A szovjet tömb területe és lakossága
A szovjet tömb területe és lakossága
Terület neve
|
Terület (km2)
|
Lakosság
|
|---|---|---|
Szovjetunió
|
22 270 600
|
211 500 000
|
A SZU által
bekebelezett
|
475 300
|
23 025 000
|
A SZU által ellenőrzött
|
1 017 306
|
92 099 000
|
Összesen
|
23 763 206
|
326 624 000
|
Forrás: Franz-Wilhelm Engel, Handbuch der NATO, Agenor, Frankfurt
Miután 1949 novemberében a brit, a francia és az amerikai külügyminiszter Párizsban Nyugat-Németországnak „az európai népek családjába” való bevonása mellett foglalt állást, az Adenauer kancellár részvételével november 24-én aláírt petersbergi jegyzőkönyv szentesítette ezt az óhajt, majd Winston Churchill 1950. március 16-án eljutott addig a kijelentésig, hogy a NATO „hosszú frontja” nem védhető meg német segítség nélkül. Eisenhower tábornok, a NATO európai erőinek főparancsnoka 1951. február 1-jén az amerikai kongresszus előtt azt a nézetet vallotta, hogy Németország politikai egyenjogúságát kell helyreállítani, mielőtt katonai hozzájárulásáról tárgyalni lehetne.
Az NSZK 1952. január 27-én Párizsban első ízben felvetette a NATO-hoz való csatlakozásának kérdését, amit az Észak-atlanti Tanács 1954. október 21-i ülésén támogatott, majd ugyanez a testület 1955. május 9-én már új NATO-partnerként üdvözölhette a szövetségi köztársaságot, a Bundeswehrbe pedig 1956. január 2-án behívták az első ezer önkéntest.
A nyugati hatalmak 1952-ben kísérletet tettek az Európai Védelmi Közösség (EVK) létrehozására, és jelentős nyugatnémet kontingenseknek az EVK keretében felállítandó „európai hadseregbe” való bevonására. A tervet Franciaország meghiúsította.
Az 1954. október 23-án Párizsban megtartott nyolchatalmi külügyminiszteri értekezleten aláírták azokat az egyezményeket, amelyek alapot szolgáltattak a Nyugat-európai Unió megszervezéséhez. Módosították az 1948-as brüsszeli szerződést: a NATO vezető szervei alá rendelték a NYEU-szerveket, az atlanti szövetség amerikai és nyugatnémet tisztekből álló főparancsnoksága különleges jogokat kapott az egyesített fegyveres erőket illetően.
Ekkor jogosították fel a Német Szövetségi Köztársaságot félmilliós hadsereg szervezésére, azzal az elképzeléssel, hogy a Bundeswehr teljes egészében a NATO amerikai főparancsnokának alárendeltségébe kerül majd.
A szovjet kormány 1951-ben négyhatalmi külügyminiszteri értekezletet javasolt a Németország demilitarizálására vonatkozó potsdami megállapodások teljesítéséről. Nyugati részről nem reagáltak a javaslatra, 1952-ben pedig sorra elutasították a német békeszerződést szorgalmazó moszkvai indítványokat. Ugyanerre a sorsra jutott az 1954-es négyhatalmi értekezleten előterjesztett szovjet elgondolás az európai kollektív biztonsági szerződésről. A szovjet tervezetben szerepelt Németország demilitarizálása és semlegessé nyilvánítása a békeszerződés megkötéséig.
A Szovjetunió az Egyesült Államok vezetésével létrehozott és egymáshoz kapcsolódó sokoldalú katonai szövetségek rendszerében, túl azon, hogy ezek Washington elgondolásainak megfelelően egyesítették egész sor ország gazdasági és emberi erőforrásait, egyben lehetővé tették amerikai katonai támaszpontok kiépítését stratégiai fontosságú térségekben, feszültségfokozó, egyebek között Európa békéjét és biztonságát is veszélyeztető tényezőt látott.
Az 1947–1950 közötti időszakban kétoldalú barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződések jöttek létre a szocialista orientációjú országok között. Ezek a szerződések a gazdasági és kulturális kapcsolatok fejlesztését is előirányozták, részeseik szerint nem irányultak más országok biztonsága ellen, és nem szigetelték el a szocialista országokat más államoktól a nemzetközi biztonság megszervezésében. A nyugati országok viszont nem voltak készek az együttműködésre egy európai biztonsági rendszer létrehozása kérdésében, nem vettek részt az 1954-es moszkvai európai biztonsági értekezleten, amelyre meghívást kapott minden európai állam és az Egyesült Államok kormánya is.
A Szovjetuniónak 1955-ig nem voltak politikai, egyebek között kölcsönös segítségnyújtási megállapodásai Európában Albániával és a Német Demokratikus Köztársasággal, Ázsiában a Vietnami Demokratikus Köztársasággal és a Koreai Népi Demokratikus Köztársasággal.
A szovjet kormány 1954. március 31-én jegyzékben fordult az Egyesült Államok, Franciaország és Nagy–Britannia kormányához. Tekintettel a három kormánynak arra a hivatkozására, hogy a NATO védelmi szervezet, és nem jelent veszélyt a Szovjetunióra, a szocialista országokra nézve, javasolta: az érdekelt kormányokkal együtt vizsgálják meg a Szovjetuniónak az Észak-atlanti Szerződés Szervezetében való részvétele kérdését. A jegyzék úgy fogalmazott, hogy a NATO „elveszítené agresszív jellegét, ha tagja lenne a Hitler-ellenes koalícióban részt vett mindegyik nagyhatalom”. „A Szovjetuniónak a NATO-ba való belépésével megnyílna az út más európai államoknak a szervezethez való csatlakozása előtt is, ami egy hatékony európai kollektív biztonsági rendszer megteremtésével együtt nagy jelentőségű lenne az egyetemes béke megszilárdítása szempontjából is“ – állt a jegyzékben, amit Washington kategorikusan elutasított, mégpedig olyan indoklással, hogy a Szovjetunió tagsága a NATO-ban összeegyeztethetetlen a szövetség céljaival.
Mindezek után nyolc európai szocialista ország küldöttségei és a Kínai Népköztársaság megfigyelője részvételével 1955. május 11-én Varsóban tanácskozás kezdődött az európai béke és biztonság témakörében. Megállapították a kelet-közép-európai kétoldalú szerződések elégtelenségét, majd május 14-én aláírták Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, a Német Demokratikus Köztársaság, Románia és a Szovjetunió barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződését, hangsúlyozva, hogy ez kényszerű válaszlépés „az imperialista államok tömbrendszerének létrehozására”.
A nyolc állam megállapodott az egyesített fegyveres erők (EFE) és azok parancsnokságának létrehozásában. Már 1955–ben létrejött a Politikai Tanácskozó Testület (PTT), majd 1956-ban az Állandó Bizottság és az Egyesített Titkárság.
A Varsói Szerződés Szervezetét tehát a Szovjetunió és az európia népi demokratikus országok válasznak tekintették arra a kihívásra, amelyet a NATO és a Nyugat-európai Unió megalapítása, a Német Szövetségi Köztársaságnak e szervezetekbe történt meghívása, következésképpen a német újrafegyverkezés megtiltására vonatkozó potsdami megállapodások nyílt áthágása jelentett. A szerződő felek megállapodtak abban, hogy nemzetközi kapcsolataikban, az ENSZ Alapokmányának megfelelően, tartózkodnak az erőszakkal való fenyegetéstől vagy annak alkalmazásától, és készek részt venni minden nemzetközi akcióban, amely a nemzetközi békét és biztonságot szolgálja. A szerződés ugyanakkor kimondja, hogy amennyiben a tagállamok bármelyikét Európában ellenséges támadás érné, a többi tagállam minden szükségesnek mutatkozó eszközzel, a fgyveres erők alkalmazását is beleértve, azonnal segítséget nyújt a megtámadottnak. A tagállamok beleegyezésével más társadalmi és gazdasági rendszerű államok is csatlakozhattak a Varsói Szerződéshez, de minden részesre egyformán állt az a kötelezettség, hogy nem vehet részt olyan szövetségben, és nem köthet olyan egyezményt, amelynek célja ellentétes a Varsói Szerződés céljaival.
A szerződést eredetileg húsz évre kötötték, tízéves feltételes meghosszabbítással, volt viszont egy olyan rendelkezése (ún. felbontótétel), mely szerint ha sikerült megteremteni az európai kollektív biztonsági rendszert, a Varsói Szerződés érvényét veszti.
A NATO alapítóokmányában, a washingtoni szerződésben nem vállalta, hogy egy intézményesített európai biztonsági rendszer létrejötte után fontolóra veszi saját felszámolását. Moszkva hangot adott annak a gyanakvásának, hogy a hidegháború termékeként létrejött atlanti tömb „örök életű” akar lenni.
Szovjet részről a NATO megalakulása után nemegyszer szóvátették, hogy az ENSZ Alapokmányának 52. cikke olyan regionális megállapodások vagy szervezetek fennállásának lehetőségéről szól, amelyek „a nemzetközi béke és biztonság fenntartásának rgionális jellegű tevékenységre alkalmas kérdéseivel foglalkoznak”. Moszkva szerint e szervezetek a fennálló nemzetközi jogi szabályok szerint csak abban az esetben felelnek meg az előírásoknak, ha egyrészt meghatározott földrajzi terület vagy elkülöníthető tájegység államait fogják össze, másrészt ha elsősorban helyi jellegű viszályok békés úton történő rendezésével foglalkoznak. Ez pedig nem vonatkoztatható a NATO-ra.
A Varsói Szerződés Szervezetének tevékenységében fennállásának három és fél évtizede alatt négy fő irányt alakítottak ki. Ezek a következők voltak:
– az időszerű nemzetközi problémák közös megvitatása;
– közös álláspont kialakítása a legfőbb nemzetközi fejlemények kapcsán;
– a szocialista védelmi koalíció tökéletesítése;
– a katonai-politikai szövetség szervezeti alapjainak erősítése.
A Politikai Tanácskozó Testületet elvileg „diktátumtól mentes” vezető szervnek képzelték el, amely nem „nemzetek fölötti erő”. Értekezleteit a tagállamok fővárosaiban felváltva tartotta a hatalmon lévő pártok első, illetve főtitkárainak, a tagállamok kormányfőinek szintjén.
Már a PTT Prágában 1956 januárjában megtartott első ülésén felszólították az európai államokat egy kollektív biztonsági szerződés kimunkálására, valamint a NATO és a VSZSZ megnemtámadási szerződésének megkötésére. Ezt a javaslatot 1958 májusában a moszkvai PTT-ülésen megismételték, de a NATO mindkét elgondolást elvetette.
A Politikai Tanácskozó Testület 1961 márciusi ülésén, amelyet a szovjet fővárosban tartott, leszögezte: a béke érdekében elengedhetetlenül szükséges békeszerződés megkötése a két német állammal, továbbá Nyugat-Berlin demilitarizált szabadvárossá tétele. A VSZSZ tagállamainak kormányai 1961. augusztus 12-én nyilatkozatban hívták fel a figyelmet arra, hogy a NATO-országok továbbra is erőteljesen felhasználják Nyugat-Berlint az NDK és a többi szocialista ország elleni aknamunka központjaként. Felszólították az NDK Népi Kamaráját, erősítse meg az őrizetet és az ellenőrzést Nyugat-Berlin határán.
Az NDK minisztertanácsa a VSZSZ tagállamainak felszólítása alapján 1961. augusztus 13-án az NDK és Nyugat-Berlin, illetve Berlin és Nyugat-Berlin határát államhatárnak nyilvánította, és ezen a vonalon határvédelmi berendezéseket állított fel („berlini fal”).
Az 1966-os bukaresti és az 1969-es budapesti PTT-ülésnek meghatározó szerepe volt az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet összehívásában, a „helsinki folyamat” elindításában. Az 1975-ös helsinki záróokmány volt a történelemben az első olyan okmány, amely egy egész kontinensre vonatkozóan meghatározta két szemben álló társadalmi rendszer és államai békés egymás mellett élésének elveit és normáit.
A 60-as évek az első „szakítópróbáknak” tették ki mind a Varsói Szerződés Szervezetét, mind a NATO-t, mégpedig a két tömböt hegemonisztikusan vezető nagyhatalmak ideológiai és katonapolitikai vonala elleni tiltakozás jegyében.
Albánia 1962-ben felfüggesztette részvételét a Varsói Szerződés Szervezetében, majd 1968-ban kilépett a szervezetből. Tirana 1968. szeptember 13-án közzétett állásfoglalásában olyan kitételek szerepeltek, hogy „a szovjet revizionisták de facto már régen kizárták Albániát a VSZ–ből”, hogy „a VSZ maguk a szocialista országok ellen irányuló agresszív szerződéssé változott”, s hogy „megszűnt a VSZ védelmi jellege”.
A Szovjetunió és Albánia viszonya 1961 tavaszán mélypontra süllyedt. Az ellentétek főként ideológiai természetűek voltak. A szovjet haditengerészet, amely támaszpontként használta az albániai Vlorát, 1961 májusában elvitt onnan nyolc albán tengeralattjárót, eltulajdonított albániai és krími kikötőkben horgonyzó albán hadihajókat. A Szovjetunióból kiutasították az albán tiszteket, a VSZSZ EFE moszkvai parancsnokságáról Albánia képviselőjét. Nyikita Hruscsov a Politikai Tanácskozó Testület 1961. március 29-i moszkvai ülésére nem engedte be az albán delegátusokat.
Az 1968. szeptember 13-i nyilatkozatban az állt, hogy „a Varsói Szerződésből való kilépéssel az Albán Népköztársaság forradalmi lépést tesz…, nem engedi többé beszennyezni forradalmi zászlaját”.
Románia kormánya 1964-ben megkísérelte megváltoztatni az egyesített fegyveres erőknél meghonosított szovjet főparancsnoki rendszert, de sikertelenül, ezt követően Románia csak bizonyos korlátozásokkal vett részt a VSZSZ munkájában.
A ciprusi válságot tíz évvel megelőzve egy másik földközi-tengeri szigetország okozott problémát a NATO–nak: 1964. szeptember 21-én függetlenné vált Málta, ahol a szövetségnek katonai erői, berendezései és szervezetei voltak. A máltai kormány egy időre ezek jogi helyzetét változatlanul hagyta azzal, hogy 1968-ban rendezni kell Valletta és a NATO egész kapcsolatrendszerét.
Végül is az egykori koronagyarmat-tartó Nagy-Britannia lett a NATO máltai érdekképviselője, Dom Mintoff máltai miniszterelnök azonban 1979. március 31-ével bezáratta a brit fegyveres erők által üzemeltetett NATO-támaszpontot és egyéb létesítményeket. A másfél ezres hivatásos hadsereggel rendelkező Málta biztonságát Olaszország és Líbia közti szerződések szavatolják.
A NATO-ra fél évszázados története során a legnagyobb csapást – belülről – Franciaország mérte. De Gaulle tábornok 1966. február 27-én csaknem ezer francia és külföldi újságíró előtt kijelentette: „Semmi sem tarthat maradéktalanul érvényben egy szerződést, ha a szerződés tárgya már módosult, és semmi sem tarthat meg változatlanul egy szövetséget, amikor már megváltoztak azok a feltételek, amelyek a szövetség megkötésekor fennállottak… A keleti országok belső és külső viszonyainak alakulása következtében ugyanis tény, hogy a Nyugatot jelenleg nem fenyegeti olyan veszély, mint fenyegetett akkor, amikor Amerika a NATO leple alatt kiterjesztette pártfogását Európára.”
A francia elnök eredetileg azt jelezte, hogy 1969. április 4-e, az Észak-atlanti Szerződés lejártának határideje után vonja ki a NATO fennhatósága alól az NSZK-ban állomásozó francia szárazföldi és légierőt, de Párizs 1967. március 30-án már azt közölte az amerikaiakkal, hogy felmondja a különböző NATO-parancsnokságok franciaországi elhelyezésére vonatkozó 1952-es szerződést. Így került a NATO európai erőinek legfelsőbb parancsnoksága a belgiumi Casteau-ba, a közép-európai főparancsnokság a hollandiai Brunssumba, a Védelmi Kollégium Rómába, Franciaország pedig kilépett az Észak-atlanti Szövetség integrált katonai szervezetéből és szerveiből, és Washingtonnal való nézetkülönbségei miatt oda a 90-es évek második felében is csak részben tért vissza.
Az Észak-atlanti Tanács 1967. december 14-én hagyta jóvá az úgynevezett Harmel-jelentést, a NATO első hosszú távú politikai, katonapolitikai és stratégiai programokmányát. A Franciaországból kilakoltatott atlanti tömb legfelsőbb testülete először tartotta ülését Belgiumban és az új székhelyen figyelemre méltó döntések születtek.
Harmel belga külügyminiszter már egy évvel korábban előadta a nemzetközi fejleményekről szóló elemzését a NATO tanácsülésén, amihez Manlio Brosio főtitkár mindjárt azt a megjegyzést fűzte, hogy a tömb részéről az enyhülési készség jelzését nem szabad úgy értelmezni, mintha a védelmi készség feleslegessé vált volna.
A szövetség jövőbeli feladatai című jelentés, amely még negyedszázaddal később is hivatkozási alap volt a NATO-ban, jelezte, hogy az atlanti szövetségnek két lényeges funkciója lesz a jövőben. Az első egy olyan katonai erő és egy olyan politikai szolidaritás fenntartása, amely elégséges az agresszió és más nyomásgyakorlási formák „elbátortalanításához” és a tagállamok területének oltalmazásához agresszió esetén. A másik lényeges funkció: folytatni az erőfeszítéseket stabilabb viszonyok kialakítása érdekében, amelyek módot kínálnak a politikai alapproblémák megoldására. A jelentés súlypontja: „A katonai biztonság és az enyhülési politika nem áll ellentétben, hanem kiegészíti egymást. A kollektív védelem a stabilitás tényezője a világpolitikában, nélkülözhetetlen feltétele a feszültség még nagyobb mérvű enyhítését célzó hatékony politikának.”
A jelentés sajátos módon nem tartotta követelménynek, hogy a szuverén NATO-tagállamok alávessék politikájukat egy kollektív döntésnek, hanem megengedte, hogy mindegyik szövetséges állam töltsön be egyéni szerepet a Szovjetunióhoz, a kelet-európai országokhoz való viszonya javításában, de ennek az enyhülésnek a keresése ne vezessen a NATO szétszakításához.
