A kibontakozás időszaka
A kibontakozás időszaka
Korábbi írásaimban az 1996-os évet többször is a fordulat évének neveztem. Valóban ez volt az az év, amelyben a magyar integrációs politika – mind kül-, mind belpolitikai vonatkozásban – elegendő „tehetetlenségi nyomatékot” gyűjtött, és Magyarország csatlakozása a NATO-hoz és az Európai Unióhoz szinte visszafordíthatatlan folyamattá vált. Az elmúlt év végétől kezdődően a politikai és katonai vezetés tovább fokozta erőfeszítéseit a felkészülés gyorsítása érdekében.
1997-et az események egy következő – minőségileg különböző – szintje jellemzi: ez az év a kibontakozás éve volt. Az integrációs folyamat a célegyenesbe fordult: a NATO vonatkozásában a madridi meghívással, az EU tekintetében pedig az Európai Bizottság döntésével, melyben megnevezte a bővítés első körében tárgyalásokat kezdő országok között Magyarországot.
A mai európai biztonsági rendszer gyökerei az 1970-es évek elejéig nyúlnak vissza, amikor az európai államok, az USA és az akkori Szovjetunió vezetésével, a fegyverzetkorlátozási tárgyalások mellett napirendre tűzték egy átfogóbb biztonsági csomag tárgyalását. A több évig húzódó tárgyalások eredménye 1975-ben a Helsinki Záróokmány elfogadásában csúcsosodott ki. A helsinki folyamat, amely az első 15 évben “csak” utókonferenciák sorozatából állt, 1990-től gyökeresen átalakult. Az 1990-es párizsi, majd az 1992-es helsinki és végül az 1994-es budapesti utókonferenciák ennek az átalakulásnak a mérföldkövei voltak. Fokozatosan alakult ki ténylegesen az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet, mint az európai biztonsági architektúra legátfogóbb eleme. A biztonságpolitikai teret azonban ez az egy szervezet nem képes egyedül kitölteni. Mellette számos más szervezet hozzájárulása is szükséges Európa biztonságának komplex biztosításához.
A NATO az egyik legnagyobb jelentőséggel bíró ilyen szervezet, az elsődlegesen biztonságpolitikai célokkal rendelkező szervezetek között. A NATO mint a „nyugati blokk” megtestesítője, a helsinki folyamatnak is fontos részese volt. 1990 előtt a NATO európai biztonságban betöltött szerepe sokak számára egyértelműbbnek és világosabbnak tűnt, mint ahogyan az ma meghatározható. Egy másik katonai tömbbel szembenállva, a kölcsönös megsemmisítési képesség és elrettentés jegyében garantálta tagállamainak katonai biztonságát.
Már ekkor is jelen volt azonban néhány más aspektus is a szervezet működésében: a NATO egy olyan politikai fórumot biztosított, ahol a tagállamok összehangolhatták politikai és katonai álláspontjaikat. Ezen kívül a NATO volt a megtestesítője a máig oly fontos transz-atlanti kapcsolatnak, amely az Amerikai Egyesült Államokat nem engedi közömbössé válni Európa ügyei felé, és az európai biztonság garantálásának felelősségét elhárítani.
A kétoldalú katonai szembenállás eltűnésével sokan megkérdőjelezik a NATO fennmaradásának értelmét. Szerintük konkrét, egyértelműen meghatározható fenyegetés sem az elmúlt néhány évben nem volt, sem jelenleg nem értelmezhető. Ezért egy tisztán vagy túlnyomóan katonai-védelmi tömb fenntartása és finanszírozása – nem is beszélve annak további bővítéséről – nehezen lenne indokolható. A NATO azonban nem tekinthető tisztán katonai szervezetnek. Sőt, a szervezet politikai szerepe 1990 óta egyre inkább kidomborodik.
A NATO rövid kezdeti bizonytalanság és útkeresés után kitűnően alkalmazkodott a megváltozott biztonságpolitikai környezethez. Együttműködést alakított ki a volt Varsói Szerződés közép- és kelet-európai tagállamaival, a Független Államok Közösségének számos tagjával, sőt magával Oroszországgal is. Ezen együttműködés a mára Euro-atlanti Partnerségi Tanáccsá alakult Észak-atlanti Együttműködési Tanácsban, a nemrégiben megalakult NATO-orosz Közös Tanácsban, a NATO és Ukrajna együttműködésében, valamint a folyamatosan fejlődő Békepartnerségi programban testesül meg.
Bár korábban sok vita folyt a NATO potenciális szerepvállalásáról a nemzetközi béketeremtésben és békefenntartásban, ma már igen nehéz volna elképzelni például a boszniai békefolyamat jövőjét a NATO aktív szerepvállalása nélkül. Az összefoglalóan béketámogató műveleteknek nevezett missziók a NATO kiemelten fontos feladatává váltak. Ezen missziókra természetesen a NATO elsősorban az ENSZ vagy az EBESZ égisze alatt vállalkozik. Minthogy ezek a nemzetközi szervezetek előreláthatólag még hosszú ideig nem fognak olyan katonai erőkkel – és gyakran olyan „politikai súllyal” sem – rendelkezni, amely képessé tenné őket a különféle békemissziók végrehajtására, a NATO katonai ereje és politikai eszközrendszere a következő időszak nélkülözhetetlen kelléke a nemzetközi béke megőrzésében.
Mivel a hidegháború befejeződését nem követte a várt „békekorszak”, hanem régi és új kihívások, katonai és nem katonai kockázatok széles skálája tarkítja az európai biztonság palettáját, a NATO kollektív védelmi funkciója továbbra sem idejétmúlt fogalom. Ameddig olyan kockázati tényezők vannak jelen a NATO védelmi térség szomszédságában, mint a tömegpusztító fegyverek proliferációja, etnikai és nemzeti villongások, államok dezintegrációja stb., addig ezen kockázati tényezők közvetlen veszélyforrássá válása teljességgel nem zárható ki.
Az 1990-es évek a magyar biztonságpolitika releváns feltételrendszerét is alapjaiban rajzolták újra. A bipoláris szembenállás megszűnése együtt járt a teljes nemzeti függetlenség visszanyerésével. A nagyfokú kockázat – nagyfokú stabilitás statikus állapotát felváltotta az alacsony kockázat – alacsony stabilitás rendkívül dinamikus “állapota”, amelyet a biztonsági kihívások korábbinál sokkal szélesebb és változatosabb skálája jellemez. Az ország teljes védelmi potenciálját igénybe vevő háborús konfliktus esélye csekély. Az esetleges háborús küszöb alatti konfliktusok veszélye miatt azonban, a haderő szerepe még rövidebb időtávot figyelembe véve sem szűnik meg, inkább átalakul.
A magyar politikai vezetésen belül és a parlamenti pártok között is egyetértés van abban a tekintetben, hogy az euro-atlanti integráció a nemzeti célok előmozdításának legátfogóbb és kiemelkedően fontos eszköze, ezen belül pedig a NATO-csatlakozás a biztonságpolitikai és honvédelmi célok elérésének előfeltétele. A Magyar Köztársaság számára a NATO-tagság számos közvetlen és közvetett előnnyel jár.
A katonai kérdések tekintetében elmondható, hogy a NATO-tól és az egyes NATO-tagállamoktól sokoldalú és igen jelentős segítséget kaptunk már eddig is és kapunk minden bizonnyal a jövőben is a haderő átalakítása, átszervezése és fejlesztése területén. Az ország védelmének biztosítása a szövetség keretein belül lényegesen hatékonyabban és alacsonyabb költségekkel oldható meg. Önállóan a Magyar Honvédség a technikai felszereltség és ellátottság jelenlegi szintjén csak jelentősen korlátozott mértékben lenne képes bizonyos kulcsfontosságú feladatok ellátására.
Amennyiben az ország az önálló honvédelem irányába kívánna elmozdulni a NATO-csatlakozás helyett, akkor – ahogyan azt az európai semleges államok példája mutatja – katonai költségvetését egy hasonló fokú biztonság elérése érdekében többszörösére kellene növelnie. Bizonyos erőforrások mozgósítása a NATO-n belül is javasolt, a közös tevékenységek finanszírozása és a Magyar Honvédség kijelölt erőinek interoperabilitásának megteremtése érdekében, ezek a költségek azonban a következő évekre előirányzott rendes honvédelmi költségvetésben rendelkezésre állnak.
Magyarország számára a közvetlen katonai és biztonsági előnyök mellett, a NATO-tagságból sokrétű közvetett politikai és gazdasági nyereségek is származhatnak. A NATO 19 gazdaságilag és katonailag fejlett ország fontos döntési fóruma lesz számos nemzetközi politikai és katonai kérdésben. Ezen döntési folyamatok aktív részeként Magyarország külpolitikai súlya és nemzetközi presztizse jelentős mértékben növekedhet. Bár konkrét számítások jelenleg nem állnak rendelkezésre, a szövetség kötelékébe tartozó országok pénzügyi és üzleti szempontokból is kedvezőbb elbírálás alá esnek, mert a politikai ország-kockázati tényező az esetükben számottevően alacsonyabb.
A tagság természetesen kötelezettségekkel és költségekkel is jár. Amikor Magyarország a NATO teljes jogú tagja lesz, a szövetség minden tevékenységében részt vállal, beleértve a közös teherviselést is, pontosan úgy, mint bármely jelenlegi tagállam. Bizonyosan állítható azonban, hogy a tagságból eredő költségeket a közvetlen katonai jellegű költségmegtakarítások önmagukban is meghaladták. Ezen felül jelentkeznek majd a korábban említett közvetett politikai és gazdasági előnyök, s így a magyar NATO-tagság költségeinek és előnyeinek mérlege egyértelműen pozitív egyenleget mutat.
Magyarország NATO-tagsága történelmi jelentőúségű fordulat lesz, amelynek eredményeként véget ér az ország és a nemzet több mint ezer éves küzdelme a nemzetek európai értékeket képviselő közösségéhez való csatlakozásért. Ez a csatlakozás igazi tétje, amelyért érdemes küzdenünk.
Gyarmati István
