A NATO-csatlakozás és a magyar haderőreform
A NATO-csatlakozás és a magyar haderőreform
Európa utóbbi, alig több mint fél évtizedes történelme igazolja: az életben minden megeshet, ami valamikor hihetetlennek tűnt. Tíz évvel ezelőtt, mikor a Varsói Szerződéshez tartozó magyar hadsereg egyik páncélos dandárjának parancsnokaként végeztem munkámat, nagyon elcsodálkoztam volna egy olyan jövendölésen, miszerint egy évtized elmúltával a magyar honvédségnek a NATO-hoz való alkalmazkodásáról értekezem egy könyvben, amely nem sokkal azelőtt jelenik meg, hogy Magyarország lakossága népszavazáson dönt: csatlakozzon-e az ország az észak-atlanti szövetséghez.
A hihetetlen megesett, s mindnyájunknak el kell gondolkodnunk: a változások után merre haladjon földrészünk, milyen kihívásokkal kell szembenéznünk, milyen válaszokat adjunk és milyen eszközökkel.
Megváltoztak a biztonság dimenziói, mióta megszűnt a kétpólusú világ: a viszonylag egyszerűen értelmezhető politikai-katonai-fegyverkezési szembenállást felváltották a helyi, regionális, vallási, gazdasági ellentétek. Elég, ha csak néhányat megemlítünk a biztonságot napjainkban fenyegető veszélyek közül: Oroszország, a szovjet utódállamok kiegyensúlyozatlansága, bizonytalan jövője, a vallási türelmetlenség előretörése a világban, a gazdag és szegény országok közötti szakadék, melynek következménye a világméretű migráció, illegális bevándorlás, de veszélyforrás a fegyver- és a kábítószer-kereskedelem expanziója is, valamint az állandó konfliktusgócok léte, a békefenntartás szükségessége. A bipoláris világrend felbomlásával térségünkben a nagyfokú kockázat – nagyfokú stabilitás állapotát felváltotta az alacsony kockázat – alacsonyfokú stabilitás rendkívül dinamikus állapota. A biztonság fogalma új dimenziókkal bővült és összetettebbé vált. Az utóbbi évek biztonságpolitikai kihívásai kevésbé katonaiak, mint inkább politikaiak, diplomáciaiak és gazdaságiak, a biztonság ma már többet jelent a katonapolitikánál, de a kihívások megváltozott jellege nem értékelte le a katonai erő szerepét, mint ahogy azt a boszniai és az albán béketeremtő, békefenntartó műveletek és akciók tapasztalatai is bizonyítják. A katonai erő a válságok megelőzésének és kezelésének egyik fontos eszköze.
A jelentkező veszélyekre hatékony válast csak nemzetközi összefogással lehet adni, amelyek sorába nagyon jól illeszkedik az a fajta katonai tevékenység, amely nem háborús, hanem új típusú béketámogató műveletekkel segíti elő szűkebb és tágabb környezetünk biztonságát és fenntartását. A fenyegetés nem mindig katonai, de gyakran katonai esközökkel kell fellépni a biztonságot fenyegető esetekben, mert a hadsereg szervezettségére, fegyelmére, esetleg felszerelésére van szükség a hatékony beavatkozáshoz. Ez utóbbira konkrét példa: a kábítószer-kereskedelem terjedése során Magyarország tranzitországból egyre inkább fogyasztó országgá válik, ennek következménye, hogy a honvédségnek lassú repülésre alkalmas gépekre van szüksége, hogy felvehessék a versenyt a kábítószert szállító kisgépekkel szemben. A bizonytalanság, kiszámíthatatlanság, instabilitás csökkentése érdekében születtek meg azok az új biztonságpolitikai elméletek – mint például a biztonságpolitikai alapelvek, a NATO Partnerség a békéért programja –, amelyek segítik a biztonság általános követelményeinek megoldását. A NATO bővítése nemcsak katonai lépés, hanem egyben a stabilitás, a biztonság kiterjesztése is. Európa és Magyarország biztonságát ma elsősorban nem az országok közötti, a valóságosan létező katonai erőviszonyok eltéréséből származtatható fenyegetések, hanem főként a környezetükben fellelhető kockázatok befolyásolhatják. A Magyar Köztársaság szándéka a NATO-csatlakozása sem válasz valamilyen katonai fenyegetésre, hanem annak kifejezése, hogy érdekeltek vagyunk az európai és regionális stabilitás és biztonság fenntartásában és kiterjesztésében. Az elemzések azt mutatják, hogy a NATO bővítésének lehetősége önmagában is stabilizálóan hat a kelet-közép-európai térségre, mivel a csatlakozni kívánó államokban további ösztönzést ad a demokratikus átalakulási folyamatokhoz. A biztonság legfőbb jellemzője annak oszthatatlansága, azaz egyik ország biztonsága sem növelhető a másik kárára, mivel egyes államok vagy államcsoportok törekvése, hogy más országokhoz, csoportokhoz viszonyítva nagyobb biztonságot érjenek el, a többi államot válaszlépésre ösztönzi, csökkentve, relatívvá téve valamennyi állam biztonságérzetét.
Az egységesülő Európa eszméjének megvalósítása megkövetelte, hogy az euroatlanti integrációs intézmények megkezdjék új identitásuk kialakítását, s ezzel párhuzamosan stabilitás-kiterjesztő tevékenységüket Európa keleti része felé, napirendre tűzzék új tagokkal történő bővülésüket is. Ez összhangban állt azzal, hogy a Magyar Köztársaság kormánya az ország modernizációjának nemzetközi keretét az euroatlanti integrációs folyamatba történő bekapcsolódásban látja. Az integrációt egységes, átfogó, komplex folyamatként fogja fel, amelynek során az euroatlanti közösség politikai, gazdasági és biztonsági intézményeihez egyaránt teljes jogú tagként kíván kapcsolódni. Az európai országok biztonsági rendszerében a NATO meghatározó szerepet játszik. A szervezet fennállása során hozzájárult a tagállamok közötti viszony javításához, ezen túlmenően a szövetségesek egymás területének védelmére vonatkozó kötelezettségvállalása közel fél évszázadon át bizonyította, hogy a NATO az európai stabilitás és bizalom egyik sarokköve. Ha integrálódni akarunk, akkor el kell fogadnunk a NATO-t, mint a hasonló gondolkodású nemzetek egyesüléséből a közös védelem, béke és biztonság megőrzésére létrejött közösséget, amelyben minden nemzet hozzájárul a biztonsághoz és védelemhez, amiből az összes tag részesül. Napjaink biztonságpolitikailag kedvező időszakában az európai biztonsági tér szereplőinek – méretük és jelentőségük szerint – jelentősen különböző katonai feladatokra kell felkészülniük. Ennek során mind nemzeti, mind nemzetközi szinten meghatározóvá vált a rugalmasan alkalmazható, kompatibilis rendszerek kialakítására való törekvés, valamint a NATO-tagság követelményeit figyelembe vevő haderőstruktúra megteremtése.
A jelenlegi biztonságpolitikai helyzetben a létező katonai fenyegetettséghez kell igazítani a haderő struktúráját úgy, hogy az feleljen meg a minimális védelmi szükségleteknek, a finanszírozhatóságnak és a NATO-csatlakozás követelményeinek. Az új típusú kihívások és a NATO-tagság követelményei, valamint a jelenlegi finanszírozhatatlan magyar haderő-struktúra átalakításának igénye szükségessé, míg a térség biztonságpolitikai helyzetében beállt változások lehetségessé teszik a honvédség helyzetének rendezését. A kedvező európai biztonságpolitikai helyzet lehetővé teszi a haderőreform felgyorsítását. A haderőreform nemcsak létszámcsökkentést, hanem az erők-eszközök összpontosítását, az új kihívásokhoz, nemzetközi feladatokhoz való alkalmazkodást is jelenti. A haderőreform célja egy olyan honvédség kialakítása, amely az ország teherbíró képességének megfelel, hiteles visszatartó erővel rendelkezik, a NATO szervezetébe integrálható és kisebb, de korszerűbb. Ma már aligha kell magyarázni, hogy a magyar haderőt a szovjet követelményekhez igazítva alakították ki. Ennek megfelelően a honvédség a Varsói Szerződés keretein belül, a szovjet doktrína követelményei szerinti bevetésre készült fel, struktúrája, kiképzése, vezetési rendszere a szovjet hadművészet elveinek felelt meg, belső viszonyait rövid távon a szokások és elvárások alakították, alapvetően a második világháborús tapasztalatokra épülve alakították ki harci eljárásait, amelyekben a stratégiai támadás dominált. A fentiekből adódik, hogy a már eddig is végrehajtott átszervezések ellenére vezetési rendszere, struktúrája, a haderőnemek és fegyvernemek arányai, harceljárási elvei módosításra, korszerűsítésre szorulnak. A technikai eszközök zöme erkölcsileg elavult, az objektumok többsége elhasználódott, a személyi állomány helyzete folyamatosan romlott. Könnyű belátni, hogy ez a haderő nem alkalmas a NATO-val való teljes együttműködésre. Az eddig a NATO-val folytatott tárgyalásokon megerősítették, hogy a befogadott országokkal a nemzeti haderő korszerűsítéséről a szövetséghez való csatlakozás után kezdik meg a tárgyalásokat a fejlesztés kívánatos és szükséges feladatairól, irányairól. A NATO nem várja el az új tagoktól, hogy kész haderővel lépjenek be a szervezetbe.
A haderő-átalakítás során újragondoljuk és meghatározzuk a Magyar Honvédség feladatrendszerét. Haderőnkre három fő feladat vár: az ország területének, szuverenitásának, lakosságának, anyagi javainak és demokratikus intézményeinek védelme, részvétel a nemzetközi szervezetek vezetésével zajló válságkezelésben, valamint – a NATO-tagság elérésével – hozzájárulás a szövetség kollektív védelmi erőfeszítéseihez.
Az átalakítás során a Magyar Honvédségben két haderőnemet alakítunk ki: a szárazföldi erőket, illetve a légierőt. Az erőket két fő kategóriába soroljuk: reagáló és fővédő erők. A reagáló erők esetében ez azonnali készenlétű és gyorsreagálású egységeket jelent. A reagáló erőknél a jövőben csak hivatásos és szerződéses állomány teljesít majd szolgálatot, ugyanakkor az alapfeladatok ellátására még hosszabb ideig fennmarad a sorköteles szolgálat is. A fővédő erők azokbóla harci, harcbiztosító és területvédelmi,valamint tartalék erőkből állnak majd, amelyeket egy szükség szerinti mozgósítás időszakában töltenek fel. Terveink szerint a jövőben a hivatásos állomány arányát hatvan százalékhoz, a sorállományúak arányát a negyven százalékhoz közelítjük. A háborús állomány megközelítőleg háromszorosa lesz a békelétszámnak. Haderőreformunk első, mennyiségi változásokra épülő szakasza 1997-ben befejeződik, a soron következő második szakaszban a minőségi átalakításokra és a működési képesség javítására kerül a hangsúly.
A NATO-csatlakozásra röviden szólva a legjobbkor van esélyünk. A csatlakozás egybeesik az amúgy is szükséges haderőreformmal, amelyre a NATO-hoz való csatlakozás nélkül is szükség volna. Az észak-atlanti szövetségbe való integrálódás tehát már a haderőreform kezdetén segíti a honvédség modernizációját. De a csatlakozás azért is jókor jön, mert most kezdődik a NATO reformja is, tehát a kezdet kezdetétől részt vehetünk a szövetség modernizálásában, az új struktúra, az új katonai doktrína kidolgozásában.
A csatlakozási tárgyalások sikeres befejezése 1998-ban várható. Annyi már a megkezdett megbeszélésekről elmondható: Magyarország nem másodosztályú tagállama lesz a NATO-nak, hanem egyenrangú fél az európai országok védelmi közösségében.
Gondolataimat a valamikor oly hihetetlennek tűnő események bekövetkezésével kezdtem. Most, ha a népszavazás szabad utat enged – amiben hiszek és amit a közvélemény-kutatások jeleznek –, akkor viszonylag kockázatmentesen megjósolható, hogy 1999. április 4-én – a dátumok különös egybeesése folytán – Magyarország az Észak-atlanti Szövetség új tagállama lesz.
Végh Ferenc altábornagy,
vezérkari főnök,
a Magyar Honvédség parancsnoka
