NATO-országcsoportok védelmi kiadásai a BNT/GDP százalékában
NATO-országcsoportok védelmi kiadásai a BNT/GDP százalékában
1949
|
1952
|
1957
|
1967
| |
|---|---|---|---|---|
Európai NATO-országok
|
5,7
|
8,7
|
6,4
|
5,4
|
Észak-Amerika
|
5,5
|
14,5
|
10,5
|
9,7
|
NATO-átlag
|
5,6
|
13,0
|
9,2
|
8,2
|
Forrás: OTAN Documentation, Service de l’Information,
Bruxelles. 1969. pp. 78–79.
Az európai enyhülés kibontakozását nagyban előmozdította a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének már említett 1969. márciusi budapesti ülése, amely mintegy előkészítette a konfrontációról a tárgyalásos és megegyezéses politikára való gyorsabb áttérést. A VSZSZ vezető politikai szerve megállapítva, hogy a második világháború után a Kelet és a Nyugat vezetői még egyetlen egyszer sem ültek közös tárgyalóasztalhoz, jelezte: „Megérlelődtek az európai tartós béke feltételei, és egyetlen európai állam sem emelt szót egy összeurópai értekezlet gondolata ellen.”
Tényleges és döntő fordulatot hozott Európában az 1970-es nyugatnémet–szovjet és nyugatnémet–lengyel szerződés, majd az NSZK 1972-ben az NDK-val és 1973-ban Csehszlovákiával kötött szerződése. Bonn ezekben a „keleti szerződésekben” először ismerte el hivatalosan, nemzetközi jogilag kötelező erővel az Odera–Neisse vonalat mint Lengyelország nyugati határát, végérvényesen lemondott bármiféle vitás nemzetközi kérdés erőszakos megoldásáról, ezzel elismerésre méltó realitásszemléletről téve tanúbizonyságot.
Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, az NDK, Románia és a Szovjetunió 1973. április 24-én egyezményben rögzítette, hogy az egyesített fegyveres erők törzsének tagjait a VSZSZ tagállamainak területén, szolgálati kötelezettségeik teljesítése közben jogképesség, kiváltságok és mentességek illetik meg:
– valamennyi iratuk és okiratuk sérthetetlen;
– személyi poggyászuk diplomáciai vámkedvezményt élvez;
– mentesek a személyes szolgáltatások alól, illetményük mentes az egyenes adók és illetékek alól;
– mentesek a letartóztatás vagy őrizetbe vétel, a bírósági és államigazgatási joghatóság alól.
A kiváltságokban és mentességekben részesülő személynek kötelessége, hogy tiszteletben tartsa a tartózkodási helye szerinti állam törvényeit, és tartózkodjék az adott állam belügyeibe való beavatkozástól.
Az egyezmény rögzítette, hogy maga az EFE törzse jogi személy, jogosult szerződéseket kötni, javakat szerezni, bérelni és elidegeníteni, bírósági eljárásban részt venni.
Görögország, amelyben 1945-től 1960-ig 25 kormány váltotta egymást, s amely Törökországgal együtt 1952-ben lett a NATO tagja, 1974-ben – de előtte és utána is – sok kellemetlenséget okozott a szövetségnek, s a „lágy altest” jelképévé vált.
Athén kevéssel a csatlakozás után az „ingatag” minősítést kapta a NATO-ban. 1967. április 21-én a görög hadsereg puccsal vette át a hatalmat, hűségét nyilvánította a NATO iránt, de célul tűzte ki Ciprus bekebelezését „a török kisebbség jogainak szem előtt tartásával”. A „fekete ezredesek” 1971 közepéig 170 millió dollár katonai segélyt kaptak az Egyesült Államoktól, 1972 februárjában az amerikai 6. flotta támaszponthoz jutott Pireuszban. Őket még szélsőségesebb katonai rendszer váltotta fel, amely mellékesen 1974. július 15-én katonai puccsot robbantott ki Cipruson, amit ott török partra szállás követett. Több mint hét év után ebbe belebukott, és összeomlott a görögországi – esetenként fasisztának minősített – katonai diktatúra.
Konsztantin Karamanlisz hatalomra jutott kormánya a ciprusi török inváziót támogató nyugati politika miatt 1974. augusztus 14-én kilépett a NATO katonai szerveiből, meghagyva azonban a görögországi amerikai támaszpontokat. Athén csak 1980-ban vált ismét az észak-atlanti szövetség teljes jogú tagjává, de viszálykodása Törökországgal 1997-ig folytatódott, amikor is a két NATO-ország amerikai ösztönzésre lényegében megnemtámadási egyezményt kötött.
1975-ben, amikor a Varsói Szerződés aláírásának 20. évfordulója alkalmából a tagállamok sajtójában sok méltató írás jelent meg, ezekben az szerepelt, hogy a „szocialista közösség” részaránya a világ ipari termelésében e két évtized alatt 17 százalékról majdnem 34 százalékra emelkedett, a szovjet részesedést 1975-ben 20 százalékra tették.
A VSZSZ Politikai Tanácskozó Testülete 1976. november végi bukaresti ülésén – saját szerveként – létrehozta a Külügyminiszterek Bizottságát, amely 1977. május 25–26-án Moszkvában tartotta meg az európai ügyekkel kapcsolatos vélemény- és információcserének szentelt első ülését.
Az Észak-atlanti Tanács 1976. decemberi ülésén elutasította a VSZSZ-országoknak az atomfegyver elsőként való alkalmazásáról történő lemondásra és a NATO-tagság korlátozására vonatkozó javaslatát.
A NATO több mint negyedszázados tagfelvételi szünet után 1981–82-ben tett szert tizenhatodik, ismét csak „csökkent értékű” tagjára és ismét a déli szárnyon.
Spanyolország NATO-tagsága a francia tagság után a szövetség második számú krónikussá vált problémája. Miután a spanyol képviselőház és a szenátus felhatalmazást adott a csatlakozási tárgyalások megkezdésére, az ország brüsszeli nagykövete 1981. december 3-án adta át Joseph Luns NATO-főtitkárnak a „felhívást a meghívásra”. Hat évvel Franco halála után olyan hírek uralták az atlanti közeget, hogy Görögország esetleg nem adja hozzájárulását Spanyolország belépéséhez, hogy habozás tapasztalható a dán és a holland kormányon belül, valamint egyes nyugatnémet szociáldemokrata vezetők, így Willy Brandt részéről. Egyébként mindannyian az Európában kialakult katonai és politikai egyensúlyt féltették Madrid csatlakozásától.
Az atlanti tömb miniszteri tanácsa 1981. december 10–11-én Brüsszelben tartott ülésén ünnepélyesen elfogadott egy jegyzőkönyvet Spanyolország csatlakozásáról. A ratifikációs okmányok letétbe helyezése után, 1982. május 30-án azonban Spanyolország csupán a szövetség politikai szervezetének vált részesévé. A katonai szervezethez való csatlakozást megnehezítette a madridi kormány kikötése: atomfegyverek nem tárolhatók az ország területén.
1986. március 12-én népszavazást kellett tartani, de a többségi „igen” véleménynyilvánításban az is benne volt, hogy a spanyol hadsereg nem integrálódik a NATO katonai szervezetébe, Spanyolországban nem lehetnek atomfegyverek, és fokozatosan csökken az amerikai katonai jelenlét az ibériai országban. Madrid ezenkívül megerősítette a Gibraltárra, tehát egy másik NATO-állam birtokára támasztott spanyol igényt.
Mivel az 1997-es madridi NATO-csúcsig a spanyol elképzeléseknek és a spanyol parlament által támasztott feltételeknek „mindössze” 90 százalékát teljesítették, Spanyolország továbbra sem vált a szövetség „teljes tagjává”.
Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, az NDK, Románia és a Szovjetunió 1985. április 26-án – nem sejtve vagy nem akarva sejteni az öt-hat év múlva bekövetkezett fejleményeket – jegyzőkönyvben rögzítette azt a megállapodást, hogy az 1955. május 14-én aláírt Varsói Szerződés további húsz évre, azon szerződő felek között pedig, amelyek ezen időszak lejárta előtt egy évvel nem nyilvánítják ki a szerződés felmondására irányuló szándékukat, még tíz évig érvényben marad.
A kelet–nyugati viszonyban mind kifejezettebbé vált enyhülést jelezte, hogy Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter 1989. december 19-én látogatást tett a brüsszeli NATO-központban, és tárgyalásokat folytatott Manfred Wörnerrel, az Észak-atlanti Szövetség nyugatnémet főtitkárával, valamint a NATO-országok állandó képviselőivel. Hangsúlyt kapott, hogy ez volt az első miniszteri látogatás közép- vagy kelet-európai kormányzat, egy VSZ-ország részéről a NATO-ban. Jeszenszky Géza magyar külügyminiszter 1990. június 29-én találkozott Manfred Wörnerrel a brüsszeli központban.
Antall József miniszterelnök 1990. június 6-án felvetette Magyarország kilépési szándékát a Varsói Szerződésből, egyben javaslatot tett a katonai tömb felszámolására. Június 26-án az Országgyűlés amellett szavazott, hogy Magyarország kezdjen tárgyalásokat a VSZ-ből való kilépésről.
Gyökeres nemzetközi, elsősorban közép- és kelet-európai, valamint belpolitikai változások hatására a VSZSZ tagállamai külügy- és honvédelmi minisztereinek soron kívüli budapesti tanácskozása 1991. február 25-én kimondta a volt szocialista országok katonai-politikai szövetségének felszámolását. 1991. március 31-ével hatályon kívül helyezték a katonai együttműködést szabályozó összes szerződést, ennek következtében megszűnt a VSZSZ valamennyi katonai szerve, testülete, intézménye és katonai tevékenysége.
A Politikai Tanácskozó Testület utolsó ülését 1991. július 1-jén Prágában tartotta, egyetlen napirendi ponttal. Bulgária, a Cseh és Szlovák Köztársaság, Lengyelország, Magyarország, Románia és a Szovjetunió állami vezetői jegyzőkönyvet írtak alá az 1955-ös Varsói Szerződés, valamint az annak érvényessége meghosszabbításáról szóló jegyzőkönyv hatályának megszüntetéséről. Az aktus gyakorlatilag a VSZSZ feloszlatását jelenthette. (Albánia 1968-ban kilépett a szövetségből, az NDK államisága pedig 1990-ben megszűnt.)
Szovjet részről a VSZSZ felszámolását „a kényszer ellenére is történelmi kezdeményezésnek” minősítették, megjegyezve, hogy a szocialista országok e tekintetben előbbre jártak, mint a NATO. Vlagyimir Lobov szovjet tábornok, a VSZSZ EFE törzsfőnöke 1991. február 13-án Brüsszelben időszerűnek ítélte az egyesített fegyveres erők feloszlatását, és azt jósolta, hogy a NATO hasonló döntésre kényszerül majd.
