Megnyerhetjük-e a XXI. századot?
Megnyerhetjük-e a XXI. századot?
Kevés figyelmet szenteltek Magyarországon annak a politikai botránynak, ami nyugati szomszédunkban, Ausztriában bontakozott ki annak kapcsán, hogy jónéhány évvel a hidegháború vége után kiderült, mindkét egymással farkasszemet néző nagyhatalom, nevezetesen az oroszok és az amerikaiak is titkos földalatti fegyverraktárakat tartottak fenn az egyébként semleges Ausztria területén.
A dolog pikantériáját növeli, hogy az orosz raktárak létezéséről jóformán véletlenszerűen szerzett tudomást az osztrák hatóság, amikor is szovjet ügynököket követve jöhettek rá, milyen egyéb „kincseket” rejt magában az osztrák föld.
A hidegháború „forróvá” válása esetén, ha szükség lett volna rá, gondolkodás nélkül használta volna a Varsói Szerződés akár Ausztria, akár a szintén semleges Finnország területét katonai mozgásában, pillanatok alatt söpörve el ezen országok semleges státusát. Sőt, ahogy a fegyverraktárak léte mutatja, kisebb szabotázsakciókkal és terrorista merényletekkel is könnyen szét lehetett volna rombolni a semlegesség kártyavárát.
Tudtak-e bármit is az osztrák polgárok e gyilkos fegyverarzenálok létéről? Volt-e társadalmi vita arról, hogy legyenek ilyen katakombák? Döntött-e erről valamilyen legitim politikai testület, például az osztrák parlament?
A válasz egyértelmű nem.
A történet korrekt módon szimbolizálja a semleges státus ürességét, tarthatatlanságát és az illető ország kiszolgáltatottságát, hamis biztonságérzésre alapuló álságát.
Egy állam semlegességének elfogadása nem egy nemes elképzelés testet öltése, két nagyhatalom közös támogatásának eredménye volt a hidegháború idején, hanem csupasz reálpolitika, vagyis az, hogy katonai vagy politikai szempontok miatt a semlegességnél, kettőjük nyilvánvaló „katonai-jelen-nem-léténél” kedvezőbb helyzetet nem tudtak elérni. Általában olyankor fogadta el a két nagyhatalom egy ország semleges státusát, amikor egyik sem volt elég erős ahhoz, hogy a másikra rákényszerítse az akaratát egy adott helyzetben, de mindkettő rendelkezett valami olyan érvvel érdekei érvényesítésére, amit a másik tiszteletben kellett, hogy tartson. Egy katonai és politikai szükségmegoldást jelentett tehát a nagyhatalmi garancia és a semlegesség fogalma.
A semlegesség hangzatos elve a hidegháborús realitások közepette nemcsak a nagyhatalmak számára jelentett kényes helyzetet, hanem magának a semleges országnak is. Mind Ausztria, mind Finnország például folyamatosan tudatában voltak annak, hogy a szovjet érdekszféra közvetlen szomszédságában nem lehet függetlenül politizálni, s minden döntést úgy kell fogalmazni, hogy az ne sértsen szovjet érdekeket. A semleges státus nagyon szűkre szabta, elméletivé tette a semleges országok szuverenitásának gyakorlását a nemzetközi életben. Csak a Varsói Szerződés tagállamaihoz képest volt valamivel jobb a helyzetük beső szuverenitásukat illetően, de a semleges államok, nagyhatalmi garancia ide vagy oda, valójában nem külpolitizálhattak szuverén módon, nemzeti érdekeiknek megfelelően, csak „oldalazva” a szovjet külpolitika oldalvizein.
A hidegháború véget értével azt is gondolhatnánk, hogy elvileg a nemzeti szuverenitás egyik garanciáját is jelenthetné az, hogy egy ország semmilyen biztonsági együttműködésnek sem tagja. A semlegesség két alapjellemzője azonban, a nagyhatalmi garanciák és a két katonai tömb közti lét, fogalmi képtelenséggé váltak a hidegháború után. Nincsen és nem lehet garanciát elérni a semlegesség biztosítására és nincs többé mi között semlegesnek maradni.
Napjainkban a semlegesség a politikai naivitás kifejezésévé vált. A sehová nem tartozás nem szuverenitást, hanem nemzeti kiszolgáltatottságot, nem függetlenséget, hanem a legapróbb eseménytől, politikai változástól való függést eredményez.
A semlegesség romantikusan cseng Magyarországon, nagy részben 1956 és Nagy Imre kormányának akkori törekvései miatt. Az akkori magyar semlegességért senki sem merte vagy akarta veszélyeztetni a létező status quo-t. Partnerek és szövetségesek nélkül pedig a magyar férfiak és nők, fiatalok és öregek, katonák és civilek hősies és vakmerő küzdelme nem volt elegendő a szovjet páncélosokkal szemben.
A semlegesség igénye ennek ellenére fennmaradt a magyar társadalomban, de a Varsói Szerződés felbomlásáig, mintegy a tényleges nemzeti szuverenitás elérésének és a szovjet katonai megszállás békés eszközökkel történő felszámolásának az eszközeként. – Mennyire tragikus, hogy többek között éppen a semlegesség politikai programjának a meghirdetése ellen is vonultak a szovjet tankok számos honfitársunk életét követelve 1956-ban. A NATO-tagság érdekében folyó „csatározások” pedig szerencsére, általában higgadt, néha indulatokkal fűtött viták, kerekasztal-beszélgetések, konferenciák keretében zajlanak.
A többpárti parlamenti demokrácia bevezetésével, a szovjet csapatok kivonulásával párhuzamosan változott a semlegesség magyar jelentése is. A tartózkodás, kivárás, a világ dolgaitól való távolmaradás és a „kádári jólét” iránt érzett nosztalgia megnyilvánulási formájává vált a semlegesség melletti agitálás. Naivitás és cinizmus jellemzi azokat a szervezeteket, melyek jelenleg a semlegesség mellett és a NATO-tagságunk ellen érvelnek. Naivitás, mert azt hiszik, hogy az olcsóbb és a kevésbé terhes megoldást választják, cinizmus, mert egyes ilyen szervezetek és azok vezetői pontosan tudják, mit takart annak idején például az osztrák semlegesség – titkos fegyverraktárakat és ártatlan polgárok életét követelő terrorista akciók forgatókönyvét. Nekik az igazi ellenfelük nem is annyira a NATO, mint inkább maga a demokrácia, a nemzeti szuverenitás és a szabadság.
Biztonságunknak természetesen ára van. De nem mindegy, hogy az átalakulási folyamat idején mennyit kell költeni az ország védelmére. A hidegháború után szinte minden európai állam csökkentette védelmi költségvetését, beleértve a NATO európai tagállamait is. A közép-európai volt Varsói Szerződés tagok azért csökkentették katonai kiadásaikat, mert gazdasági átalakulásuk nem tette lehetővé a katonai kiadások nagyságának a fenntartását, és mert nem is volt politikai szándékuk akkora nemzeti hadsereget fenntartani, mint amekkorát 1989 előtt a szvojet katonai tervezés megkövetelt tőlük. A NATO-tagállamok is csökkentették védelmi kiadásaikat és készültségi szintjüket. Az egyetlen országcsoport, ahol nem hogy csökkentést nem lehetett észlelni 1990 óta a nemzeti védelmi kiadások területén, hanem egyenesen növelték azt, az a semleges országok köre. Még a semleges Svájc is növelte védelmi költségvetését a hidegháború vége óta, pedig nemzetbiztonsági szempontból jóval kedvezőbb helyen fekszik Magyarországnál. Ugyanakkor sem Svájc, sem a többi semleges ország nem került biztonsági szempontból rosszabb helyzetbe a hidegháború vége óta, mint amilyenben a hidegháború ideje alatt voltak. Ez azt jelzi, hogy maga a semlegesség logikája kényszeríti a semleges országokat súlyos védelmi kiadásokra, nem pedig az, hogy hol fekszenek, vagy mennyire tudják finanszírozni hadseregeiket.
Magyarország, mint minden demokratikus ország biztonságát nem csupán hadseregének ereje és felkészültsége garantálja, hanem az ország gazdasági ereje, politikai stabilitása, polgárainak jóléte is. A Varsói Szerződés létezésének idején az országra ráerőltetett katonai kiadások olyan prioritást kaptak, ami mind a politikai szabadságjogok gyakorlásának, mind a normális gazdasági életnek a rovására ment. Ezzel szemben a NATO logikája éppen arra épül, hogy hogyan lehet a legnagyobb biztonságot a lehető legnagyobb gazdasági fejlődéssel és a demokrácia vívmányainak csorbítása nélkül garantálni. A NATO fennállásának többévtizedes tapasztalata a biztonság áráról azt igazolja, hogy a NATO nem „ráfizetéses vállalkozás”, a befektetett összeg nagy „hozammal” térül meg. Elég itt arra utalni, hogy a hidegháborús fegyverkezési hajszából, ami mindkét fél gazdaságára komoly súllyal nehezedett, a NATO-tagországok kerültek ki győztesként gazdasági versenyképességüknek köszönhetően.
Ezt segítette elő a Szövetségen belüli Gazdasági Bizottság, melynek feladata a gazdasági együttműködés támogatása a tagállamok között, amit egyébként a NATO alapító dokumentuma az Észak-atlanti Szerződés is kihangsúlyoz a 2. cikkelyben: „a tagállamok törekedni fognak nemzetközi gazdasági politikájukban a feszültségek feloldására és támogatni fogják egymás és mindnyájuk között a gazdasági együttműködést”. A NATO védelmi tervezésének szerves részét képezik a Bizottság elemzései a tagállamok gazdasági helyzetéről és fejlődéséről. Ez is jelzi, hogy a NATO nem kényszerít túlzó költségeket tagjaira vagy a meghívott országokra. A NATO jelenlegi tagállamainak éppen annyira nem érdeke egyik új tagállam gazdasági életének az ellehetetlenítése sem, mint nekünk magunknak.
A Varsói Szerződéssel ellentétben, ahol nem volt sok befolyása a magyar szempontoknak a védelem költségeinek fedezésére: a NATO-bővülés és tagság költsége a tagok közötti politikai megegyezés eredménye. Ezért nagy a magyar tárgyaló-delegáció felelőssége is, hogy mennyibe fog kerülni nekünk a NATO-bővülés. Ezért fontos, hogy a magyar tárgyaló-delegáció minden parlamenti politikai párt bizalmát maga mögött tudva végezze munkáját.
A NATO-tagságon kívül önálló nemzeti védelem hagyományos fegyverek révén kifizetethetetlen összeget jelentene és emésztene fel évről-évre. Az “olcsó” nemzeti védelem csak nukleáris fegyverekkel lenne elérhető – ki akarna ilyet ma Magyarországon?
Végül jogosan tehetnénk fel magunknak a kérdést, hogy a nagyhatalmi szembenállás befejeztével, az új világrend kialakulásával, a parlamenti demokráciák térhódításával nem fölösleges-e csatlakozni a NATO-hoz? Nem elavult-e maga a NATO is? Sikerült-e alkalmazkodni és átalakulni oly mértékben, hogy a korábbihoz hasonló sikeres módon tudjon szembenézni napjaink kihívásával és problémáival?
A hidegháború végetértével és a Varsói Szerződés feloszlatásával sok szakértő is azt várta, hogy a NATO-nak is hamarosan vége lesz: hidegháborús létértelmét elvesztve vagy egyik napról a másikra feloszlik a NATO is, vagy apránként fognak csökkenni feladatai, miközben tagjai is sorra kilépnek belőle vagy csökkentik részvételüket. Viszonylag rövid, egy–másfél éves stratégiai átgondolás után 1997-re már világosan látszik, mi történik, és mi fog történni a NATO-val, milyen gyümölcsöket termett a NATO belső átalakulása.
A fenti, egyébként jogos kételyekkel szemben azt tapasztaltuk, hogy a NATO feladatai ne hogy csökkentek volna, de nőttek a hidegháború utáni időszakban: a hidegháború idején elképzelhetetlen lett volna, hogy NATO haderőt békefenntartásra alkalmazzanak a tagállamok, most pedig nemcsak hogy ez történik, de gyakran a nemzetközi közvélemény kifejezett és erős nyomására vetik be a NATO erejét, ahogy ez Boszniában is megtörtént, véget vetve az ártatlan civilek mészárlásának. A NATO tagjainak száma sem csökkent, sőt, új tagok felvételéről döntött a szervezet. A bővülés első köre után kelet-európai államok egész sora várja, hogy a jelentkezésükre pozitív választ kapjanak a NATO-tól.
Növelte NATO-n belüli aktivitását mind a 16 eddigi tagállam. Franciaország 1966 óta először a hidegháború végetérte után fontolta meg, hogy ismét szorosabbra vonja katonai kapcsolatait a NATO-val és jelentette be 1995 decemberében, hogy visszalép a NATO katonai struktúrájába. Hasonlóképpen gondolkodik Spanyolország, szintén nem része a NATO katonai szerveinek, és Franciaországhoz hasonlóan a hidegháború végetérte után határozta el, hogy belép a NATO katonai struktúráiba.
Ennek megfelelően Magyarország is a hidegháború vége óta egyre aktívabb nemzetközi szerepvállalás mellett döntött. Békefenntartó katonáink Ciprustól Kambodzsáig jelen vannak a világ forró pontjain. Boszniai szerepvállalásunk szimbolikus jelentőségű fordulóponthoz jutott, amikor a magyar műszaki kontingenst bízták meg a felrobbantott mosztari régi híd újjáépítésével, rekonstrukciójával. E híd évszázadok során a civilizációk, a régiók és az azokat benépesítő népek közötti kapcsolatot jelképezte. Magyarország teljes jogú NATO-tagságának is van egy hasonló jellegű és jelentőségű üzenete, a XX. század sokszor a magyarságra nézve tragikus kimenetelű történései után, kaput nyit egy olyan XXI. századra, ahova Magyarország már a nyugati civilizáció felelősségteljes tagjaként fog belépni – a győztesek oldalán.
Orbán Viktor
