforduló után is életben akar maradni. A mai helyzetet ismerve valóban elmondhatjuk: az új gondolkodásmód kialakítása nemzeti sorskérdéseink egyike kell, hogy legyen. A másképpgondolkodás kialakításának leghatékonyabb eszköze az iskolai nevelés.
A nemzet jelenlegi egészségügyi helyzetének egyik jellemzője, hogy nem gyermekbarát. Nem tagadható a szeretet és egyre inkább a megfelelő táplálék egyre fenyegetőbb hiánya, mindez egy élelmiszer-termelő országban.
Küldetéses emberekre van szükségünk, nem szakemberekre és szakértőkre, akik képesek a nemzeti létünk ébresztésére, a Lélek kialvásának megakadályozására. A 24. órában. Szaktudásban nincs hiányunk, lehetőségekben, tettekben és magával ragadó példákban – annál inkább.
Ma már közismert tény, hogy Magyarország népének egészségügyi állapota igen rossz. Annyira köztudott, hogy jelenleg már nincs „hírértéke”. A modern ember kapzsisága, az ipari termelés haszonelvűsége, a Föld kifosztása a teremtett világ fokozódó romlásához vezetett és vezet ma is. Ennek természetes vonzata az ember egészségének károsodása. Az anyagi javak hajszolásakor nem mérjük fel ésszel, hogy ezzel az egyén-társadalom-környezet ökológiai háromszög harmóniáját sértjük, vagy megszüntetjük. Egy háromtényezős rendszer áldozatai leszünk: 1. az önkizsákmányolás (ez a viszonyok kizsákmányolása!), 2. a túlfogyasztás és a 3. a következményes önsorvasztás háromszögé. A felgyorsult életvitel, a túlzott önhasznosítás az önsorvasztással társuló idegi kifáradásához vezet. Ez az ördögi rendszer a presztízskövetelményektől mozgatva társadalmi méretű megbetegedések kialakulását eredményezi. Az egészségi állapotot hazánkban is az életmód (43%), az egészségi ellátás (11), a környezeti hatások (19%) és a genetikai tényezők hatása (27%) determinálja. Mindezek romlása nem marad hatástalan népünk egészségi állapotában. Kedvezőtlenek táplálkozási szokásaink is. Ennek eredménye kb. hárommillió elhízott, akinek 15%-a cukorbeteg. Magas a vérzsírszint, a vérnyomás, a rendszeres alkoholfogyasztás és a dohányzás mértéke. Ennek is megvan a maga egészségügyi kockázata.
A környezetszennyezés okozta egészségkárosodások szerepe egyre nagyobb. Ennek következménye, hogy az orvostudomány új szakterülettel gyarapodott, a környezetorvostannal (ökomedicina, environmental health, ecomedicine, Umweltmedizin, medicina okruzsajescsej szredii). A Biblia csak azt mondja, hogy az ember töltse be az egész Földet, de azt viszont nem, hogy közben tegye is azt tönkre. Márpedig az utóbbi teszi, s a sok ökológiai kár, sokféle betegség forrása lesz. Horváth Barna telitalálat fogalmát használva (Németh László híres művére utalva) a rossz minőség ellenforradalmának korát éljük.
Nemrég a székelyföldi Tusnádfürdőn a magyarság egészségügyéért felelős szervezetek, társaságok és vezetők tanácskoztak (VET, MVSZ, ÁNTSZ, MET, EME stb.). A téma a Kárpát-medencében előforduló népbetegségek kérdése volt. A jövőteremtő tanácskozás – egyebek között megállapította, hogy a kisebbségi magyar közösségek egészségügye, orvoslása nemzetiségi intézményeik látókörének szélére szorul, vagy azon kívül is esik. Nehezíti a megoldást, hogy nő a betegségek száma, a krónikus kórfolyamatok ellenőrzésének lehetősége, a feltételek pedig hiányoznak. Fokozza a gondokat a nyelvi identitászavar, az információ, az egészségre nevelés, a gyógyszerhiány, a szakemberhiány, a szociális viszonyok és az egészségbiztosítás elégtelensége.
A már említett rossz minőség ellenforradalma vezetett oda, hogy maholnap nem hiszünk már semmiben és ideológia lesz a „nincs pénz semmire” gondolat. Az ide vezető folyamatnak lépcsőfokai vannak: először a hitünk, azután a pénz vész el és a végén: elvész maga az ember. A pénz lett az Isten. Kevés munkával, vagy munka nélkül akarunk sok pénzt magunknak, egyre többet és ezt csak mások rovására tehetjük – egy ideig. Elégedetlenségünk ma már társadalmi alaphangulat.
Ennek látható következménye lett a bénultság, az egyre fokozódó durvaság és igénytelenség, a növekvő bűnözés. Magyarországon kevés a pénz iskolára, kultúrára, értékes élelmiszerekre, egészségügyre, honvédelemre, családra, gyermekre, gyermekétkeztetésre, stb. Van pénz: reklámra, drogokra, alkoholra, szellemrombolásra, kilátástalan börtönökre, ha erre lesz még lehetőségünk, ha a társadalomnak lesz még rá elegendő ideje. Az emberek nem magukba, hanem maguk köré gyűjtik az értékeket, mert azt mások is láthatják. Láthatóan az emberek belső minősége az, ami megváltozott. Ez tükröződik a mai egészségügyi helyzetünkben is.
Az orvos úgy látja, hogy a Kárpát-medence magyar vérveszteségeit történelmünk során a magyar anyaméh sohasem tudta kiegyenlíteni, évente kisebb településnyi lélekszám tűnik el a betegségek és a terhesség-megszakítások miatt. Pedig a magyar fa sorsának jobbra fordulása csak a gyümölcsadóvá válása révén képzelhető el. A megszűnt, több nemzedékes nagycsaládok és a fogyó lélekszám miatt képződött népességbeli űrbe – természeti jelenségként – nagyobb genetikai nyomású, idegen népelemek nyomulnak be. Nem véletlen tehát a magyarság visszaszorulása a korábbi élettereiben. Múltunkban gyökerező sorskérdéseink azonban megoldhatókká válnak, ha felhagyunk mindazokkal a negatívumainkkal, amelyek a mai állapotokhoz vezettek, itt és most és nekünk kell lépni előre! Mert írva vagyon, hogy az atyák ették meg az egrest, de a fiak foga vásott bele. Egy-egy generáció mulasztása több generáció sorsát szabhatja, javíthatja, vagy tovább ronthatja meg, ne adjunk teret a csüggedésnek! Németh László gondolata, miszerint: „Marathonnál is a reménytelenség győzött” a mának is szóló biztatás.
Az édesanyák és az orvosok egyébként sohasem adják fel! Nem tehetik ezt, hiszen rájuk jellemző (ha az édesanya és az orvos minősítést megérdemlik) a szeretet, a tudás, a világos cél és a mindenkor lehetséges eszköz helyes megválasztása. Magatartásukkal igazolják, hogy: a jóra soha sincs későn.
Karasszon Dénes véleménye szerint a magyarság Kárpát-medencében történő letelepedését nem az akkori életmódja, hanem az egészségtelen klíma és talajviszonyok nehezítették. (Az időjárás a fák évgyűrűinek és a famaradványok radiokarbon vizsgálata révén tízezer évre visszamenőleg meghatározható 40 év pontossággal.). A nemzet fennmaradását, szaporaságát, harckészségét 1100 éven át a mindenkori orvosai és az egészségügy ellátottsága biztosította. Az egészségügy színvonala, tehát sikeressége, a nemzeti jólét és hatalom állapotával szorosan összefüggő jelenség. Hazánk egészségügye tehát nem lehet az üzlet és gazdaság, hanem a népjólét feladatköre. Ez utóbbi fejlesztése a nemzet felemelkedését, megnyirbálása annak elnyomását vonja maga után. Pontosan ez a helyzet ma.
Reméljük, hogy erőfeszítéseink a magyar nemzeti egészségügy vizsgálatában nemcsak egyértelműen kijelölik a múltunkban gyökerező feladatainkat, hanem megmutatják a helyes kivezető utat, segítenek a megoldások megtalálásában is.
Az eltelt 1100 év mindehhez elegendő alapot és reális reményt nyújt számunkra.
Mózsa Szabolcs dr. és Szűcs Emőke dr.
